Szabad, tiszta, demokratikus: az 1945-ös nemzetgyűlési választások

„Az első szabad választás: 1945 vagy 1990?

Az általunk feltett kérdésre egyértelműen 1945 a vállalt válasz. Az adott történelmi körülmények között – s mindig csak ilyen van – az 1945. évi nemzetgyűlési választásokat szabadnak, tisztának és demokratikusnak tartotta a korszak mindhárom meghatározó tényezője: az ország lakossága, az antifasiszta koalíció vezető hatalmai (Szovjetunió, USA, Nagy-Britannia) és a nemzetközi sajtó is.

Ellenérv szokott lenni, hogy egy megszállt országban nem lehet szabad választásokat tartani. Kiváló ellenpélda erre Olaszország, majd később az NSZK választásai, ezek az országok angolszász megszállás alatt állottak, mégsem merül fel velük kapcsolatban, hogy a választások nem felelnének meg a korabeli demokratikus sztenderdnek. Kétségtelen, hogy a nemzetgyűlési választás előtt erős szovjet nyomás volt arra, hogy a kormányt alkotó négy párt közös listán induljon. Ezt a kisgazdák csak elhúzódó ellenállással és nagyon nehezen fogadták el, ám mire a mandátumok elosztásában megállapodtak volna, addigra Gerő Ernő javasolta Vorosilov marsallnak, hogy álljon el a tervtől, hiszen a kommunisták maguk is el tudják érni a 25 százalékos társadalmi támogatottságot. Ez ugyan egy irreális várakozás volt, mindenesetre a szovjetek ezután elálltak a közös lista erőltetésétől. A szovjet nyomás a kormányalakítás során valóban eredményesen nyilvánult meg, ez azonban nem érinti a választás szabadságát.

Az 1945-ös választásoknak is vannak fogyatékosságai, de ezek mértéke nem kérdőjelezi meg a fenti állításunkat. A legjelentősebb említésre méltó fogyatékosság a német nemzetiség választójogtól való megfosztása volt. Mindazok, akik az 1941. évi népszámláláson német nemzetiségűnek, vagy német anyanyelvűeknek vallották magukat, minden másra való tekintet nélkül elvesztették választójogukat. Ez a kollektív bűnösség elvének tarthatatlan alkalmazása volt, erről azonban az antifasiszta koalíció három vezető hatalma még a jaltai tanácskozásukon egyeztek meg. A magyar államnak ezen nem volt módja változtatni, ez azonban nem jelenti azt, hogy a közvélemény és a szociáldemokraták kivételével a nagy pártok ne értettek volna egyet vele. Mindez azonban csak apró folt az 1945. évi nemzetgyűlési választások demokratizmusán.

A történész csak sajnálattal konstatálja azt a tényt, hogy az 1945-ös választás és egyáltalán a háború utáni két-két és fél év közös nemzeti történései, ország újjáépítő közös alkotása nem maradt része a nemzeti emlékezetnek. Az akkori fiatal kisgazda képviselők túlélő része még a kilencvenes években, sőt a kétezres évek elején is »csillagos órák«-ként emlékeztek a korabeli történésekre, legalábbis 1946 végéig. Manapság még a baloldali pártok emlékezete sem terjed ki ezekre a figyelemreméltó teljesítményekre.”