Tanuláskutató: nem lehet nélkülözni Petőfit és a matematikát az oktatásból

Fotó: MCC / Gyurkovits Tamás

Számos kritika jelent meg a baloldali sajtóban azzal kapcsolatban, hogy ön méltatta a poroszos oktatást. Negatív ez a szó önnél?

Semmiképpen sem, hiszen ennek egészen konkrét jelentése van. A művelt olvasók egy másik poroszos képpel is találkoznak, ez a hagyományos kontinentális, tudásalapú oktatásnak a paridója. Ebben a gonosz tanárok nagyon unalmas órákat tartanak, gyötrik a gyerekeket osztályzással, körmöst osztanak, sarokba térdepeltetik a rosszalkodókat, stb. Nyilván démonokkal nem érdemes harcolni. 

Mit jelent ez?

A 19. században alakult ki, két dolgot nagyon jól tud. Az egyik, hogy egy bonyolult tudásanyag mentén biztosítja, hogy még az iskolán belül világossá váljon, hogy ki, hova tud kerülni a társadalomban. Ha nincsen ilyen mérce, a tudás, mint rosta, amin keresztül válogatunk, akkor három dolog döntheti el, hogy kiből mi lesz nagy korában. Az egyik az öröklött rangok, címek, ez a feudalizmus, nem nagyon szeretjük. A második a pénz, ez igazságtalan. A harmadik pedig az erőszak, erről jobb nem beszélni. Amikor Eötvösék azt mondták, hogy tudásalapú társadalmat építenek fel, akkor meritokráciát, teljesítményelvű társadalmat akartak létrehozni. Ezt nagyjából a hazai kontextusban el is érték száz, százötven év alatt. A másik, amit nagyon jól tud a tudásalapú iskola, az a nemzedékek közötti tranzakció. Több száz, ezer év tudását kapszulákban, esszenciális formában tovább adja. Ezért az új és új fiatal nemzedékek nem nulláról találják ki a kereket. Ha egy csoportmunkában egy történelemórán Petőfitől Kossuthig, Deákon és Széchenyiig kiosztjuk a szerepeket, akkor gyakorlatilag a magyar történelem archetipikus figurái, akik visszaköszönnek a történelem során, megjelennek a tanteremben. Ha felkészülnek a szerepekből, akkor egy olyan értelmes vita folytatható le, ami alapján aztán az orosz-ukrán háború geopolitikai összefüggéseit egy érettségi előtti töriórán gyerekjáték lesz átadni. Kialakul a komplex gondolkodás. Ez nem spórolható meg a tudásnak a kiitatásával, ezt tanulni kell. Persze az oktatás tömegessé válásával a szülők, gyerekek szempontjai is előkerülnek, humanizálódik a szakképzés, ez nem baj, üdvös, sikeres történet a '90 utáni Magyarországon. Más példa: 

 Tehát egyensúlykeresés állapotában vagyunk. De amit a posztmodern megközelítések kapcsán kritikailag próbáltam megjeleníteni ezen a bizonyos szegedi előadásomon, az az a fajta kultúraromboló hevület, aminek nyomás a hagyományos tudáselemek felszámolása látszik kívánatos állapotnak.

A kompetencialapú oktatást nagyon hamar vezették be, részlegesen Magyarországon.

Azok között, akik ezen dolgoztak, az egészen doktriner ideológusoktól az árnyaltan gondolkodó oktatási szakemberekig széles spektrum volt jelen. 

 Ez egy hibrid ügy, inkább a csináld!-fajta dolog, mint egy tudományosan igazolható történet. Akik ezt kidolgozták egy hosszú, szakmai folyamat eredményeképpen, világosan megfogalmazzák, hogy a valóságban nincsenek ilyen kontextustól elszakított, tiszta kompetenciák, ilyenek nem léteznek. Ezek csak valamilyen közegben, kontextusban elvégezhető műveletek. De annak érdekében, hogy karakteresebb, globális véleményt tudjanak megfogalmazni nemzeti oktatási rendszerekről, belevágtak ebbe a vállalkozásba. Mit mondtam, van egy ilyen pezsdítő funkciója, amikor ebből vallás válik, vagy valláspótló ideológia, azt tekintjük kedvezőtlen folyamatnak.

Mi lehet akkor ebben a frissítő dolog?

Kétségtelenül van egy frissítő ereje, 

 A problémamegoldás, az írás, a szövegértés, a kommunikációs készség, az együttműködés, az egyéni- és csoportmunkák szerepe, mostanság a kreativitás a hívószavak. Ezek frissítően hatnak a hagyományos oktatásra, új tudásokat vonnak be, ez egy legitim dolog, a munkaerőpiac oldaláról megfogalmazni dolgokat mindig legitim, hiszen a gyerekek jelentős része az oktatás után dolgozni kezd majd. A probléma ott kezdődik, amikor ebből ideológia válik, mely ideológia a hagyományos műveltségi kánonnan szemben fogalmazódik meg. Ez a kompetencia-ácsoknak kisebbik részét érinti. Ilyen szélsőséges álláspontok azért nem mindenkit jellemeztek korábban. Ennek a folyamatnak egy kritiai felülvizsgálata mindenképpen szükséges.

Harari arról beszélt, hogy már nem is tudja, mit kéne tanítani, mert minden hamar elavul. Vannak időtálló értékek, amiket át kell adni?

Ezek a globális médiastratégák, akik felépített figurák, nem annyira elemzők, mint inkább szórakoztatók, ők az ún. infotainment. 

aki sajátos, jól ismert médiabuborékában következetesen képvisel bizonyos véleményeket. Az értékek és a kánon ügyében: az irodalom, mármint a nagy művek, lecsiszolt, időt álló munkák nagyon unalmasnak tűnhetnek, ezek egy próba, a beavatás része. Emberi sorsmintákat közvetítenek, tehát nem azért olvassuk Tolsztojt és Homéroszt, mert önmagában annyira érdekes, hanem mert esszenciálisan megkapom az élet élésének művészetéhez a tartalmakat, amelyeket amúgy 120 év alatt szenvednék ki az saját életemben. Ezek olyan „pirulák”, amelyek a jó élethez szükségesek.

Milyen egyéb dolgokra gondol?

Természetesen a kovalens kötés és a kétismeretlenes egyenletek később elpárolognak az agyunkból, tehát a posztmodern kritikusok szerint feleslegesek. De a tanulás nem így működik, hanem a mintázatok, amelyeket iskolai feldolgozásuk során szereztünk, beégnek a tudatba, később is használjuk őket, ez egy szemléletmód. A művészetek a világra való nyitottságot és érzékenységet edzik, amelyek nélkül nem lehetséges jó vagy szép élet. S végül a történelem azokat a közösségi tapasztalatokat összegzi, amelyek nélkül az új generációk teljesen kiszolgáltatottan indulnak a jövőbe. Amikor ezeket a közösségi tapasztalatokat megpróbálják kiiktatni a tankönyvből, pontosan ez a cél: hogy ne vérteződjenek fel ezzel a háttértudással a fiatalok, hanem helyette a „kritikai gondolkodás”, a „médiatudatosság” és hasonló kompetenciák nyomán jussanak olyan következtetésekre, mint hogy pl. a világ bajait három-négy gonosz ember okozza.