John Lukacsról: finálé – görbe betűkkel, egyenesen

„Lukacs egy falatnyi makacs magyar íz és halk dal volt az óceán túlpartján. Nyolcvanas évek végi berobbanása óta itthon már kultusza volt, ezért is volt meglepő, hogy a kinti magyar közösségben szinte egyáltalán nem ismerték. Zárkózott, kissé magának való ember hírében állt. Amerikaiak közt egy európai, magyarok közt egy amerikai. Ezért, állítása szerint, maga is meglepődött, hogy hazai olvasói mennyire fogékonyak az írásaira. Pedig nem csak magyar témákkal foglalkozott, sőt, tulajdonképpen magyar jellegű írásai zömmel fordítások és inkább az utolsó 20-30 év munkájának gyümölcsei. De ha már olvasták idehaza, az eredeti amerikai verziótól eltérő előszókat írt a magyarul is megjelenő köteteihez.

Több előadásában kedvvel idézett egy – úgy emlékszem, portugál – közmondást: »Görbe betűkkel ír a Jóisten egyenesen.« Úgy gondolom, ezt valahogy úgy érthette, hogy a dolgoknak sokszor nem tudjuk a miértjét és az irányát, mégis határozott irányba tartanak, értelmük pedig sokszor csak utólag nyer igazolást. Lehet ez persze öregkori bölcsesség, a hitvallás szép kései példája vagy jóindulatú belemagyarázás. Talán mindegy is. Lukacs nem félt a kitárulkozástól és az érzelmektől. Úgy hitte, a történelmet nem vagy csak kevéssé a nagy történelmi események alakítják, sokkal inkább érzelmek, hit és gondolatiság – ez volt a filozófiája. Az ismeretek és érzések kettősségét hirdette, amelyben legalább ugyanakkora – történelmi jelentőségű – szerepet tulajdonított az utóbbiaknak.

Lukacs görbe betűkkel írt egyenesen. Határozott, mégis szelíd mondatokkal adta vissza egy főváros önbecsülését és jócskán megtépázott önbizalmát. Ezekkel szolgáltatott utólagos elégtételt Churchillnek, emelte fel a demokráciát a populizmussal szemben, és dicsérte meg a reakciósságot a konzervatívokkal szemben. Majd az utóbbi években nyilvánossá tett vallomásaiban szembenézett önmagával is, az eredendő bűnössel. Mindennel elkészült, a harcot megharcolta és letette a fegyvert. Halálával a magyar nyelven gondolkodó történészek kórusából egy szelíd, ámbár komoly hang távozott.

Isten Önnel, Tanár Úr! Így, ahogy telefonban sosem tettem, de talán nem haragszik meg érte.”