„Wass Albert művei mit sem vesztettek az aktualitásukból" – Andrási Attila az Udvari Kamaraszínház új bemutatójáról

Wass Albert születésének 115., halálának huszonötödik évfordulója van az idén. Ezért vették elő újra A világ és a vége című előadásukat?

Nem, vagy nem csak. A világ és a végét valóban színre vittük már egyszer a 2000-es évek elején, de jóval egyszerűbb kivitelben; akkoriban – támogatás híján – kizárólag a jegybevételből éltünk. Most jött el az idő, hogy ismét bemutassuk a közönségnek. És nem azért, hogy „még egy bőrt lehúzzunk róla”. Hanem mert

Maga az elhatározás, hogy erre az előadásra most, 2023-ban is nagy szükség van, Nagyváradon született. A 2004 óta folyamatosan játszott Virágvasárnap című darabunkkal jártunk ott, és az előadás után Tőkés László kérdezett rá, miért nem tartjuk már műsoron A világ és a végét. Régóta nagy tisztelője vagyok a püspök úrnak, mert úgy vélem, ő hozta vissza személyes példájával a közbátorságot az én nemzedékem számára – aminek mi is próbálunk megfelelni –, ezért elgondolkodtatott a felvetése. Szinte rögtön elhatároztam, hogy ismét bemutatjuk. Persze ebben a változatban már új színészek játszanak, és a forma is más: A világ és a vége nem operett, nem musical, hanem különleges, pörgő ritmusú zenés filmszínház, amelyben a drámát, a vígjátékot és a zenét ötvöztük egyedülálló, a mai, urbánus fiatalok számára is érthető-átélhető módon.

Az Adjátok vissza a hegyeimet! a legnépszerűbb Wass Albert-művek egyike, a Jönnek! talán kevésbé ismert. Miért pont ezt a kettőt gyúrta össze?

Pedig az 1940-ben írt Jönnek! is nagyon fontos regény. Azt a kéthetes időszakot öleli fel, amely a második bécsi döntés eredményének – Észak-Erdély visszacsatolásának – nyilvánosságra kerülése és a magyar csapatok Szolnok-Doboka vármegyébe való bevonulása között telt el. Megkönnyeztem, amikor először olvastam. Talán, mert a saját családomról is szól. Szabadkai vagyok, anyai és apai ágról is sokat hallottam az akkori időkről, arról, hogyan várták az emberek a Magyar Királyi Honvédséget; hallgatták a rádiót, varrták a zászlókat, sütötték a kalácsot.

A honvédek éppen húsvétkor érkeztek meg, édesanyám gyakran elmesélte, hogyan vesztette el az ünnepre kapott szegedi papucsát az ünneplő tömegben, a nagynéném pedig azt, hogy mivel előtte szüntelenül ezért imádkozott, isteni csodaként élte meg a bevonulást, ami ráadásul éppen a születésnapjára esett. És persze, írhattam volna drámát csak az Adjátok vissza a hegyeimet!-ből is, de úgy éreztem, az önmagában túl sötét és lehangoló lett volna. A kettő vegyítésének viszont egy egységes, sugárzó új alkotás lett a végeredménye, amiben – ahogyan a cím is tükrözi és ahogyan minden jó színdarabban lennie kell – ott van a fény és az árnyék, máshogy fogalmazva: az álmaink és a vágyaink színe és a fonákja. Például az az eufórikus, önfeledt öröm, amit megéltek az akkori felvidéki, délvidéki és erdélyi magyarok. És velük együtt szinte az egész magyarság. Nemrég találtam egy megdöbbentő statisztikát,

Ami lélektanilag teljesen érthető. Minden államalkotó nép lelkületének velejárója, hogy amikor közösségi katasztrófa van, akkor az egyes személyek is a végletekig lehangolódhatnak, a közösség felemelkedésekor viszont éppen fordítva: a személy is felemelkedik. Elképesztően csodás időszak volt ez a mi történelmünkben.

Annál nagyobb összeomlás, kiábrándulás következett utána.

Hogy ennek az okait, egyáltalán a trianoni tragédia máig tartó tragikus következményeit megértsük, szélesebb megközelítésben kell néznünk az eseményeket. A Monarchia felbomlása volt az első sokk. Azóta az összes utódállam, beleértve a legnagyobb Lengyelországot is, kontinentális összeütközés esetén önvédelemre képtelen. Most éppen egy ilyen kontinentális összeütközés zajlik. Két világhatalom háborúzik, amelyben egy szerencsétlen harmadik fél játssza a balekot, miközben praktikusan egy nemzet is kialakul – az ukrán nemzet most szakad el véglegesen az orosztól. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, amit, ha nem tévedek, a III. Francia Köztársaság első elnöke, Adolphe Thiers mondott, miszerint a XIX. századi erőegyensúly politikája a záloga Európa függetlenségének. A Monarchia felbomlásával viszont Közép-Európából eltűnt a hatalmi tényező, és ebből kifolyólag Európában nagyjából megszűnt az erőegyensúly-politika lehetősége. A jelenlegi proxyháború ezt az állapotot véglegesíti, vagyis ha ezen kijelentést igaznak vesszük,

Beleértve ebben az olvasatban Magyarországét is. 

Természetesen. A mindenkori magyar történelmet csak így, az európai történelem kontextusában tudjuk értelmezni. Trianont nemkülönben. Mindenkinek felhívnám a figyelmét az egykori kiváló történész Horváth Jenő A milleniumtól Trianonig kötetére, amely egy kulcsfontosságú munka, a legjobb magyar diplomáciatörténet. Sajnos a szerző sok évtizedes elhallgatása miatt csak kevesen ismerik, mi ez ellen úgy próbálunk tenni, hogy húszperces YouTube-videókat készítettünk a könyvből, amelyek a színházunk honlapján megtalálhatók. Közérdekből. Mert az igenis közérdek, hogy az egész nemzet alaposabban megismerje a múltját. Hiszen az eredményezi a jelenünket, ami alapján döntünk a jövőnkről. De nem csak a történelem, a színház is nagyon erős eszköz ehhez: az átélés révén az érzelmekre hat, így észrevétlenül kialakítja bennünk azt a szűrőt, ami alapján felfogjuk a körülöttünk lévő világot A legerősebb hatással pedig az azonosulást megteremtő példaképek bírnak.

Mint A világ és a végében, ahol szó sincs arról, hogy minden magyar angyal és minden román ördög lenne – ennél sokkal bonyolultabb a képlet.

Meg lehetett volna csinálni így is, pátoszos módon, de az ellentmondana a valóságnak és az élettapasztalatnak – a hazugság mindig nevetségessé tesz, és mi nem szeretnénk nevetségessé válni. A világ és a vége arról szól, hogyan tudott a magyarság mindennek ellenére mindig talpra állni, de a karakterek és a túlélési módjaik nagyon is különbözőek. Az egyik főszereplő a nemzethez való rendületlen hűséget jeleníti meg, a másik kettő pedig a szemünk előtt járja végig az identitásvesztés stációt, például hol románnak, hol magyarnak vallják magukat – a pillanatnyi érdekeik szerint.

A világ és a vége nem operett, nem musical, hanem különleges, pörgő ritmusú zenés filmszínház

Ez a másik aktualitás a múlt szükségszerű megismerése mellett: a határon túli magyarság folyamatos – már-már megállíthatatlan – identitásvesztése?

Igen, az identitászavar, -válság kétségtelenül egyre nagyobb probléma. A határon túli színházak egy része pedig az identitásválság színen tartott műsorpolitikájával segíti meglépni azt az első lépést, amelynek a végcélja az identitásváltás.

Méghozzá úgy, hogy a magyar történelem általunk fontosnak vélt, hosszú távú változást előidéző csomópontjait, korszakait feldolgozó, személyiségeit megmutató előadásainkat minél több helyre, a legtávolabbi diaszpórákba is igyekszünk eljuttatni. És ezeknek az előadásoknak nyilván nem csak Trianon vagy annak hatásai a témái. Az Anjou – A liliom útvesztői például Nagy Lajos nápolyi hadjárata idején játszódik, most kértem fel Kelecsényi Lászlót, hogy dramatizálja Kemény Zsigmond A rajongók című, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem korát felidéző regényét, és nagyon szeretnék a közeljövőben Frangepán Kristóffal is foglalkozni valamilyen módon. Róla alig tudunk valamit, pedig a történészek szerint az akkori Magyar Királyság egyik legnagyobb hadvezére volt. Ráadásul valódi hős is: a vesztes mohácsi csata után csapataival átkelt a Dunán, és Székesfehérvárnál megverte az arra portyázó győztes török sereg bal szárnyát – ez nem akármilyen karakán jellemre vall.  

Wass Alberthez visszatérve, mennyire divat őt ma olvasni, játszani, nézni? És mennyire látjuk reálisan az irodalomban elfoglalt helyét?

Messze nem olyan divatos mostanság Wass Alberttel foglalkozni, mint mondjuk a kétezres évek elején volt. Az irodalomban elfoglalt helyét tekintve szerintem

Szinte minden művét elolvastam, vannak köztük egészen kiválóak és kevésbé sikerültek is. De én soha nem azért vettem elő, mert valamiféle trendhez akartam volna ezzel igazodni. Hanem azért, amit az előbb mondtam; a magam eszközeivel szeretnék tenni a határon túli – és az inneni – magyarok teljes identitásvesztése ellen. Még ha ez hiú reménynek is tűnik hosszú távon. 1991-ben nyolcvanezer magyar volt Nagyváradon és környékén, ma negyvenezer sincs. Az én szülőföldemen 1961-ben négyszázhatvanezren vallották magukat magyarnak, most százhetvezren vagyunk. A határon túli legerősebb magyar pártok mára teljesen feladták a területi autonómiát, helyette személyit építettek ki. Az az autonómia viszont, ami nem kötődik a szülőföldhöz, nem tud megvédeni minket a folyamatosan ránk hulló bombáktól – aki tud, elmegy, aki marad, etnikai alapon a társadalom aljára szorul. De hogy mi történik velünk, talán kevésbé érdekes. Fontosabb, amit teszünk. Voltak már nehéz időszakok a magyar történelemben, túléltük. Biztos vagyok benne, hogy ezt is túl fogjuk élni valahogy. 

Nyitókép és fotók: Udvari Kamaraszínház/Andrássy Ariel