Ennyit a polgárosodásról – Gyurgyák János új könyvéről

Gyurgyák János eszmetörténész Elveszett illúziók – megtalált történelem című gyűjteményes kötete valóságos pályaösszegző mű. Súlyos, vaskos kötet, s nem csak formára: a magyarság létkérdései körül évtizedek óta keringő gondolatai nyertek benne méltó helyet, esszében, tanulmányban, előadás-leiratban, interjúban.

Aki hozzám hasonlóan történelmi-politikai érdeklődésű laikusként forgatja a nyáron parázs vita keretein belül bemutatott kötetet, rosszul nem teszi, ha jó előre kikészít az olvasáshoz egy jegyzetfüzetet; ha másért nem, már az ajánlott olvasmányok feljegyzése végett sem árthat az.

A kötet nem egyszerűen egy (eszme)történeti monográfia, érdekességét adja, hogy nem korlátozza magát a huszadik század sorsdöntő első évtizedeire, de magára a századra sem, hanem

amit hazánk bejárt az elmúlt bő száz esztendőben, a mások számára rövidnek bizonyult, számunkra máig is jócskán kiható huszadik században.

A Nyugat nyugodt, ha távol van Kelet

Nem fél ítélkezni sem, ha feltételes módban is teszi inkább és gyakrabban. A kötetben tartalmasan tér ki a magyarság karakterét determináló jobbágyi-paraszti és nemesi-úri-dzsentri hagyományokra, a magyar értelmiség ősbetegségeként aposztrofált szekértábor-logika alapító atyjára, a Jászi Oszkár-féle csoportra,

a magyar társadalom nyugatosnak nevezett (jogi-intézményi-formális) helyett kapcsolati-intézménykerülő-informális jellegére. Trianon sokat hangoztatott okainak huszonöt (vád)pontban való összegzése, a Trianon-dilemma körbejárása, s a megállapítás, hogy „az önfeladás sohasem megoldás, legfeljebb a gyengék kétségbeesett lépése”, no meg egy sajátos megoldás felkínálása (ténylegesen lemondani mindenfajta revízióról minden jogsértő és asszimilációs törekvés feladásáért és területi autonómiákért cserébe, ami mégoly idilli körülmények között is nehezen elképzelhető). 

Aztán ott van a megfejthetetlen Ady Endre megfejtése: Ady, mint politikai gondolkodó, Ady viszonya a magyarsághoz (a nemesi nacionalizmus felváltása egy modernebb patriotizmussal, a Tisza Istvánnal való szembenállása – és a belebújtatott Tisza- és Jászi-portré), a zsidósághoz (saját viszonya, és mások viszonya ehhez a viszonyhoz) és a nemzetiségekhez (Octavian Goga barátságán túl is), valamint a valláshoz.

S gördül tovább a kötet a Fukuyama-Huntington sínpáron a Magyarország állomásig, ahol a magyar társadalom súlyos mentalitásbeli gondjai lyukasztják a jegyet. Majd az európai alkonyba érkezünk, ahol Gyurgyák az esendő és tökéletlen Európai Unió védelmére kel, amelyet aztán nyolc bekezdésben tárgyal, s ennek fényében a nyugatos és az autochton magyarok küzdelmeit is,

Majd az első világháború paradoxona – nagyobb káoszt hagyott maga után, mint ami előtte volt, pacifizmus helyett militarizmust, demokrácia helyett autokráciákat, emellett amerikai térnyerést hozott Európának. Képeink egymásról: a tragikusan korán meghalt, ígéretes történetíró, Szűcs Jenő Európa-képe; Oroszország Európa-képe, benne önképe; gondolatok Thomas Piketty közgazdász féligazságáról és Helmut Schmidt egykori NSZK-kancellár közhellyé avuló igazságáról.

Gyurgyák János a könyvbemutatón (fotó: Ficsor Márton / Mandiner)

Letette az asztalra

A legkomolyabb szellemi teljesítmény azonban elsősorban

amelynek részletes kifejtésére egy efféle online recenzió semmiképpen nem lenne megfelelő.

Legyen elég annyi: Gyurgyák mintegy 240 oldalon adja a sűrű leírását a magyar történelem és politikum eszmetörténeti kanyarjainak (Tamás Gáspár Miklós rendszerváltáskori korszakát, tegyük hozzá, meglehetősen furcsa liberális konzervatívként értelmezni, s nem ez az egy furcsaság akad az írásokban), értékkonzervatív, európai konzervatív, liberális konzervatív, nyugatos konzervatív értékrendet számon kérve a reakciós magyar konzervativizmuson, mindenesetre alapos és hasznos ideológiahagyományokat és leírásokat adva. Kiemelt szerepet kap Szekfű Gyula is, mind történetírási, mind társadalomrajzi munkássága révén, Bethlen István és Tisza István szerepe a konzervatív és jobboldali hagyományban, amely fogalmak összetartozása nem is olyan szükségszerű, mint ahogy annak tűnhet.

Ám eközben megint nem maradnak el szapora ítéletei. Virágot hord a magyar népi mozgalmi hagyaték biztos távolságban fekvő sírjaira, egyenesen koszorút a szabadelvűekére (akikre kicsit úgy tekint, mint a nyugati kommunisták a kommunizmusra: de kár, hogy nem sikerült kilábalni a gyermekbetegségekből, és nem valósult meg az igazi!), majd feltámadós-reményteli gyászbeszédet mond a nemzet megosztottsága fölött, korai-optimistának tűnő (2009) esszéjében. 

noha becsületére mondva, már 1994-ben beszélt a 168 Órának arról, maga sem ismerte fel időben a Charta-mozgalom lényegét: a szép szavak mögé bújtatott primer politikai üzenetet: az MDF-et le kell váltani.

Vagyis nem áll meg, nem metszi le mesterségesen a múlt csápjait, amelyek átnyúlnak a jelenbe – Gyurgyák aktív megélője volt a rendszerváltáskori félmúltnak. A tegnapelőtt, a tegnap és a ma értelmezésére égető szükség lehet intellektuális értelemben.

Kétszer ugyanabba a folyóba

Mert kérdés persze, felismeri-e a szerző most is a különféle mozgalmak hasonlóan primer politikai üzeneteit, s ha igen, miért kezeli alapértelmezésként például, többször, több esszében emlegetve, hogy az Orbán-kormány „épülő autokrata rezsim”, ha ezt mondja, miért spórolja le az érvelést ennek kapcsán (legalábbis ebben az esszében, mert egy következőben annál sikerületlenebb képeket alkalmaz a helyzet leírására, mint amilyen jókat általában használ). És hogy Gyurgyák számos okos, logikus és – széleskörű műveltségre, jó értelemben vett értelmiségi érzékenységre, évtizedes kutatómunkára és citoyen-létre utaló –

(valami csak lehet ebben, ha a jelzőt még a 168 Óra interjúja előtt vetettem papírra), mint például a fasiszta veszéllyel való riogatás? Idézet a könyvből: „a két célkitűzés, azaz egyfelől a polgári-nemzeti közép erősítése, másfelől az erőteljes állami beavatkozás a piaci viszonyokba és a magántulajdon adott rendjébe ugyanis könnyen félreviheti a dolgokat. Ez történt a két világháború között is, és végső soron erre az útra lépett az Orbán-rezsim is. S csak reménykedni tudunk abban, hogy a végeredmény kevésbé lesz tragikus, véres, egyéni és családi tragédiákba torkolló eseménysor” – az ember ilyenkor vesz egy nagy levegőt, és igyekszik a könyv többi 90 százalékára koncentrálni.

Mert azt tényleg megéri.

Nyitófotó: Földházi Árpád