Túlélni a túlélhetetlent

2016. január 19. 15:26

Az olyan, svábok által sűrűn lakott vidékeken, mint Tokaj-Hegyalja, az elhurcolás a falvak brutális megcsonkítását jelentette. Mindenkit vittek, lányokat, asszonyokat, papokat és az olyan, doni katasztrófát épphogy túlélő férfiakat, mint dédapámat.

2016. január 19. 15:26
Stumpf Anna
Mandiner
„Bús magyarok imádkoznak égi Atyánk hozzád,
Fordítsd felénk, magyarokra Jóságos, szent orcád! 
Sírva sírunk, fohászkodunk, hozzád sír a lelkünk.
Ennyi tenger sok fájdalmat, miért is érdemeltünk. 
Bús magyarok imádkoznak, hallod Atyánk, hallod?
Sem testünkkel, sem lelkünkkel nem kívánunk harcot! 
Megbocsájtunk mindazoknak, akik reánk törtek. 
Csak még egyszer add vissza a Drága Magyar Földet.”
 

(Stumpf Lászlóné Nagy Mária: A rabok imája; Hercegkút, 1945. január 2.) 

 

Három napi élelem, két váltás ruha, ágynemű és evőeszköz. Ennyit vihetett magával az a 135 férfi és nő, akit 1945. január 2-án a Magyarországot „felszabadító” szovjet csapatok a tokaj-hegyaljai Hercegkút községből összegyűjtöttek és bevagonírozva elhurcoltak szülőföldjükről. 

„Mészoc raboti”, pár nap közmunka a debreceni gyufagyárban - ebben a tudatban indult útnak a falu összes munkaképes, 17–45 év közötti férfija és 18–30 közötti nője a didergető télben. Két héttel később, és 1600 kilóméterrel keletebbre, a mai kelet-ukrajnai harcok helyszínén álló, Sztálin megyei csisztyakovoi lágerbe érkezvén világossá vált, hogy a három napos helyreállító „közmunka” helyett beláthatatlan ideig tartó, testi-lelki terrorral nyomorított kényszermunka várt a hercegkútiakra a Hitler csapatai által berobbantott ukrán szénbányákban. A szovjetek már a háború lezárta előtt megkezdték a jóvátétel behajtását.

Az internáltak feladata a szénbányák működőképes állapotba hozatala, később a szovjet ipar számára az üzemszerű termelés beindítása volt. A brigádok addig nem jöhettek fel a bányából, amíg az előírt normát nem teljesítették, ha ez nem sikerült, volt, hogy három napig nem látták a földfelszínt. 

Élelmük gyér, munkakörülményeik életveszélyesek voltak. A nyirkos bányákból szabadulva órákig gyalogoltak a rájuk fagyott vizes ruhákban a lágerekig. Azt a hideget és fagyot, ami hosszú hónapokon keresztül a mindennapok része volt, mai fejjel egyszerűen elképzelni sem tudjuk. A tífusz, a malária, a vérhas fertőzés folyamatosan szedte áldozatait.

Az elpusztultakról pontos nyilvántartást nem vezettek, a helybeli elhunytak névsorát az elhurcoltak imakönyvének vége rejtette, már ha az egyáltalán megmaradt. Az áldozatok temetési helye csak hellyel-közzel ismert, az egykori munkatáborok melletti névtelen sírok jelzik földi maradványaikat.

Az elhurcoltak egyetlen bűne, hogy svábok voltak. 

A faji alapú megkülönböztetés hitleri módszere a szovjet megtorlás és az orosz hadigazdaság biztosításának alapvető eleme volt. Sztálin 1944. december 16-án kiadott frontparancsa, amely minden munkaképes német származású férfit és nőt egyaránt kényszermunkára fogott, Magyarország akkori lakosságának majd egytizedét érintette. 

Az olyan, svábok által sűrűn lakott vidékeken, mint Tokaj-Hegyalja, ez a falvak brutális megcsonkítását jelentette. Mindenkit vittek, lányokat, asszonyokat, papokat és az olyan, doni katasztrófát épphogy túlélő férfiakat, mint dédapámat. Mindenkit, aki képes lett volna a térségen átvonuló front utáni újjáépítésben segíteni a faluban, elvittek. A parancsot megtagadókat vagy ellenszegülőket családjuk kiirtásával fenyegették.

A Hercegkútról elvitt 135 sváb közül tizenöten már soha nem térhettek vissza a festői zempléni dombok között nyugvó, 1750-ben alapított, ma a világörökség részét képező pincesorok által ölelt kis faluba. Aki visszatért, lelkileg megtörve, testileg meggyengülve ért haza; és csak keveset, ritkán de leginkább egyáltalán nem beszélt a gulag borzalmairól. A szovjetek minden hazatérőt megfenyegettek: ha beszélni mernek, a családjuk bánja és indulhatnak vissza a bányába. Az utolsó 13 fő 1949. október 20-án érkezett haza.

Az elhurcolás szörnyű emlékét a túlélők annak minden lelki terhével együtt inkább magukban tartották. Történetük az utánuk jövő generációk számára egy fájdalmas, de elnyomott és nagyon homályos emlék maradt, ahogyan lassacskán a német nyelv használata is. 

A Hercegkútról elhurcolt németek története csak egy a sok közül. 

Azt, hogy egy származása miatt meghurcolt, meggyötört és megtizedelt közösség végül hogyan volt képes saját talpára állni, hogyan volt képes keresztyén hitében megerősödni, szívében megbocsátani és arccal büszkén a jövő felé fordulni, csak a Kegyelem magyarázza. 

Hogy hogyan jut el egy, a kollektív bűnösség skarlátbetűjét évekig magán hordozó közösség oda, hogy ma, több mint hetven évvel az elhurcolások után a környék egyik legdinamikusabban fejlődő faluja, amely arccal büszkén a jövő felé fordulva szervezi identitásában egyre erősebb közösségi életét, fejleszti világörökségi pincesorai által nyújtott páratlan élmények tárházát, építi keresztény hagyományainak emlékeit - egy igazi modern feltámadástörténet.

Hercegkút túlélte a sokak által túlélhetetlent. De mindez a kis közösségek ereje, a hit, az emberi akarat és a munka hagyományos becsülete nélkül lehetetlen lett volna. 

Stumpf Anna

Összesen 38 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
írmag
2017. február 13. 22:51
Ezeknek az emberi sorsoknak az egyessége követeli azt, hogy legalább a gyermekeink az igaz történelmi tények alapján megírt könyvből tanulhassanak és terelés nélkül láthassák át a XX. század Magyarországát. A megmaradásunkért. Az akkoriban történt aljassághoz csak a nemzetet kijátszó privatizációval eltüntetett nemzeti vagyon megszerzése hasonlítható, országméretűen.
Rony Tronco
2016. február 16. 14:48
Minden köszönetem a Szerzőé! Végre nem a hollokosztról beszélünk. De! A szovjetek a dokumentumok szerint több, mint 800 000 magyarországit, magyart és nemzetiségit, hurcolt el a gulágokba. Apám, Nagyapám is elhurcolták és meggyilkolták. Egyik már a Temesvári fogolytáborban meghalt, a másik valahol a Tula közeli "munka" megsemmisítő táborban. Mi Anyánk a háromgyermekes burzsuj, kulák ugyanúgy ki lettünk telepítve, mint a svábok, csak mi itt az országban. A mai napig kitelepítésben és tulajdonunktól megfosztva élünk. Igaz, van útlevelünk, és van szabad-szájunk. Nem visz el az ÁVÓ. Mi változott? A svábok Németországból vágyódnak haza, én itthonról. Kész. A remény "sólyom"-szárnyakon elszállt, 1990-es években. Az Alaptörvény is csak a "szót" hozta meg. A rendszer 70 éve változatlan.
pollip
2016. február 16. 14:47
Szörnyű lehetett egyik napról a másikra itthagyni a hazát. Ha a németek szempontjából nézem, mégis akkor okosabbak voltak, mert a régen sajátjaikat kapták vissza, most meg..........................
Harangláb
2016. február 16. 14:45
1) Sztálin birodalma egy modern kori rabszolgatartó állam volt, ahol senki nem érezhette magát biztonságban, beleértve magát Joszif Viszarionovicsot, aki paranoiás volt, és maga is folyton rettegett... 2) A svábok minden tiszteletet megérdemelnek, mert az egyik legszorgalmasabb és legtehetségesebb "népség", aki valóban nagyon sokat adott a hazának és gazdagította Magyarországot!!! Minden, ami ellenük történt, az elképesztő bűn volt...
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!