Egy másik vészkorszakról

„A Szovjetunió és a kommunizmus áldozatainak azonban csak a belső békétlenség, a titkos önmarcangolás jutott. Bolsikról, komcsikról, ruszkikról szó sem eshetett. Ők nem egyetlen, szerintük történelemhamisító emlékmű miatt tiltakozhattak volna, hanem kizárólag ilyen szobrok, szólamok, könyvek környezetében, az egész legitimitását a történelemhamisításra építő rendszerben éltek és haltak négy évtizeden át.

Ahogyan 1944-ben zsidó honfitársainkat, úgy a kommunizmus áldozatait, a Szovjetunióba hurcoltakat sem mentette meg az ország, még ha voltak is, akik próbáltak segíteni. A holokauszt után hónapokkal vitték el őket mások, máshová, de ugyanarról a Magyarországról. Mondhatták volna, hogy a hazájuk nézte és tűrte tétlenül, mit művelnek velük, sőt közreműködött a megsemmisítésükben, elviselhetőbb esetben a megaláztatásaikban, mégsem hallottam effélét tőlük és leszármazottaiktól soha. Ha ítéletet alkottak, mindig egy adott rezsimről, annak a kiszolgálóiról tették, egy egész népet soha nem ültettek gondolatban sem a vádlottak padjára. Talán azért nem, mert miközben szomorúan ismerték be, hogy ők sem voltak hősök, a saját életüket, családjukat féltve a szomszédokért, a rokonokért sem dobtak volna oda mindent – a legbátrabb akció kétségtelenül az volt, amikor nagyanyám a bort kiengedte a pincéből az utcára –, tudták, hogy vadidegen emberektől ezt még kevésbé várhatják, remélhetik.”