Ezért van lényegében csődben ma Ukrajna

Bár Ukrajna kilátásai 1990-ben nem voltak rosszak, az ország gazdasága 2018-ra jelentősen visszaesett a szovjet korszak végéhez képest is. Pedig még anno, bő 30 éve egy (1992-es) Deutsche Bank-tanulmány is arról írt, hogy a felbomló Szovjetunió országai közül Ukrajnának lettek volna a legjobb kilátásai. Ez akkoriban vitathatatlannak tűnt a legtöbb nyugati megfigyelőnek, amit alátámasztott, hogy Ukrajna a Szovjetunió egyik iparilag legfejlettebb része volt. A szovjet kohászat, az űripar és a repülőgépgyártás kulcsfontosságú központjai közé tartozott. Továbbá, nem mellesleg, a világ leggazdagabb termőföldjei itt találhatók  (csernozjom talajok)), továbbá a lakossága még nyugat-európai mércével mérve is jól képzett volt.

Renfrey Clarke szerint a valóság az, hogy 2021-ben, az orosz „különleges katonai művelet” előtti utolsó évben Ukrajna drasztikusan leépült, a nagy, fejlett iparágak (repülőgépipar, autó-, hajógyártás) lényegében leálltak. A Világbank adatai szerint 

legalábbis ha a dollárt nominális értelemben számítjuk. Ha a jótékonyabb mérőszámot, az egy főre jutó GDP-t használjuk vásárlóerő-paritáson, a visszaesés még mindig 21 százalékos volt. Ez utóbbi adatot szembe lehet állítani a világ egészét jellemző igen jelentős, 75 százalékos növekedéssel. 

A szerző kihangsúlyozza, hogy a nyugati elemzők hajlamosak a szovjet korszakból visszamaradt, illetve az újabb időkben az orosz politika és intézkedések hatásait indokként felhozni, de szerinte sokkal mélyebb kérdésekről van szó. Véleménye szerint Ukrajna katasztrófája abban a gazdasági szerepben rejlik, amelyet a fejlett kapitalista világ „központja” rákényszerít a rendszer kevésbé fejlett perifériájára. Szerinte az, hogy Ukrajna a „kapitalista útra” lépett, rossz választás volt.

Oligarchák kialakulása

Clarke helyzetleírásában kitér az oligarcharéteg kialakulására, amely mind Ukrajnában, mind Oroszországban a későbbi peresztrojkakorszak szovjet társadalmából ered, körülbelül 1988-tól, még a rendszerváltás előttről. Véleménye szerint az oligarchia három, többé-kevésbé különböző áramlat összeolvadásából jött létre, amelyeknek a peresztrojka utolsó éveire sikerült jelentős magántőkét felhalmozniuk. Idesorolja a nagy állami cégek felső vezetőit, a jó pozícióban lévő állami szereplőket, köztük politikusok, bürokraták, bírák, ügyészek és végül a bűnözői alvilágot, a maffiát.

Az 1988-as szövetkezeti törvény tette lehetővé a magánszemélyek számára, hogy kis magánvállalkozásokat alapítsanak. Számos ilyen, csak névleges szövetkezetet hoztak létre szinte azonnal a nagy állami vállalatok felső vezetői, és arra használták őket, hogy az állami vállalatukból jogtalanul kivont pénzeszközöket elrejtsék. Mire Ukrajna 1991-ben független lett, az állami cégek jó néhány vezető személyisége jelentős magántulajdonú tőkés volt.

Végül ott voltak a bűnszövetkezetek, amelyek mindig is működtek a szovjet társadalomban, de most megsokszorozódtak a lehetőségeik. A Szovjetunió utolsó éveiben a jogállamiság gyengévé vált vagy nem létezett. Ez hatalmas lehetőségeket teremtett nemcsak a lopásoknak és csalásoknak, hanem az őrző-védő bűnözőknek is. Sok vállalkozó bérelt fel egy-egy szerződés érvényesítésére egy csapat „vastag nyakú fiatalembert”.

A magánvállalkozásoknak az üzletben maradáshoz szükségük volt a „védőjükre”, a védelmi zsarolókra, akik megóvták őket a rivális zsarolóművészekkel szemben. A védelmet időnként maguk a rendőrök biztosították, megfelelő fizetségért.

Ez a bűnözői tevékenység semmilyen fejlődést nem eredményezett, mi több: inkább elvitte a vállalati nyereség jelentős részét és megfojtotta a termelőberuházásokat. De rendkívül jövedelmező volt, és nem kevés posztszovjet üzleti birodalom innen indult útjára. Clarke példaként bemutatja az acélmágnás Rinat Ahmetovot, Ukrajna leggazdagabb oligarcháját, aki egy bányász fia volt, és a karrierjét egy donyecki maffiafőnök jobbkezeként kezdte.

Oligarchikus klánok kialakulása

Néhány éven belül a korrupt és bűnözői tevékenység különböző áramlatai oligarchikus klánokká kezdtek összeolvadni, amelyek egyes városokra és gazdasági ágazatokra összpontosítottak. 

Az új vállalatvezetők nem sok mindent tudtak arról, hogyan kellene működnie a kapitalizmusnak, az üzleti iskolai tankönyvek amúgy is többnyire haszontalanok voltak. Meggazdagodni úgy lehetett, hogy kenőpénzeket fizettek az állami bevételek megcsapolásáért vagy a szovjet múltban létrehozott értékek megszerzéséért. A vagyontárgyak tulajdonlása is rendkívül bizonytalanná vált – bármikor megjelenhettek egy üzleti rivális fegyveres biztonsági őrei, akik például végrehajtottak egy megvesztegetett bíró által engedélyezett felvásárlást. Ilyen körülmények között a produktív befektetés irracionálissá vált.

Oligarchikus pluralizmus

Renfrey Clarke leírása szerint politikai és közigazgatási szempontból Ukrajna a függetlenség óta viszonylag centralizált állam. A tartományi kormányzókat nem választják, hanem Kijevből nevezik ki. Ez tükrözi Kijev korábbi félelmét a régiókban kialakuló szeparatista tendenciáktól (például a Donbassz régió esetén). (Viszont az ukrán állam a demokratikusabb vezetés érdekében 2019-ben megkezdte a decentralizációs folyamatát, mégpedig a megyék és járások nagyobb önállósága érdekében. Bár a kormányzót Kijev adja, a képviselőket, a polgármestereket a polgárok helyben választják – a szerk.)

Annak ellenére, hogy még mindig centralizált, az ukrán államgépezet meglehetősen gyenge. A tényleges hatalom nagy része a regionális alapú oligarchikus klánok kezében van. Egyetlen egyén vagy oligarchikus csoportosulás sem volt képes dominanciát elérni, és Ukrajnának soha nem volt Putyinja vagy Lukasenkája, aki érdemben korlátozta volna a krónikusan háborúzó üzleti mágnások hatalmát. 

Ezért Clarke

Úgy tűnik, hogy az oligarchák az évtizedek során összességében elégedettek voltak ezzel, mivel ez megakadályozta egy olyan központi hatalom kialakulását, amely képes lett volna fegyelmezni őket, megnyirbálni az előjogaikat.

Ukrán oligarchagazdaság valós működése

Clarke az ukrán gazdaság helyzeténél abból indul ki, hogy a szovjet központi tervezés alatt Oroszország és Ukrajna egyetlen gazdasági térséget alkotott, a vállalatok szorosan összefonódtak a másik köztársaságbeli vevőkkel és beszállítókkal. A szovjet tervezés gyakran csak egyetlen beszállítót irányzott elő egy adott árucikkre, ami azt jelentette, hogy a Szovjetunió felbomlásával igen súlyos lett a termelési láncok megszakadása. Logikus, hogy Oroszország maradt Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere a függetlenség első évtizedeiben. Clarke szerint ennek a kereskedelemnek inkább előnyei voltak. Nem voltak vámkorlátok, a műszaki szabványok azonosak voltak. Az üzletkötés módja ismerős volt, és a tárgyalásokat kényelmesen le lehetett folytatni a közös nyelven: oroszul. A két állam nagyjából hasonló technológiai fejlettségi szinten állt. A munkatermelékenységük nem sokban különbözött egymástól. Egyik felet sem fenyegette az a veszély, hogy a másik országban működő fejlettebb versenytársak egész ipari ágazatokat semmisítenek meg.

Clarke nem ért egyet a liberális diskurzus egyik közhelyével, miszerint az Oroszországhoz fűződő szoros gazdasági kapcsolatok visszatartották volna Ukrajnát. 2014-ben Ukrajna aláírta a társulási megállapodást az EU-val, és 

A Nyugat felé való elmozdulás azonban nem hozta meg Ukrajnának a beígért gazdasági növekedést. A 2014-es Majdan-forradalom eseményeit követő súlyos visszaesés után az ukrán GDP 2016 és 2021 között csak gyenge fellendülést mutatott. Az ország kereskedelmi mérlege az EU-val szemben továbbra is erősen negatív maradt.

A Nyugattal való integráció tehát sokkal többet adott a Nyugatnak, mint Ukrajnának. Bár északkeleti szomszédunknak már van egy gazdasági integrációs, szabadkereskedelmi megállapodása az EU-val, Ukrajnát nem integrálják az európai kapitalizmusba. A szerző szerint az EU-ban nem szívesen fogadnák mint versenytársat, és nem hígítanák a magas termelékenységű, magas bérekkel rendelkező EU-s rendszerüket.

Ehelyett Ukrajnának a fejlett nyugati termékek piaca, valamint az EU viszonylag alacsony technológiájú termékek – például nyersacél, vegyi anyagok, mezőgazdasági termékek – beszállítója szerepét szánja Európa.. Mindeddig Ukrajnában maradt az alacsony nyereségrátájú áruk és termények előállítása, amely általában környezetszennyezéssel is jár.

Clarke úgy írja le, hogy a szovjet időkben Ukrajna a kifinomult, időnként világszínvonalú gyártás központja volt. A privatizációt övező zűrzavarban azonban a beruházások szintje összeomlott, az innováció gyakorlatilag megszűnt és a termékek versenyképtelenné váltak a fejlett világ piacain. 

Az EU-val folytatott szabadkereskedelem egyben azt jelentette, hogy a nyugati gyártók a magasabb termelékenységükkel és vonzóbb kínálatukkal képesek voltak átvenni az ukrán belföldi piac nagy részét és kiszorítani a helyi termelőket.

Példaként az ukrán autóipart említi. Az országban 2008-ban több mint 400 000 gépjárművet állítottak elő. Az utolsó jelentős gyártási év 2014 volt. 

A háború gazdasági katasztrófa lett Ukrajna számára

Az invázió óta a szegénység az egekbe szökött az országban. Néhány adat:

– a szegénység a tízszeresére nőtt,

– 35 százalékos a munkanélküliség,

– 50 százalékos a bérek reálértékének a csökkenése,

- a GDP 85 százalékát teszi ki az  államadósság.

És a helyzet azóta is, hónapról hónapra romlik.  A kormányzati adatok szerint a GDP 2022 utolsó negyedévében 34 százalékkal csökkent az egy évvel korábbi szinthez képest, és a szeptemberi ipari termelés is hasonló mértékben esett vissza. Az idén márciusban az épületekben, az infrastruktúrában keletkezett közvetlen károk költségét 135 milliárd dollárra becsülték, és a jelentések szerint a lakások több mint 7 százaléka megsérült vagy megsemmisült. Hatalmas termőterületeket nem vetettek be, gyakran azért, mert a földeket aláaknázták, és az aknamentesítés hosszú évekre óriási termőterület-csökkentést jelent. 

A katonai behívók sok szakképzett munkavállalót vittek el a munkahelyéről. Sok magasan képzett is van azon 5,5 millió ukrán között, aki elhagyta az országot. Becslések szerint 6,9 millió embernek kellett elköltöznie Ukrajnán belül, ami szintén hatással volt a termelésre.

Szerhij Marcsenko pénzügyminiszter szerint Ukrajna költségvetési bevételeinek már csak az egyharmada származik hazai forrásokból. A különbözetet külföldi hitelekből és támogatásokból kell pótolni.

Sok esetben a nyugati segélyek nem támogatások, hanem kölcsönök formájában érkeznek. Amennyiben visszatér a béke, Ukrajnának évtizedeken keresztül a devizabevételeit kell majd feláldoznia, hogy visszafizesse ezeket a hiteleket.

Clarke szerint a NATO-országok megengedhetnék maguknak Ukrajna fenntartását és újjáépítését, ha akarnák. Az, hogy az ukrán gazdaságot viszonylag „csepegtetve” tartják életben – és ami még rosszabb, hogy a kiadások nagy részét követelik majd vissza –, az a Nyugat tudatos döntése. Ez tanulságos lehet a fejlődő világ azon vezető véleményformálói számára, akik hajlamosak az imperializmus megbízottjaként fellépni, ahogyan azt Ukrajna 2014 utáni vezetői is tették.

Mezőgazdasági területek

Ukrajna termőföldjeit 2014-re szinte teljes egészében privatizálták, szétosztották őket a volt kolhozok (termelőszövetkezetek) mezőgazdasági dolgozóinak milliói között. 

A mezőgazdasági földek eladására 2021-ig moratórium maradt érvényben. Mivel a földtulajdonosok többségének csak kis területei voltak, és nem volt tőkéjük a fejlesztéshez, a legtöbben inkább bérbe adták a birtokukat, és a mezőgazdasági vállalkozások alkalmazottjaként dolgoztak.

Az eredményt Clarke az ukrán mezőgazdaság „újrafeudalizációjaként” jellemezi. A tőkeerős vállalkozók – gyakran befutott oligarchák, de amerikai és szaúdi vállalati érdekeltségek is – hatalmas bérleményeket szereztek. Mivel a földbérleti díjak olcsók, a fizetések pedig minimálisak voltak, az új földbáróknak nem sok okuk volt arra, hogy a termelékenység növelésébe fektessenek, amely alacsony maradt, a rendkívül jó termőképességű talajok ellenére.

Az IMF-hitelekhez kapcsolódó strukturális kiigazítási programok sok éven át ragaszkodtak a mezőgazdasági földek szabad piacának megteremtéséhez. Az ukrán kormányok, amelyek tisztában voltak a lépéssel szembeni ellenállással, húzták az időt. Zelenszkij volt az, aki végül megtörte az ellenállást. 2021 közepe óta az ukrán állampolgárok legfeljebb 100 hektár termőföldet vásárolhatnak, és ez a korlát 2024 januárjától 10 ezerre emelkedik.

A szerző szerint ennek következtében sok kisbirtokosok eladja a földjét, a városokba költözik, és városi munkásként kezd el élni. Elméletileg a növekvő földértékek arra kényszerítik a vállalatokat, hogy a termelékenységük növelésébe fektessenek be, de ezek a számítások szinte biztosan utópisztikus várakozásokat tükröznek. .A kisgazdáknak esélyük sincs talpon maradni ebben a versenyben, végül az oligarchák és a nemzetközi agrárbiznisz lesz a nyertes.

Háborút befejezni és megnyerni a békét

Clarke számára jelenleg úgy tűnik, hogy az orosz erőket nem valószínű, hogy legyőzik, legalábbis nem az ukránok. 

Ez pedig felveti azt a lehetőséget, hogy Zelenszkij leülne az orosz tárgyalófelekkel, és békeszerződést kötne. Reálisan nézve ehhez az kell, hogy Ukrajna elismerje a Donbassz és a Krím elvesztését, Zaporizzsja és Herszon tartománnyal együtt. A neofasisztákat ki kellene tisztítani az államapparátusból, a szervezeteiket pedig betiltani. Ukrajnának meg kellene szakítania a kapcsolatait a NATO-val, és a fegyveres erőit olyan szintre kellene csökkenteni, amelyet az ország megengedhet magának.

A szerző szerint 

Arra figyelmeztet, hogy Ukrajna ma a kapitalista fejlődő világ egyik legszegényebb része. Az ilyen helyzetben lévő országok számára nem létezhet valóban stabil és igazságos gazdasági jövő.

Clarke felveti azt is, hogy ha valamiképp létrejönne egy független Ukrajna, amely békében élne és képes lenne valamiféle racionális gazdasági irányt követni. Ideális esetben az ország továbbra is kiterjedt kereskedelmet folytatna az EU-val. Ez azonban nem történhetne azon az áron, hogy a korlátlan import elfojtja azokat az iparágakat és ágazatokat, amelyek képesek lennének elérni a modern fejlettségi és termelékenységi szintet.

Azt ajánlja, hogy a béke megteremtése után Ukrajna a hozzá hasonló fejlettségű államokkal fejlessze a kereskedelmi kapcsolatait. Ez az Oroszországgal való gazdasági kapcsolatok újbóli kiépítését jelentené. Szerinte Ukrajnának nem a Nyugat felé, inkább a BRICS, a kínai BRI (Övezet és Út kezdeményezés) és a Sanghaji Együttműködési Szervezet felé kellene irányulnia. Finanszírozási igényeit illetően el kell utasítania az IMF-et, és olyan szervezeteket kell keresnie, mint az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank.

Ezek a változások nagyban javítanák Ukrajna kilátásait. A „stabil és méltányos” jövőhöz azonban végső soron sokkal mélyebb átalakulásokra van szükség. Ehhez fel kell szabadítani az országot a bűnbanda oligarchák gazdaság feletti ellenőrzése alól. Egyelőre azonban nincs meg az a középréteg, amely ezt megtehetné, esetleg az ország munkásaiban lehetne bízni – zárja sorait a szerző.

(Forrás: Consortiumnews)