„Az uniós szerződésekben nem szerepel a szuverenitás feladása” - beszélgetés Márki Zoltánnal

Sokat olvashattunk a Német Alkotmánybíróságnak az Európai Központi Bank és az Európai Unió Bírósága esetében is hatáskör-túllépést megállapító májusi döntéséről az elmúlt hetekben. Igen vegyes volt a Karlsruhéban hozott döntés fogadtatása. Mennyire tekinthető forradalminak, hogy egy nemzeti alkotmánybíróság ilyen típusú döntéssel állt elő? 

Véletlen egybeesés, hogy az interjú készítésének időpontja a trianoni békeszerződés aláírásának százéves évfordulója. Látszólag az interjú tárgya és az évforduló között nincs kapcsolat. Nyilvánvaló azonban, hogy a területi integritás és a szuverenitás összefügg, egy tőről fakad. Előbbi a külső, utóbbi a belső tartását adja meg a nemzetnek, a hazának, az országnak és polgárának. Föld nélküli ország nincs, saját jog nélküli föld pedig gyarmati. Nincs tehát annál nagyobb szuverenitási tét, mint a területi integritás. 

Magyarországgal ez történt Trianonban. A trianoni döntés értelmében területektől fosztották meg Magyarországot, ennél súlyosabb szuverenitási sérelem nem létezik egy ország számára. A német alkotmánybíróság döntésének középpontjában szintén a szuverenitás védelme áll.  Hogy történetileg mit jelentett a német társadalom számára a területi integritás és a szuverenitás, elég a német egységet létrehozó Bismarckot, vagy az újbóli egyesítést tető alá hozó Kohl beszédeit olvasni. Számomra nem kétséges, hogy

És ezt nem először tette így. Hasonló döntéseket hozott már 1974-ben, 2004-ben és 2009-ben is. A mostani döntés esetében is megerősíti azt, hogy Németország európai szövetségi elkötelezettsége nem csorbul azáltal, hogy kitart a saját alaptörvénye mellett. 

Mégis hogyan viszonyulhat egy ilyen döntés az európai integrációhoz?

Bírói pályám kezdete egybeesett a rendszerváltozással, azzal amikor az európai integráció gondolata Magyarországon is hétköznapok beszédtémája lett.

A szövetség másik műfajának a konföderációnak az eszköze ezzel szemben nem az integráció, hanem az összehangolás és a koordinálás. Ehhez képest az európai unós integráció címén és annak folyamatában - észrevétlenül - az uniós jogrendszer és a nemzeti jog zsilipelése csupán jogtechnikai eszközként jelent meg. A kérdés rendre – vagy inkább legfeljebb - csupán ügy merült fel, hogy közvetve, vagy közvetlenül van az uniós jognak érvénye, s nem pedig úgy, hogy a nemzeti alaptörvény sérthetetlenségét védeni kell. 

Én azt gondolom, a belső jog működése elengedhetetlen egy ország szuverenitásának szempontjából. A szuverenitásnak három alappillére van. Az első az ország területén élő lakosság fölött való főhatalomnak a gyakorlása. A főhatalom pedig két monopóliuma a törvényhozás és a törvénykezés. A törvényhozás a parlament dolga, a törvénykezés pedig az ítélkezés, ami a bíróság feladata. Több esetben elveszni látszik az a gondolkodási képesség, hogy a szuverenitást és a belső jogot a megfelelő jelentőséggel ruházzuk fel. Egy szuverén ország alkotmánybíróságának döntésére történő rácsodálkozás mögött az a természetes állapot van, hogy az integráció nem teljes, és ezért az uniós és nemzeti jog ütközik egymással. Ami azonban nem jogtechnikai probléma, de nem is a szövetségi elkötelezettség elárulása.

Az, hogy egy integráció teljes vagy nem teljes, voltaképpen nem egy technikai vagy jogtudományi kérdés. Az éppen olyan szuverenitási kérdés, mint, hogy egy országban a nép kit választ meg vezetőjének. A föderalista és konföderalista megközelítések gyakorlatba ültetése teljesen eltérő, ha belső állami struktúrát szemlélünk (USA és Németország), vagy ha a külső, országok közötti föderációról, vagy konföderációról beszélünk. Az uniós szerződésekben nem szerepel a szuverenitás feladása, az államok úgy tagjai az uniónak, hogy megőrzik önállóságukat.

Egy szuverén nép el tudja dönteni véleményem szerint, hogy milyen mértékben kíván egybeolvadni más népekkel. A Németországban, Magyarországon vagy bármely más tagállamban érvényben lévő uniós szerződések nem egy föderatív, hanem egy konföderatív rendszert hoztak létre, amelynek célja nem az államok egybeolvasztása, hanem működésük összehangolása.  

Ha a szuverenizmus (és nem a jogtechnikus) szemüvegén át nézzük a nemzeti és nemzetközi jog kapcsolatát, akkor annak jellemzője Magyarországon az 1956-os forradalmat követő megtorlással szembeni igazságtétel sorsa. Hosszú ideig akadályozta az 1956-ban történtekkel kapcsolatos döntéshozatalt az akörüli vita, hogy szabad-e a nemzetközi jogra támaszkodnunk a megtorló ítéletek felülvizsgálata során. Szabad-e nekünk közvetlenül alkalmazni a genfi egyezményt? Végül a Kúria (akkor Legfelsőbb Bíróság) 1999-ben egyértelművé tette, az 1956-os magyarországi események megítélésének esetében a genfi egyezményben előírtakat kell alapul venni. Ennek mélyén nyilvánvalóan az a megfontolás volt, hogy  azért, mert 1956-ban az ország nem volt szuverén. Hiszen éppen az volt a forradalmárok célja, hogy az ország visszanyerje a szuverenitását. Az persze elgondolkodtató, hogy az elmúlt 30 év során előbb azért kellett érvelni, hogy a nem szuverén ország jogával szemben alkalmazható legyen  a nemzetközi jog, most meg azért, hogy a szuverén ország jogával szemben miért is nem feltétlen alkalmazható a nemzetközi jog. 
A német alkotmánybíróság konzekvensen a szuverenitás mellett tette le voksát.  

És előtérbe helyezték az alaptörvényt?

Egy ország Alaptörvényén nem lehet túllépni, vagy átlépni. Az nem egyszerű jogszabály. Az Alaptörvényen túl az országnak nincs mása, ami azon túl van, az idegen, ami nem azt jelenti, hogy rossz, viszont azt jelenti, hogy nem feltétlen a miénk. Számomra ez ilyen egyszerű. Hadd említsek még egy magyar példát annak kapcsán, amikor megkérdőjelezték az alaptörvényi intézmények helyénvalóságát, ezen belül a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés jogintézményét. Az alkalmazása az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) értelmezésében nem volt megfelelő. A Kúria 2015-ben jogegységi határozatban viszont leszögezte, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés jogintézménye az alkotmányos jogrend része. A Kúriának pedig nem lehet feladata, hogy nemzetközi elvárásokat kérjen számon az Alaptörvényen, a döntéseknél annak kell prioritást élveznie, ami az Alaptörvényben van. 

A nemzetközi jog a nemzeti jog értelmezési segédlete. Az ország rendelkezik egy saját Alaptörvénnyel, amely az egész jogrend felépítésének a támpontja. Az Alaptörvény belül  vertikális, ha tetszik hierarchikus viszonyban áll a többi hazai jogszabállyal.

 Az alacsonyabb szintű belső jogszabályok minősége, tartalma adott esetben vita tárgyát képezhetik, e törvények korrekcióra szorulhatnak. Abszurd azonban olyat állítani, hogy nem kell szem előtt tartani az Alaptörvényben foglaltakat, és nem lehet kitartani mellettük valamilyen nemzetközi kötelezettség miatt. A nemzetközi kötelezettségek teljesítése az Alaptörvény melletti kiállás, maradás nem jelenti a nemzetközi jogi elkötelezettség csorbulását, és ezt szögezte le a német Szövetségi Alkotmánybíróság döntése is. 

Lehet tudni, hogy az említett 2004-es német alkotmánybírósági döntés miként viszonyul a nemzetközi joghoz, és milyen területen kellett érvényesülnie?

A jog, bár megkülönböztetjük bizonyos ágait (polgárjog, büntetőjog), önmagában egységes, egy törzsből fakadó. Egy gyermek elhelyezéséről szóló jogvitát követő 2004-es német alkotmánybírósági döntés rámutatott, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye és jegyzőkönyvei a kihirdettetés folytán a német jog részévé váltak formális úton. Az egyezmény ilyen módon egyenrangú a német szövetségi törvényekkel, és a német bíróságoknak ezt figyelembe kell venniük jogértelmezésük során. Az Egyezmény és jegyzőkönyvei, azonban már alaptörvényben meghatározott meghatározott rangjuknál fogva sem jelentenek a bíróság számára közvetlen alkotmányos mércét.

Ehhez képest nem lehet azt állítani, hogy egy egyezmény paragrafusai maguk alá rendelhetnék az alaptörvény cikkelyeit. 

A strasbourgi bíróság például milyen logika mentén igyekezne az Ön által felvázolt érveket megcáfolni? Mire hivatkoznának a nemzeti alkotmányok elsőbbségének a megkérdőjelezésében? 

Saját cáfolatomat nem kérhetik számon tőlem. Minden jog mögött megállapodás, közösségi akarat kell legyen. Aki egy ország Alaptörvényére esküszik fel, az leginkább ahhoz legyen hű. Az Egyezményt aláíró ország elfogadja, hogy a szerződésben foglaltakat figyelembe veszi. A szerződés értelmében lehetőséget biztosít egy meghozott jogerős döntés újratárgyalására. De olyanra nincs példa, hogy egy nemzetközi egyezmény által létrehozott bíróság megállapítaná valakinek a bűnösségét Magyarországon vagy bármely más önálló államban, és a büntetőeljárásra vonatkozóan konkrét döntést hozzon (ide nem értve a nemzetközi büntetőhatóságot). Vagyis az EJEB feladata csupán az, hogy megállapítsa egy adott ítéletről, hogy meghozatala, tartalma összeegyeztethető-e az Egyezménnyel. És elvárást fogalmazhat meg arra vonatkozóan, hogy tárgyaljanak újra egy adott döntést. A különbség egyértelműen szembetűnő. 

A már említett 2015-ös, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről jogegységi határozatban a Kúria egyértelművé tette, hogy a bírónak mindig a hatályos jogot kell alkalmaznia, a hatályos jog ellenében nem határozhat. Vitathatatlan, hogy az Egyezmény, valamint kiegészítő jegyzőkönyvei a kihirdetés folytán a magyar jog részévé váltak. Ezért azokat a magyar bíróságnak a nemzeti jog értelmezése során figyelembe kell vennie.

Amint az EJEB döntése, úgy az Egyezmény sem képezi a büntetőjogi felelősségre vonás valamely anyagi jogi akadályát, büntetés, intézkedés jogcímét, büntetéskiszabás jogalapját, illetve feltételét, vagy felmentés, illetve eljárás megszüntetés valamely eljárásjogi jogcímét. A bíróság a hatáskörét hivatalból - és döntéséig - folyamatosan vizsgálja. E tevékenysége szorosan összefügg a hatályos jog alkalmazásának követelményével. Ez a szabály a Kúriára is vonatkozik. Mindez azt jelenti, hogy az EJEB döntés, illetve az Egyezmény közvetlen jogalapként történő alkalmazása egyidejűleg hatáskörtúllépést jelent. Ezt ugyanis sem az Egyezmény, sem az Alaptörvény, sem a Bszi., sem a Be. nem teszi lehetővé. A nemzeti bíróság feladata az EJEB határozatának a jogrendszerbe való óvatos beillesztése.

Korábban egy másik ügyben, 1974-ben a Német Alkotmánybíróság például kimondta, hogy fenntartja magának a jogot, hogy az Európai Uniós jogot a saját nemzeti joga alapján vizsgálhassa. Szintén kifejtette, hogy a közös uniós állam gondolata összeegyeztethetetlen a Német Alaptörvénnyel. Vagyis e szempontok leszögezése, amint láthatjuk, nem új keletű. Nem hiszem tehát, hogy most egy olyan helyzet van, amire rá kell csodálkozni. 

Mégis sok olyan vélemény létezik, amely mintha nem akarna tudomást venni a fogalmak e pontos elhatárolásáról… 

Azt gondolom, hogy egy ország életében többféle szervezési erő működik. A kormány, a törvények, a bíróság mind szervezik az életünket.  A bírósági döntések ösztönzően kell, hogy hassanak. Ezeket az intézményeket mind azért hoztuk létre, hogy jól megszervezzék az életünket. Meg kellett tudni szervezni például – ahogy láthattuk az elmúlt két hónapban, a járványügyi veszélyhelyzet idején – egy olyan életet, ami eltért a megszokottól. Az állami intézmények lényege nem merül ki puszta megnevezésükben. Emberek dolgoznak ezekben az intézményekben, akik a közérdekért munkálkodnak. A köz érdekében dolgozó ember nap mint nap felelősséget vállal, és legjobb tudása szerint cselekszik. A felelősségünk közös, de nem azonos. Nyilvánvaló, hogy az én felelősségem egészen más felelősség, mint egy parlamenti képviselőé, egy minisztériumi tisztviselőé, vagy éppen a rendőré. A lényeg, hogy mindannyian az Alaptörvény által meghatározott módon működő ország szervezésében veszünk részt. Én nem európai uniós bíró vagyok, hanem olyan, aki a magyar államtól kapta a felhatalmazását. Ez azt jelenti, hogy

Egy bíró munkája a lelkiismereten és a lélekjelenléten alapszik. Ítéletéről ismerszik meg a bíró, a bíróról a bíróság, és a bíróság az állam lelkiismerete, ahogy az 1878-as magyar Büntető Törvénykönyv megalkotója, Csemegi Károly ezt 1861-ben megfogalmazta. Én ehhez tartom magam.