Így harcoltak a magyar honvédek – a Don-kanyar katasztrófájának katonai háttere

Írta: Somkuti Bálint hadtörténész, biztonságpolitikai szakértő; fotók: Fortepan / színezés: Kónyi Zoltán / Mandiner

Nyolcvan éve indult meg a Don-kanyarban az a szovjet támadás, amely a 2. magyar hadsereg katasztrófájához, közel 130 ezer katona és munkaszolgálatos halálához, sebesüléséhez, eltűnéséhez vagy fogságba eséséhez,

A támadás előzményeihez hozzátartozik, hogy a magyar fegyveres erőket megóvni igyekvő Horthy Miklós csak az 1941-42-es tél óriási német veszteségei miatti, közvetlen német követelésre küldte a keleti frontra 1942 nyarára a 2. magyar hadsereget.

Mivel a Szovjetunió elleni támadás első időszakának milliós veszteségét a német szárazföldi erők nem tudták gyorsan pótolni, a náci Németország a korábbinál sokkal nagyobb mértékben támaszkodott szövetségeseire. A román mellett így került sor a magyar és az olasz jelenlét megnövelésére, ez utóbbi legerősebb alakulata, a 8. olasz hadsereg a 2. magyar hadsereg jobbszárnyára került, míg az olaszoktól délre a 3. román hadsereg állomásozott.

a sztálingrádi német előrenyomulás északi szárnyát fedező három szövetséges hadsereg összeomlása később súlyos következményekhez vezetett.

Az a mai napig fennálló, nehezen kiirtható tévedés, az előző rendszer szándékos és aljas hazugsága, hogy a honvédeket meghalni küldték ki. Ugyanígy nem igaz az sem, hogy hiányos felszerelést kapott volna a 3 hadtestbe szervezett és 9 darab, kétezredes könnyű hadosztályból álló seregtest. A 2. hadsereg az akkor 3 hadseregből álló Magyar Honvédség teljes felszerelésének 50%-át kapta meg, de például az akkor hadrendben álló egyetlen páncélos magasabb egységet, az úgynevezett 1. tábori páncélos hadosztályt is alárendeltségébe sorolták. Ráadásul gondosan úgy állították össze, hogy az ország nagyjából egész területéről kerüljenek bele katonák. A 207 ezer fős seregben körülbelül 17 ezer fő volt a munkaszolgálatos.

A július folyamán kiérkező alakulatok nagyjából a Don folyó vonalát képező frontvonalon kerültek bevetésre, ahol nyárra mindössze kisebb hídfők maradtak szovjet kézen. Ezeket azonban a 2. hadsereg még német segítséggel sem tudta később felszámolni az úgy nevezett hídfőcsaták során, így a honvéd alakulatok védelembe mentek át.

A három helyett kettő ezredből álló könnyű hadosztályok jelentette alacsonyabb létszám és a mindössze 1938-ban megkezdhetett újrafegyverkezés miatt

A közel 200 kilométeres frontszakaszba két erős szovjet hídfő is ékelődött, és az alacsony létszám miatt a védelmi vonal nem érte el a kívánt mélységet, kiépítettségben is messze elmaradt a kívánatostól.

Ennek fő oka az volt, hogy a német vezetés a nyártól minden erőforrását Sztálingrád bevételére összpontosította, így a magyar alakulatok ellátása egyre hiányosabbá vált, és a megígért fegyverek döntő többsége sem érkezett meg.

Forrás: Origo

Fenti nehézségek ellenére a legkiválóbb magyar tábornoknak tartott Jány Gusztáv vezette 2. hadsereg mindent megtett a védelem megerősítésére. A már említett, az erődítési munkákhoz szükséges felszerelés elmaradásán túl tovább nehezítette helyzetüket, hogy a páncélelhárítás csak nehézségek árán tudott megbirkózni a T-34-esek páncéljával. A megígért 75 milliméteres, francia zsákmányból származó páncéltörő ágyúk csak későn érkeztek meg, így a kezelők kiképzésére sem volt elegendő idő. Ráadásul mivel a német vezetés nem tudott elég takarmányt szállítani a jellemzően lóvontatású szállító és tüzérségi alakulatok számára, ezért már szeptember végén úgynevezett lóteleltető szállásokra vonták vissza a szállításban elengedhetetlen lóállomány jelentős részét, messze a frontvonalak mögé. Ezért a fronton lévő csapatokhoz a megérkezett kevés ellátmány is nehezen jutott el.

sőt az ellátási problémák miatt a hiányos táplálkozás és a fűtés hiánya is tömeges veszteséget okozott, valamint a morált is jelentősen rontotta.

Ilyen körülmények között indult meg január 12-én farkasordító hidegben – egyes helyeken -42 fokot is mértek – az oroszul ozstrogozsszk-rosszosinak nevezett szovjet támadás.

A Sztálingrádban védekező német 6. hadsereg szárnyát

és az itt elért áttörés végül megpecsételte a bekerített csapatok sorsát. A hídfőkből kiinduló offenzíva gyorsan áttörte a túlságosan széthúzott védelmet, és a szovjet erők napokon belül kijutottak a 2. hadsereg úgynevezett mélységébe, azaz a harcokra nem számító adminisztratív és logisztikai egységek közé. A szovjet csapatok sikerét a helyi létszámfölény mellett a kitűnő összfegyvernemi együttműködés és a rendkívüli hideg segítette elő.

A hadsereg egyetlen tartaléka a magyar 1. páncéloshadosztályból, a nagyjából zászlóalj erejű német 700. páncélos kötelékből (Panzerverband), valamint két német rohamlöveg osztályból és két német gyalogoshadosztályból álló Cramer csoport volt. Miután a német B hadseregcsoport teljes tartalékát is ez a seregtest képezte (!), csak 15-én kapott engedélyt részleges ellentámadásra, amelyet a szovjetek visszavertek.

ráadásul a scsucsjei hídfőtől délre éppen felváltás közben lévő alakulatokat ért támadás így a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal és pánikszerű menekülésbe kezdtek. A nehézségek ellenére a honvédek ahol lehetett, keményen ellenálltak, például három nap alatt a támadó szovjet alakulatok 132 harckocsijából 83-at lőttek ki, de a folyamatosan bekerítéssel fenyegető szovjet taktika miatt végül visszavonulásra kényszerültek. A Cramer csoport részét képező 700. páncélos kötelék gyenge ellentámadásának kudarca után több alakulatot teljesen bekerítettek, és egyértelművé vált, hogy minél hamarabb szükség van a visszavonulási parancs kiadására.

Ezt Hitler hátrálást tiltó utasítása miatt végül egyik parancsnok, sem a B hadseregcsoport vezetője, a német von Weichs tábornok, sem Jány vezérezredes nem merte kiadni.

Január 14-én a déli irányban is megindult a támadás, amely a 8. olasz és a 3. román hadsereget érte. A 2. magyar hadseregéhez hasonló okok miatt nem megfelelően kiépített védelem miatt azonban

Bár élőerővel és tüzérséggel is jobban el voltak látva, mint a honvéd egységek, alakulataik többsége egyszerűen nem vette fel a harcot, és a támadás jelére szervezetten próbált meg visszavonulni. Többnyire gyalogos vagy lóvontatású oszlopaikat, a hadrend mélységébe csapást mérő szovjet gépesített vagy sítalpakon haladó alakulatok azonban ugyanúgy megadásra kényszerítették, mint a keményen harcoló honvéd egységeket.

Január 17-re a gyorsan mozgó szovjet ékekből álló szovjet harcmodor a teljes felbomlás határára juttatta a 2. hadsereget. Harckocsi és síelő gyalogos alakulatokból álló csoportjaik az ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, akit tudtak, lefegyvereztek, és haladtak tovább nyugatnak. Néhány nap múlva lerohanták a fronttól érthető módon távolabb fekvő ilovszkojei repülőteret is, ahonnan a parancsnokhelyettes, a legendás Heppes Aladár vezetésével törtek ki a bekerített honvédek.

A legészakibb seregtest, a gyorsan bekerített III. magyar hadtest a szintén visszavonulásra kényszerülő 2. német hadsereg alárendeltségébe került,

A honvédekkel például megtiltották, hogy az utakat használják vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba, fegyverrel vették el ellátmányukat, nem egy esetben erővel kergették ki őket a már elfoglalt szállásokról. Február elsejére a szinte minden hadianyagból kifogyott seregtest utasítást kapott a kitörésre, de ismét csak koncként dobták oda a támadóknak, ugyanis a visszavonulásra az elszakadó német alakulatokhoz képest ellenkező irányba kellett indulniuk, lekötve ezzel az üldözőket. A rendkívül nehéz helyzetbe került hadtestet a parancsnoka szokatlan módon feloszlatta.

Jány vezérezredest is megviselte a tőle független okokból bekövetkezett súlyos vereség. Január 24-én kiadta „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt hadparancsát, amely a katonákat gyávasággal vádolta. Mivel a dokumentum osztatlan felháborodást keltett,

A katonai szempontból nem hibáztatható Jányt a háború után a népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, teljes körű rehabilitációja azonban még a mai napig nem történt meg.

A hadsereg maradéka a Dontól 100 kilométerre nyugatra gyülekezett. A túlélők mintegy harmada fegyverrel, többségük azonban fegyvertelenül, sebesülten, fagysérülésekkel érkezett vissza. Századnál nagyobb kötelék nem jutott el a gyülekezési körzetbe, de azok, akik szervezett kötelékben tették meg az utat, jelentősen nagyobb része visszaért, míg azok többsége, akik egyesével próbáltak meg visszajutni, ott vesztek.

A lóvontatás hiánya miatt az egész hadseregnek összesen hat lövege maradt. Bár a túlélők többsége már február elejére megérkezett a kijelölt területre, még márciusban is érkeztek honvédek, sokan közülük 300 kilométert gyalogoltak embertelen körülmények között. Márciusra összesen kicsivel több mint 61 ezren jutottak vissza.

Hogy közülük mennyi esett el, és mennyi kerül fogságba, utólag már nem lehet megállapítani, azonban a szovjet csapatok harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, és a gulágra kerültek nagy része is életét vesztette a fogolytáborokban.

A súlyos magyar veszteségek ellenére azonban a Vörös Hadsereg vezetésének a terve még így sem sikerült, ugyanis a parancsban a 2. hadsereg erőinek teljes megsemmisítése szerepelt, ráadásul ők maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek el, a siker ellenére. A honvédek hősies, a rendkívüli hidegben sokszor emberfeletti erőfeszítése azonban tízezreket mentett meg a halállal egyenlő fogságba eséstől. A korábbi korszak gyalázatos hazugságaival ellentétben napjainkra kimondható, hogy a 2. hadsereg a körülményekhez képest jól teljesített és helytállt.

Az egyenruhával nem, csak katonai sapkával ellátott munkaszolgálatos századok is súlyos veszteségeket szenvedtek. Mivel a szovjetek nem tettek különbséget, a Vörös Hadsereg tényleges és ellenséges katonaként, azaz hadifogolyként kezelte őket fogságba esésük esetén, ehhez hozzájárult az is, hogy sokan – különösen a hadviseltek – kölcsönkapott fegyverekkel harcoltak a visszavonulás során.

Külön tragédiánk, hogy

pedig jelentős részük sorozottként került a frontra. Küzdelmeikre elsőként Nemeskürty István Requiem egy hadseregért 1972-ben megjelent könyvében emlékezhettek vissza a túlélők. A valamikor a hadisírgondozás területén egy rövid ideig dolgozó közalkalmazottként megdöbbentő és megható volt azzal szembesülni, hogy sokan még a kétezres években sem mertek róla nemhogy beszélni, de még elesett rokonaik után sem érdeklődni!

A Don-kanyarban harcolt hősökre minden januárban immár nemzetközivé bővült emléktúrán emlékeznek Jásdi Balázs vezetésével, soraikban a Honvédség tábori rabbijától kapott lapáttal felszerelt, a munkaszolgálatosokat megjelenítő hagyományőrzőkkel.