Gondolatok a konzervativizmusról

2020. június 11. 00:48

Hogyan jutunk el Spártától Burke-ön át Amerikáig és az öntudatra ébredésig?

2020. június 11. 00:48
David Azerrad

Mindig zavarba esem, amikor arra kérnek, hogy határozzam meg a konzervativizmus fogalmát – holott konzervatív ember vagyok, tanítom is a konzervatív politikai filozófiát, és tíz évig voltam a világ egyik legnagyobb konzervatív agytrösztje, a The Heritage Foundation munkatársa.

A gond ott kezdődik, hogy természetéből adódóan a konzervativizmus minden országban más. A magyar konzervativizmus nem egyenlő az amerikai konzervativizmussal – de nem is kell hogy az legyen, hiszen Magyarország nem Amerika, és egy konzervatív, legyen magyar vagy amerikai, értékeli és igyekszik megóvni a nemzetek közötti különbségeket.

Egy konzervatív ember éppen ezért ellenáll korunk egyenlősítő és egyneműsítő törekvéseinek. Korábban Alexandre Kojève, a híres baloldali francia gondolkodó merészen úgy fogalmazott, hogy a történelem majd egy egyetemes, homogén állapotban csúcsosodik ki. A mai neoliberálisok szeme előtt pedig a piacok és fogyasztók globalizált világa lebeg, nem látják az országokat és a polgárokat. Az ő álmuk egy konzervatív ember számára pokoli látomás. A konzervatívok a szuverén nemzetállamok heterogén világában akarnak élni, ahol egymástól különböző népek, kulturális hagyományok és vallások virágzanak.

Tovább nehezíti a konzervativizmus fogalmának meghatározását, hogy ez a világkép amellett, hogy országonként eltér, még egyes nemzeteken belül sem monolitikus. Az USA-ban például ott vannak a neokonzervatívok, a vallásos konzervatívok és a paleokonzervatívok; Russel Kirk, Edmund Burke és John Locke követői; a tradicionalisták, az alkotmányőrzők és manapság természetesen a populisták és a nacionalisták – utóbbiakat vagy a jobboldalhoz sorolják, vagy nem, attól függ, kit kérdezünk. Az amerikai konzervativizmus tehát távolról sem egységes – olyan folyó, amelyet számtalan konzervatív gondolat patakja táplál. Abban minden irányzat egyetért, hogy szembe kell szegülni a baloldallal, de ezen túlmenően kevés a közös nevező.

És persze ott van az örökös probléma, amellyel minden konzervatív szemben találja magát a progresszív korban, amelyben élünk: mikor dobjuk be a törülközőt? Mikor ismerjük el, hogy egy adott ügyben vesztettünk, és tovább kell lépjünk? Bizony ilyesmi megesik, és azáltal, hogy a konzervativizmus hátat fordít egy-egy vesztes ügynek, az idő múlásával maga is megváltozik egy adott országban. Egykoron például a konzervatívok ellenezték a nők szavazati jogát. De veszítettek, és elfogadták a nők politikai egyenjogúságát. Aki nem így tett, reakcióssá vált nemcsak a progresszív mozgalom, de a konzervatívok szemében is.

Lehetséges olyan konzervatív világnézet azonosítása is, melyet egyedi konzervatív hozzáállás jellemez. Forduljunk Edmund Burke-höz, a modern konzervativizmus atyjához. Töprengések ​a francia forradalomról című könyvében mindenkinél jobban megragadja a konzervatív gondolkodás lényegét. Az írás erős kritikával illeti a francia forradalmat, mely a modern kor első ideológiai alapokon szerveződő revolucionista mozgalma volt: nyilvános kísérlet a társadalom alapvető átalakítására. Viszont az ezzel szembeni ellenállásban látjuk kibontakozni a konzervativizmus első körvonalait– a konzervativizmus, képes beszéddel élve, ekkor ébred öntudatra. A konzervatív hozzáállás megelőzi a forradalmi progresszivizmust, de a legféltettebb értékei ellen irányuló fenyegetés készteti arra, hogy fellépjen önmaga védelmében. A konzervativizmus gyökere tehát abban rejlik, hogy szembeszegül a progresszivizmus forradalmi ösztönével. Ez tehát a raison d’être, létezésének értelme.

Ez a tartalom csak előfizetők részére elérhető.
Már előfizetőnk?

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!