Talán egy új hitéleti kultúra kibontakozásának vagyunk szemtanúi! – Kálmán Peregrin ferences szerzetes a Mandinernek

Újdonsággal készülnek a betlehemállításra? Szent Ferenc újításának 800. évfordulója bizonyára kötelez egy ferences templomot.
A hagyományainkat követjük a betlehemállítás terén, és inkább a lelki életünkben készülünk különleges módon. Az évforduló alkalmából azok a katolikus hívek, akik elzarándokolnak valamely ferences templomban felállított betlehemhez, teljes búcsút nyerhetnek az ott elvégzett imádsággal. Ezzel is megvalljuk, hogy a bűnnél erősebb a kegyelmi hatás, a bűn sebei pedig gyógyulhatnak.

Ilyesmi lehetett Assisi Szent Ferenc célja is, amikor nyolc évszázaddal ezelőtt bemutatta a betlehemi jelenetet a hívő közösségnek?
A történészek rámutatnak, hogy Ferenc idejében már létezett a betlehemes misztériumjátékok szokása, az ő nagysága abban állt, hogy ezt a szokást bevitte a templomba, és a Jézussal való élő kapcsolattal fogta egybe. A legenda, amely leírja az általa szervezett karácsonyi misét, arról tudósít, hogy amikor Ferenc kezébe vette a gyermek Jézust, sokan úgy látták, a gyermek megelevenedik. S ez valóban így történt, mert sokak szívében új életre támadt Krisztus. Ez a ferenci újdonság: a népszokást az Istennel való kapcsolat szolgálatába állítani.

Sokat beszéltünk az utóbbi időben arról, hogy itthon is egyre kevesebben vallják magukat kereszténynek, azon belül katolikusnak. Ez azt is jelenti, hogy egyre több embernek kell elmagyarázni, mit jelent az advent?
Személyes tapasztalatom, hogy a vallásukat nem gyakorlók körében a karácsony mostanra kiüresedett. Ahogy a kulturális öntudatból is kezd kiveszni a kereszténység, úgy az ünnepek világából is kikopik, ráadásul egyre terhesebbé válik sokaknak az is, hogy együtt legyenek a családjukkal. Egészen más a társadalomban az ünneplés mércéje és a hangsúlyai is, ez pedig nehézzé teszi, hogy a lényegig eljussanak az emberek. Keresztény közösségekben jobb a helyzet, nem kell feltétlen elmagyarázni az advent mibenlétét és jelentőségét, a templomba járók életében mintegy sodrásszerűen benne van. Érdekes látni, a városainkban milyen népszerűségre tettek szert a roráték: sok helyen tele vannak a templomok az adventi hajnali miséken, még a meglehetősen nagy templomok is! Talán egy új hitéleti kultúra kibontakozásának vagyunk szemtanúi.

Miben ragadható meg ez az új kultúra?
Egyrészt a tudatosabban megélt hitéletben a lelkigyakorlatok, lelki napok új formáiban, másrészt azt is látom, hogy sokan térnek be a templomokba napközben csak úgy vagy éppen szentségimádásra. Ezekben a közösségekben erősek az összetartozás, az egymásra hagyatkozás szálai, amelyeket – ha jól ragadja meg a pap – a hitélet élénkítésére is lehet használni.

Miközben tehát a számok terén csökkenés tapasztalható, egyfajta minőségi növekedés figyelhető meg?
Sok területen hanyatlásnak indultak az egyházi közösségek, párhuzamban a társadalmi jelenségekkel. Hasonlót már sokszor megélt az egyház. Nekünk szokatlan, mert mi magunk nem láttunk még ilyet, de a korábbi évszázadok megannyi ilyesféle jelenséget eredményeztek, csodálkoznunk tehát nem kell. A koronavírus-járvány egyértelműen visszavetette a vallásgyakorlást, mérhető százalékban morzsolódtak le a hívek, amikor a vallásosságot átváltották egyfajta online jelenlétre, ami aggasztó. Hiszen a neten misét nézni olyan, mint egy finom ebéd elfogyasztása helyett megnézni egy főzőműsort: bizonyára kényelmes, de nem fogok jóllakni tőle. A Krisztussal való személyes találkozást a szentáldozásban, a hívők közösségében, a pap szolgálata által élhetem meg. Ugyanakkor megfigyelhető a közösségek átalakulása, amiben sok pozitívum van.

Mondana példát?
Már gyerekként is ide, a Ferenciek terére jártam misére, és túl sok fiatalt nem láttam abban az időben hétköznap, bár tele voltak a padok. Most negyedannyian vannak egy hétköznapi szentmisén, de észrevehetően jelen vannak a fiatalok is, nem csak az idősek. Sokan fedezik fel a vasárnapi misén túl is a miselátogatás örömét, pasaréti és pesti templomunkban a liturgiákon vagy a szentgyónásokban szinte egyenlő a férfiak és a nők aránya.

Visszatérnék a Jézussal való találkozáshoz, hiszen adventben az ő születésére várakozunk. Hogyan készüljünk fel a találkozásra?
Az egyház számos jó gyakorlatot ad ezzel kapcsolatban. Ilyen a már említett roráté mise, amely fizikai áldozatot kíván tőlünk, amit azért hozunk, hogy ilyen módon is Krisztus elé siessünk. A hagyomány azért ábrázolja a betlehemi jászol körül az ökröt és a szamarat, mert Izajás próféta könyve ezzel kezdődik. Ha már ott van az ökör és a szamár a jászolnál, vegyük elő ebben az adventben Izajás könyvét, és szépen haladjunk az olvasásában, Krisztusra vonatkoztatva minden szavát. Az advent a keresztény ember életében nem a kifelé fordulás, hanem a belső készület ideje. Ahogy egy család is átalakítja az életét egy új családtag befogadására, és átrendezi a környezetét, hogy az érkező új életnek minél otthonosabb, jobb legyen, úgy mi is átalakítjuk most az életünket, hogy a belső világunk ráhangolódjon az új életre, aki maga Krisztus.

Nyitott erre a külső világ is?
Nem tapasztalom, hogy a nem hívő közeg ilyenkor fogékonyabb lenne az egyház üzenetére, legfeljebb akkor, ha az szociális témában fogalmazódik meg. A Jézus Krisztussal való találkozás nem alakít­ható ki „akciószerűen”, sokkal inkább életszerűen, személyközeli módon.

Tévedés lenne, hogy erre a városi kultúra már alkalmatlan?
A városi kultúra, a nagyváros zaja adottság, a kérdés az, hogy mit kezdünk vele. Sokszor könnyebb bebújni mögé, mint szembenézni a kihívással, és megvizsgálni, mit kell tennünk ebben a környezetben.

Négy évvel ezelőtt azt mondta a Mandinernek: „Nem lehetünk közönyösek a társadalmi kérdések alakulásában, bizony sokszor ellen kell állnunk egy-egy áramlatnak.” Tartja?
Teljes mértékben! Mind jobban ki kell alakítanunk ezt az állóképességünket, meg kell erősíteni, szükség van rá. Ahogy a társadalom egyre inkább elveszíti azokat a forrásait, amelyek a kereszténységből táplálkoznak, egyre inkább elveszíti az alapját annak a normarendszernek, amelyben eddig élt. Minden megkérdőjelezhető lesz, minden eszmény összedönthető, a teljes relativizmus lép fel, ha nincs legalább kulturális alapja azoknak a koordinátáknak, amelyek mentén élünk.

Arról is beszélt, hogy katolikus ember nem vállalhat semmiféle közösséget olyan szervezettel, amely támogatja az abortuszt és az eutanáziát, vagy népszerűsíti a Szentírás-ellenes család- és személyiségmodellt. Ennek legalább három mai aspektusát is érdemes megvizsgálni. Először is, itthon fellángolt az eutanáziavita, amelyben azok hivatkoznak az emberi méltóságra, akik lehetővé tennék az élet kioltását. Ez azért történhet, mert már a kulturális alapok is megkérdőjeleződtek?
Igen, és azt hiszem, a keresztény embernek ebben a helyzetben tudatosítania kell, hogy mindenféle szenvedés annak a Krisztusnak a követése, aki ugyanezt bejárta értem, és előttem jár. Hozzá leszek hasonló. Így alakul át a szenvedés, akár az élet utolsó szakasza egy olyan folyamattá, amelyben én magam egyre inkább hasonlóvá válok Krisztushoz. A hívő ember ezért nem léphet vagy léptethet mást egy „érzéstelenített halálba” azon a címen, hogy ne szenvedjen többet.

A keresztények egyre nagyobb hányada támogat olyan politikai programokat, amelyek relativizálják az élet szentségét, és megkérdőjelezik a bibliai családmodellt.
Ennek több oka is lehet. Fontos kérdés, hogy mi, papok, a tanítás feladatát ellátó személyek vajon kifejtjük-e kellő érthetőséggel, következetességgel és kedvességgel az egyház vonatkozó tanítását, meg tudjuk-e nyerni a híveket az egyház tanításának belátására, hiszen az ő életvitelük sokszor egészen más. Hozzájárulhat a jelenséghez politikai csalódottság is, amikor a csalódás érzése erősebbé válik számukra, mint ezeknek a kérdéseknek a jelentősége. Ezt nem helyeslem, de látnunk kell, hogy a helyzet összetett, a keresztény névvel fellépni mindig nagy felelősséget kíván tőlünk. Keresztényként nem tehetjük meg, hogy az eszményeink és a cselekedeteink köszönőviszonyban sincsenek egymással, mert az taszítással jár. Engem is idegesítene, ha a kárhozattal riogatnának, amennyiben nem a jobboldalra szavazok…

A fentebb taglalt áramlatok mintha az egyházon belül is erősödnének, ha tetszik, házon belül is megkérdőjeleződnek például az antropológiai alapvetések. Csak a média nagyítja fel a jelenséget, vagy valóban nagy vitákat él meg ma az egyház?
A megjelenő eretnekségek mindig azt eredményezték, hogy egy adott témában tisztázódott, megerősödött, egyértelműbb megfogalmazást nyert a tanítás. Tehát mindez akár áldássá is válhat. Isten élteti az egyházat! Ezeket a folyamatokat – amelyek főként abból adódnak, hogy az úgynevezett nyugat­-európai gondolkodásmód Isten helyett egyre jobban az Isten nélküli humanizmushoz méri magát – végső soron oda vezeti el az Úristen, hogy általuk tisztázódik a tanítás. Bennem erőteljes ez a remény!

Ünneprontó felvetés, de mi lesz, ha az ellenkező irányba lesz elmozdulás?
Ha az üdvösség egész történetét vizsgáljuk, sajnos látunk benne olyan korszakokat, amikor bizonyos területeken, akár az egyház vezetése körében is sérült az igazsághoz való hűség, de ez csak ideig-óráig tartott, mert a Lélek kibontakoztatta benne Isten Igazságát. Ez nem a mi hajónk, hanem Krisztusé, ő pedig nem hagyja el az egyházát. Lehet, hogy alszik a bárkában, de ott van, az egyház imája pedig éppen arra irányul, hogy amikor szükséges, ébresztgesse az alvó Krisztust.

Vannak, akik azt szorgalmazzák, hogy új struktúrában, hovatovább cégszerűen kellene működnie a katolikus egyháznak. Ezekben az értekezésekben ritkán merül fel például a szolgálat kifejezés, de érdemes lehet magunkévá tenni a gondolatot?
Az eredmény-központúság megviselte az egyházról való gondolkodásunkat is, és befeszülünk, ha nem úgy vagyunk hatékonyak, mint egy cég. Ez a felfogás, a be­feszülés mentalitása rombolja a nyugati országok egyházait is: „Csak el ne veszítsük az eladhatóságunkat!” Márpedig egy normális cégnél is ha krízist tapasztalnak, nem kapkodni kezdenek, hanem a profilt tisztázzák, mi az, ami a sajátjuk. Mintha hiányozna ez a tisztázás, helyette pedig egy kapkodó népszerűség-hajhászásba kezdenének, aminek a kereszténység ad egyfajta ideológiai pántlikát. Ugyanez volt az elvárásuk az egyházzal szemben hajdanán Hitleréknek és a kommunistáknak. E felfogás kritikájaként azt szokták felhozni, hogy ezekben a folyamatokban szociológiai, pszichológiai és gazdasági fogalmak jelennek meg, alig találunk teológiai fogalmakat, a megváltás, a kereszt, a bűnbocsánat, a feltámadás, az utolsó ítélet meghirdetését. Épp az marad ki, amit ránk bíztak.

Ha már profilról esik szó: itt ülünk a város szívében, egy lüktető helyen, ahol valószínűleg mások az adottságok és a lelkipásztori kihívások, mint a legtöbb templom esetében. Hogyan lehet reagálni ezekre a szükségletekre?
Augusztusban vendégünk volt Bernard Bober kassai érsek, aki, miután látta a hat gyóntatószéket és a miserendünket, úgy fogalmazott: „Akkor ez a főváros gyóntatószéke!” Számomra ez jelentette a profiltisztítást, a mi feladatunk igazából az, hogy ezt a szolgálatot minél nagyobb mértékben biztosítsuk a híveknek. Ez egyszerre a templom és a rendünk sajátos karizmája, hiszen a bűnbánók rendjének is hívnak minket. Ez a templom azáltal él, hogy ide sokszor csak úgy bejönnek az emberek. Nekünk erre kell építeni, elmondva, hogy Krisztus ma is pokolra száll, személyes poklodban lesz jelen a gyónás által, és ennek lehetősége az utadba esik, amikor egyetemre mész, hazaindulsz a munkahelyről, bejössz a városba ügyet intézni.

Az adventi időszakban szélesítik a lelkipásztori rendet, egyre nagyobb szolgálatot vállalnak. Milyen vállalásokat tesznek?
Tágra nyitjuk a templom kapuját: advent első hétfőjétől folyamatosan szeretnénk lehetővé tenni a gyónást a híveknek, hétköznapokon reggel 6 órától 12-ig, majd 16-tól egészen 22 óráig, közte egy idegen nyelvű sávval, mindennap más nyelven megadva a lehetőséget. Szombaton a reggeli-délelőtti sáv hasonlóan alakul, délután pedig 16 és 19 óra között gyóntatunk, vasárnap 16 és 20.30 között várjuk a híveket. Sokszor tapasztaljuk, hogy akár az ország legtávolabbi pontjairól is érkeznek hozzánk, nem egy esetben több évtized után végeznek ismét szentgyónást, a megújulás ugyanis mindig belülről, sosem kívülről fakad. Most erre még több lehetőség nyílik. Szentmise is több lesz a templomban, hétfőtől szombatig reggel 6-tól 12-ig minden órában, 9 órakor latinul. Emellett minden hétköznap 20 és 22 óra között szentségimádást tartunk majd. A városi élet rendje átalakult, igény mutatkozik arra, hogy alkalmazkodjunk ehhez a szolgálatunkban is.

Mit kell tennünk ahhoz, hogy advent idején hatékonyan ébresztgessük szívünkben az alvó Jézust?
Az első a szentségi élet, abban ugyanis személyesen találkozhatunk Krisztussal, aki maga közeledik hozzánk a kenyérben és a borban. Ő maga az, aki föloldoz, aki keresztel. Nem érzésektől függ, hogy ezek megtörténnek-e, hanem objektív módon közli magát velünk. A hatása már rajtunk múlik, de az elengedhetetlen, hogy teljes szívvel, teljes nyitottsággal jelen legyünk. A második lépés, hogy megismerjük Krisztust, ráhangolódjunk arra, hogyan érezhet az iránt a világ iránt, amelyben vagyunk. A harmadik pedig a helyes erkölcsi rend kialakítása: azaz egy családos ember alapesetben elsősorban a családjával, majd a kisebb közösségeivel, munkahelyével, végül a társadalom szélesebb rétegeivel szemben visel felelősséget. Ha helyesen alkalmazzuk ezt a rendet, mi magunk is a helyünkön leszünk.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád