Az I. világháború utáni menekültekről vitáztak

2018. november 14. 17:54

„Úton – menekülés, mobilitás, integráció az első világháború után Magyarországon és Közép-Európában” címmel rendeztek konferenciát.

2018. november 14. 17:54

November 9-10-én került sor az MTA Tóth Kálmán utcai épületében a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport és az ELTE BTK Néderlandisztikai Tanszékének közös konferenciájára „Úton – menekülés, mobilitás, integráció az első világháború után Magyarországon és Közép-Európában” címmel.

A kétnapos rendezvényen számos hazai és külföldi szakember vett részt, és osztotta meg kutatási eredményeit a résztvevőkkel. A Hajnal István Kör két évvel ezelőtti éves konferenciája is a migráció témáját járta körül, de a mostani alkalomhoz hasonló, összegző konferenciára a szervezők szerint még nem került sor a magyar történettudományban az első világháború utáni menekültkérdésről.

A kétnapos összegzést Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója és René van Hell, Hollandia magyarországi nagykövete nyitotta meg, hangsúlyozva a téma aktualitását és a tanulságok levonásának szükségességét. A bevezető előadást a téma elismert szakértője, Peter Gatrell (University of Manchester) tartotta, aki számos módszertani kérdést feszegetett, a menekültek története helyett a menekültség (refugeedom) fogalmát ajánlotta a kutatók figyelmébe. Elsősorban orosz, örmény, balti példákon keresztül összefoglalta a 20. századi menekültek történetét, a velük kapcsolatos állami politikák modelljeit és a továbbgondolás lehetséges útjait.

Családok és nemzetiségek

Az első panel inkább a menekültkérdés intézményi kezelését érintette – szó esett az első világháború alatt Galíciából Ausztriába érkező zsidó menekültekről (Barbara Lambauer), a keletről menekülők ellentmondásos fogadtatásáról és az állami, önkormányzati szintek közötti ütközésekről (Pálvölgyi Balázs), valamint két Trianon utáni kérdésről: a Magyarországon élő horvát politikai menekültekről (Hamerli Petra) és az utódállamok állampolgárság-politikájának mozgatórugóiról – Csehszlovákia példáján (Gaucsík István).

A második blokk előadói főképp személyes és családi történeteken keresztül járták körül a kérdést – a résztvevők megismerhették egy erdélyi család benyomásait bőséges családi levelezés alapján (Bartha Ákos), magyar arisztokrata nők élményeit (Bittera Éva), 1916-os erdélyi magyar menekültek elhelyezését az északkelti vármegyékben  (Suslik Ádám), valamint a háború után egy görögkatolikus és vélhetően részben román származású, mégis működését Magyarországra áttevő makói juhászcsalád sajátos történetét (Nagy Gábor).  

A délutáni előadások ugyanezt a mikrotörténeti megközelítést folytatták: Boér Elek református főgondnok menekültügyi tevékenységének bemutatása (Hornyák Máté), a kolozsvári egyetem tanára, Márki Sándor áttelepülési motivációinak feltárása naplója alapján (Erdész Ádám) és a fiumei változások érzékeltetése a tanártársadalom problémáin keresztül  (Ordasi Ágnes) mind változatos életutakat villantottak fel. Márki Sándor kapcsán nemcsak az áttelepüléssel és meneküléssel közvetlenül összefüggő nehézségek (az otthon hátrahagyása, költözés, anyagi veszteségek stb.), hanem az áttelepülők társadalmi státuszának változása – a professzor esetében süllyedése – és kilátásai is szóba kerültek.

A nap záró panelje a háború utáni humanitárius akciókba engedett bepillantást: a hollandiai és belgiumi (Pusztai Gábor, Réthelyi Orsolya, Hajtó Vera), valamint angliai, úgynevezett gyermekvonatok  (Petneki Katalin) bemutatásával, emlékezetük elemzésével vagy az onnan írott levelek feltárásával, a róluk szóló irodalom és emlékezeti helyek felidézésével.   

Az áttelepülések után

A következő nap előadói a trianoni menekültek és áttelepülők magyarországi beilleszkedésének témáit elevenítették fel. A menekültek számát övező bizonytalanságokat és módszertani problémákat feszegető előadás (Csóti Csaba) után izgalmas intézményi kérdések következtek: a Népszövetség menekültüggyel kapcsolatos diskurzusa (Kránitz Péter) és az optálási ügyek rendezése kapcsán felmerült a források felhasználhatóságának kérdése (Szűts István Gergely). A panelt pedig a korban nagy visszhangot kapott, elhúzódó erdélyi „optáns-ügyekről” szóló előadás zárta (Berkes Antal).

A konferencia utolsó blokkjának előadói a trianoni Magyarországra érkező zsidó menekültek és a Joint, illetve egyéb zsidó szervezetek általi segélyezésük kérdésével (Veszprémy László Bernát), a Magyar Államvasutak menekültekkel kapcsolatos intézkedéseivel, a MÁV „saját menekültpolitikájával” (Cserháti Katalin), valamint a Szombathelyre került menekültek elhelyezését szolgáló lakhatási programmal foglalkoztak (Melega Miklós). A szombathelyi mikrotörténet kapcsán ismét felmerültek a menekülteket övező – és már több előadó és hozzászóló által is érintett – feszültségek, amelyek mind a mindennapokban (a helyi lakosság és a menekültek között), mind pedig magasabb szinteken is jelentkeztek (a lakásépítések állami és városi finanszírozása, majd a lakások kiosztása során).

A konferenciáról hamarosan videóösszefoglaló készül, és az előadások remény szerint kötetben is megjelennek.  

(Forrás: közlemény)

Összesen 5 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
gabor7th
2018. november 15. 12:04
A ballibeknek egyre megy, hogy a néphez tartozik valaki vagy nem; bár nem igaz ha néphez tartozik az még rossz pont inkább.
annamanna
2018. november 15. 02:35
"Amikor a gyászos emlékű trianoni békekötés, és a hozzá kapcsolódó országszabdalás bekövetkezik, nagyszüleimnek már három gyereke – középsőként apám – él. A felvidéki illetőségű famíliát, mivel nagyapám nem hajlandó reszlovakizálni, az újdonsült hatalom képviselői bevagonírozzák, és a zsúfolt kocsit átgördítik Bánrévére. Nagyapám testvérei, mind az öten, hasonló sorsa jutnak. Az élete közegéből kiszakított cipszer medve nehezen állt talpra, de talpra állt. Egy évig tartó vagonlakó élet után Békéscsabára kerül erdőmérnöknek. Hogyan érezte magát kedvenc hegyei, tengerszemei és csillámló zuhatagai, fenyőerdői és medvejárta erdei ösvényei nélkül a porszagú, morotvás alföldön, nem tudom. Darabossága, örökké ingerült természete jelzi tán, hogy borongósan." http://www.forrasfolyoirat.hu/0003/szepesi.html "A csehek bevonulása idején édesanyámmal és fiatalabb nővéremmel néhány hónapig Szepessümegen, anyai nagyapámnál húzódtunk meg, aki erdőmérnök volt. Ő nem gondolt szülőföldje elhagyására. A kúriába, ahol élt, egy cseh tiszti házaspárt szállásoltak el. Intelligens, kedves emberek voltak, hamar megbarátkoztam velük. Egy alkalommal az asszony megkérdezte tőlem németül, hogy édesapám – akit az illetékes minisztérium már korábban áthelyezett Magyarországra – miért költözött el? Erre azt feleltem: „Weil diese büdös csehek sind hereingekommen! Szerencsére az asszony nem értette meg a „cipszer” szövegemet, ezért a mellettem álló nővéremet kérte, fordítsa a szavaimat németre. A nővérem akkor már tizenhat éves volt, s szerencsére a békességnek megfelelő magyarázattal szolgált. Habár ereinkben egy csepp magyar vér sem csörgedezett, a szüleim semmiképpen sem akarták gyermekeiket csehszlovákoknak nevelni, ezért egy percig sem habozva elhatározták, hogy elhagyjuk az ősi szülőföldet. Így döntöttek annak ellenére, hogy a kitűnő mérnökként köztiszteletben álló édesapámat az illetékes helyi szlovák – csehszlovák – politikusok igyekeztek rábeszélni a maradásra. Az átköltözés nagy anyagi veszteséggel járt, mert el kellett adni az édesapám által tervezett családi villánkat, de az ára végül – a magyarországi infláció miatt – egy skatulya gyufára volt elegendő. Átköltözésünk nem szakította meg véglegesen kapcsolatomat a szülőfölddel, mert a 20-as években gyakran nyaralhattam nagyapámnál Szepessümegen. A 30-as években a nyári vakációkat pedig a bátyámnál töltöttem, aki 1930-ban egy kis birtokot örökölt Lőcse határában. Így, ha felületesen is, de némileg megismerhettem a csehszlovák uralom alatti Lőcse életét és ezen keresztül az új államalakulatot is. Visszagondolva az ott tapasztaltakra be kell vallanom, sok tekintetben imponáló volt a csehszlovák polgári demokrácia. Mindenki szabadon használhatta anyanyelvét. Lőcsén senkit sem zavart, ha az utcán nem szlovákul vagy csehül – cseh helyőrség állomásozott a városban –, hanem németül vagy magyarul beszélt valaki. A betegbiztosítás általános volt; a cselédei után a bátyám is biztosítást fizetett. Magyarországon akkor ez még nem létezett. A csehszlovák állam minden szinten kiemelten támogatta az oktatást. A prágai egyetemeken külföldi diákok is tanultak, de ami még fontosabb, a korosabb falusi tanítók havi fizetése meghaladta a magyarországi gimnáziumi igazgatókét. A csehszlovák demokrácia toleranciájára jellemző, hogy bátyám, magyar állampolgársága és tartalékos tüzérfőhadnagyi katonai rangja ellenére – ami miatt többször kellett magyarországi hadgyakorlatokon részt vennie –, zavartalanul gazdálkodhatott az idegen államban. Bizonyára figyelték, de ezt sohasem éreztették vele." http://nemzetisegek.hu/repertorium/2008/04/belivek_16-17.pdf
zakar zoltán béla
2018. november 14. 20:37
Aktuális-eltebtkOOOO
zakar zoltán béla
2018. november 14. 20:36
Röfröfröfröftordaibencedöfdöfdödöf
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!