A nagy közös piszoár

„Különös, hogy a szakmányban filmeket előállító Rákaynak két forgatás közben eddig vajon miért nem volt érkezése eltöprengeni azon, hogy mondjuk a dokumentumfilm műfajával ellentétben egy történelmi játékfilmben miért is ne győzhetnének a valóságos vesztesek? Miért ne juthatna szerep egy műalkotásban a fantáziának, a képzeletnek, a reménynek, az álomnak és megannyi, a valóság reáliájával ellentétes elemnek?

Arisztotelésznek igaza volt, amikor azt mondta: nem az a költő, a művész feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek. A történetírót és a költőt – folytatta – nem az különbözteti meg, hogy az egyik versben, a másik prózában beszél, hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. 

Shakespeare antik tragédiáinak vagy királydrámáinak alakjai, így például III. Richárd nem attól hitelesek, hogy történetileg pont úgy esett meg velük minden, ahogy azt Shakespeare megírta – ráadásul a valóságban nem is úgy estek meg velük a dolgok –, hanem attól, hogy ezek a figurák akár létezhettek is volna. Hamlet hitelességét nem az adja, hogy tényleg volt egy ilyen nevű dán királyfi, s a Téli rege hitelességét cseppet sem csorbítja, hogy a műben Shakespeare a cseh tengert emlegeti. De a Brian élete című film sem attól válik hitelessé, ha a vonatkozó korszakot és Jézus életét kutató történész a Monty Python-féle értelmezést tekinti tudományos vizsgálódása alapvető történeti forrásának.

Vagyis, ha Rákay a közpénzszerzés légiesre érlelt rutinján túl egy parányi művészi invencióval is rendelkezne, akkor a filmjében akár le is győzhetnénk a törököket, a mű hitelességét nem ez befolyásolná. Ugyanakkor Rákay a történelem valóságának és a művész alkotói fantáziájának, vagyis a fikciónak az összekeverésével a NER működésének leglényegét ragadta meg.” 

Nyitókép: Gergely Bea/Gábor György Facebook-oldala