Gyáva emberként halnék meg, ha nem állnék bele
Szeretnénk olyan emberekkel képviseltetni magunkat, akik egy látleletet adnak erről az országról. Interjú.
Szerintem figyeljünk oda rájuk, akár pártelnökök, akár újságírók, akár Facebook-huszárok.
„A huszadik század szomorú históriája megmutatta, hogy a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal (amelyek persze ikertestvérek, hiszen szocializmusok, újraelosztást és társadalmi vagy faji igazságosságot ígérnek) legismertebb figurái eleinte nem tűntek félelmetesnek.
Igen, Szamuely Tiboron és Szálasi Ferencen, meg a többin csak röhögtek a kávéházakban, a szerkesztőségekben és a pártközpontokban (már akik ismerték a nevüket). Csodabogaraknak tartották őket, inkább butának és nevetségesnek, mint félelmetesnek. Pontosan úgy, ahogyan a normális, gondolkodó magyarok ma is tekintenek a baloldali és jobboldali szélsőségesekre.
Csakhogy ezekben fortyog ám a revansvágy. A visszavágás fűti őket sikertelen, elcseszett életükért, azért, mert másnak több jutott észből, vagyonból, sikerből. Legfőbb bajuk, hogy csak kevesen vevők demagóg társadalmi programjukra. A jobboldali és baloldali szélsőségesek mindig valamilyen »eszmét« hirdetnek kényszeresen, Leginkább arról ismered meg őket, hogy állandóan a magyarság vagy valamely osztály, csoport képviseletének őreként tetszelegnek a saját, soványka létszámú köreikben. Meg arról, hogy soha nincsenek kétségeik, mindig holtbiztos recepteket tudnak mindenre, roppant energikusan igyekeznek a maguk kretén szabályrendszerébe bekeretezni a valóság szilánkjait.
Aztán amikor felborul a rend, jön valami kataklizma, ezek megélénkülnek. Az álomból valóság lesz. Eljön életük nagy lehetősége: megrendszabályozni, megbüntetni a polgári társadalmat. Érvényre juttatni az eszmét, de legfőképpen bebizonyítani, hogy ők is valakik.”
Nyitókép: MTI