Szamuely és Szálasi utódai ma is itt járnak köztünk

„A huszadik század szomorú históriája megmutatta, hogy a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal (amelyek persze ikertestvérek, hiszen szocializmusok, újraelosztást és társadalmi vagy faji igazságosságot ígérnek) legismertebb figurái eleinte nem tűntek félelmetesnek.

Igen, Szamuely Tiboron és Szálasi Ferencen, meg a többin csak röhögtek a kávéházakban, a szerkesztőségekben és a pártközpontokban (már akik ismerték a nevüket). Csodabogaraknak tartották őket, inkább butának és nevetségesnek, mint félelmetesnek. Pontosan úgy, ahogyan a normális, gondolkodó magyarok ma is tekintenek a baloldali és jobboldali szélsőségesekre.

Csakhogy ezekben fortyog ám a revansvágy. A visszavágás fűti őket sikertelen, elcseszett életükért, azért, mert másnak több jutott észből, vagyonból, sikerből. Legfőbb bajuk, hogy csak kevesen vevők demagóg társadalmi programjukra. A jobboldali és baloldali szélsőségesek mindig valamilyen »eszmét« hirdetnek kényszeresen, Leginkább arról ismered meg őket, hogy állandóan a magyarság vagy valamely osztály, csoport képviseletének őreként tetszelegnek a saját, soványka létszámú köreikben. Meg arról, hogy soha nincsenek kétségeik, mindig holtbiztos recepteket tudnak mindenre, roppant energikusan igyekeznek a maguk kretén szabályrendszerébe bekeretezni a valóság szilánkjait.

Aztán amikor felborul a rend, jön valami kataklizma, ezek megélénkülnek. Az álomból valóság lesz. Eljön életük nagy lehetősége: megrendszabályozni, megbüntetni a polgári társadalmat. Érvényre juttatni az eszmét, de legfőképpen bebizonyítani, hogy ők is valakik.”

Nyitókép: MTI