Kell-e nekünk Ságvári Endre?

„Ságvárit egyenesen sztálinistának, moszkvai bérencnek tartják, akinek e szerint a magyarázat szerint semennyire nem számított Magyarország jövője, csupán szovjethatalmat akart, és úgyis valami kegyetlen komcsi funkcionárius lett volna belőle. Ez viszont egyértelmű visszavetítés és pontatlanság.

Ha semmiféle módon nem teszünk a közbeszédben különbséget a magyar munkásmozgalom és a szélsőjobb, a fasizmus  között, a hazugságok világába jutunk el. Eltagadjuk, elmossuk ugyanis, hogy a szocializmus eszméje, még ha a bolsevizmusban diktatórikus formát is öltött, függetlenül a szovjetek rémtetteitől mégis a humanizmus gondolatának hordozója volt Európában. Egy, a második világháborúban ellenálló kommunista semmi szín alatt nem vethető össze az emberellenes eszmék hirdetőivel. Ha ugyanis a szocialistákat, kommunistákat ki akarjuk hagyni a magyar antifasiszta ellenállás – egyébként sokszínű, jobboldaltól szélsőbalig terjedő – körképéből, újabb szembenézést kerülünk ki, és újabb kínos elhallgatásokba menekülünk bele.

A politikai elit szinte 1988-tól, a szabad közbeszéd kezdetétől szívesen bocsátkozik történészkedésbe, és az orbáni hegemónia előtt mind a jobb-, mind a baloldal előszeretettel folytatott szimbolikus dzsungelharcot történelmi figurák és jelképek körül. Ennek mindig kisajátítás lett a vége. Ságvári Endre, bármennyire is kommunista volt, nem szerepelhet egy polcon a későbbi elnyomó Péter Gáborral vagy Kádár Jánossal, hiszen fogalmunk sem lehet róla, hogyan viszonyult volna Ságvári az 1945 utáni rendszerhez, és történelmietlen is ezt latolgatni.

Ott van ezzel szemben a helye Ságvárinak, Levinnek és Uhrinnak is Demény Pál, Weishaus Aladár és Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett. Ők mind látták, Magyarország lelkéért és becsületéért is küzdenek, amikor a nácik és csatlósaik ellen ragadnak fegyvert.

Mint ahogy látják ezt ma a szegedi középiskolások is. Talán érdemes rájuk is hallgatnunk.”