1848-49: a Habsburgok védelmében

„A Habsburg-ház 1849. április 14-én kimondott trónfosztását a szabadságharc csúcspontjának tekintjük, pedig csak egy üres, értelmetlen és alkotmányellenes lépés volt. (Jobban jártak volna azzal, ha helyette ekkor fogadtak volna el egy nagyvonalú nemzetiségi törvényt.) Senki sem gondolt rá csak Kossuth (meg legfeljebb a nála is radikálisabbak), aki az olmützi alkotmányra akart méltó választ adni. A legméltóbb válasz az ellenséges hadsereg megsemmisítése lett volna, de ez egyrészről nem sikerült, másrészről meg a katonák dolga lett volna, Kossuth viszont a »saját jogán« is ki akarta venni a részét a tavaszi hadjáratból. Felvetésének fogadtatásából azonban láthatta, hogy még a Debrecenbe menekült – vagyis forradalmi – csonka Országgyűlésben sincs többsége. Ezért tette át az ülés helyszínét a református Nagytemplomba, ezért engedte be oda a »népet« is, a képviselők nem is testületileg, hanem a tömeg között szétszórva voltak csak jelen. Így szabályos szavazásra nem került sor, nem is beszélve az érdemi vitáról. A trónfosztás újabb meghasonlást okozott a katonák között. (Gáspár tábornok emiatt jelentett »beteget« és ennek köszönhetően kímélték meg az életét a megtorlás során.) Lehetetlenné tett bármiféle későbbi megegyezést, kompromisszumos békekötést (mennyivel butábban járt el Kossuth Bethlen Gábor fejedelemnél!) és még nevetségessé is vált: alig négy hónappal a nagy hanggal és lelkesedéssel történő »kikiáltás« után a függetlenség már meg is semmisült.  (...)

A fentebbiek mellett csak másodlagos jelentőségűnek tartom annak megállapítását, hogy vannak érvek arra, hogy a megtorlás törvénytelen volt. I. Ferenc Józsefet legfeljebb örökös királynak tekinthetjük ekkor, akinek nem volt joga ehhez, de ha a jogi oldalt nem is vizsgáljuk, akkor meg politikai baklövés volt. Ez a felfogás alkotmányjogi érvekkel akar szembemenni a realitásokkal. Egy (polgár)háború befejezésekor a győztes és vesztes viszonyába a győztes joga érvényesül. A lázadók sem álltak a törvényesség talaján és sokkal kevésbé hajlottak a megbékélésre (Lamberg meggyilkolása, Zichy kivégzése, trónfosztás), mint Bécs. Egyszerűen csak hűségesnek kellett volna maradni vagy legalább 1848 őszén vissza kellett volna térni a dinasztia hűségére és akkor biztosan elmaradt volna a megtorlás, de jó eséllyel az alkotmányossági problémákat okozó uralkodóváltás is.

A magyar történelmi tudat szempontjából legtragikusabb esemény azonban nem a vereség és az azt követő megtorlás volt, hanem Kossuth vidini levele. Ebben a röpiratban Kossuth példátlan erkölcstelenséggel és hitványsággal, félrevezetve a kortárs és a jövőbeni magyar közvéleményt is, Görgey árulásával magyarázta a szabadságharc bukását. Ezzel két legyet ütött egy csapásra: elterelte a figyelmet saját nem éppen épületes tevékenységéről, másrészt meg hízelgett a magyar nemzeti büszkeségnek. (»Mi vagyunk a legjobbak, csak árulás miatt buktunk el.«) Hosszú időre lehetetlenné tette, hogy a nemzet saját hibáiból tanulva készülhessen fel a történelem újabb kihívásaira. Tragikus, elszomorító, de egyben nevetséges lezárása a magyarság történelmének állítólag »legdicsőségesebb« időszakának.”