Vidini levél

„Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom.

Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.

Görgeyt rég vádolák némelyek, hogy ambiciózus, s diktatúrára vágyik. Én, ki a nagyravágyást nem ismerem, s nem tudom megfogni, miként lehet mást szeretni, mint a hazát s a szabadságot, hónapok előtt már s azóta ismételve megszólítottam, hogy ha hatalomra vágyik, legyen irántam őszinte, mondja meg, s én magam csinálok pártot számára – pedig a párt, melyet én csinálok, nagy lesz – az egész haza, csak ígérje meg, hogy a hazának és szabadságnak híve leszen – átadom neki a hatalom koszorúját, mely nekem (kinek egyedül ambíciója, mihamarább visszatérni a magányélet homályába, szegényül, egyszerűen, mint mindig valék) nem egyéb, mint töviskoszorú, melynek még dicsősége is fullaszt és nyom. – Ám változtassa, ha kedveznek a körülmények, koronává e koszorút, mert nekem ez sem kell, nem kellend, s nem kellett soha, bár kelleni akaratomtól függött. De ő mindig esküvel erősítette, hogy neki nem kell hatalom, hogy ő is a magányélet után sóvárog, s osztozik érzelmeimben.

És én, szívem után nézve őt, elhallgattatám a vádakat, s erősítém népszerűségét, mert becsültem tehetségeit.

Azonban táborában egy kamarilla támadott, kívüle, mint mondá, de tőle eredve, mint mostan tudom. Az arisztokratizmus s nemzetietlenség mindinkább gyökeret vert a seregben, mely azonban őhozzá személyes vitézségénél fogva oly korlátlan pietással, ragaszkodással viseltetett, hogy őtőle a sereget megfosztani annyit tett volna, mint a győzelem bizalmát venni el a seregtől, s azt győzhetlen hősökből bizalomvesztett gyávákká tenni.

És mert árulónak sohasem hittem, ki ellenségeinkkel cimborálhasson, s mert tábori kamarillájának iránya csak szoldateszkai természetű volt, mely magának a polgári hatalom gúnyolásában tetszeni szokott, tehát tulajdonképpen csak az én állásomat látszott fenyegethetni, ezzel természetesen annál kevésbé gondolék, minthogy tapasztalásból tudám, hogy míg a veszély tart, ennek közössége megóv a pártszakadástól, ha pedig a veszély elmúlik, lelépésemmel én távolítandom el a szakadást, s feltartom az egységet, melynek feltartása volt a kulcs, amellyel oly roppant nagy dolgokat voltam én, egyszerű ember képes előteremteni, s megnyerni keresetlenül nemzetem összes bizalmát, mert tudá, hogy amit nekem ajándékoz, nem nagyravágyásnak, hanem a szabadságnak ajándékozá. (…)

9-én Görgey is megérkezett más két hadtesttel, 10-ére nyomban mind a három hadtestnek Vinga és Temesvár felé előnyomulása elrendeltetett, mire Görgey a diszpozíciókat meg is tevé.

Éjjel megérkezik a szerencsétlen tudósítás, hogy a Dembiński-féle sereg közel Temesvárhoz tökéletesen szétveretett. Bem a csata alatt érkezve vette át a vezényletet, de hiába, hozzájárult, hogy Bem, lovával megbukva, vállcsontját eltöré. A tudósítást Guyon írta, a rettenthetetlen, s még azt is írta, hogy a sereg tökéletesen szét van verve, ő maga Lugosra siet, romjait, ha lehet, összeszedni.

E csatavesztés Görgeyt kell vala, hogy sietségre ösztönözze, ellenkezőleg, midőn látta, hogy nincs sereg többé, melyre ellenében támaszkodhassam, levetette az álarcot, seregit a Maroson visszaparancsolta, s ezen iránta fanatizált sereg élére diktatúrai szerepre veté magát. Ha van annyi erő közelben kezemben, melyet csak látványul is fölállíthatok, serege élén fogom el saját kezemmel, vagy magamat összekoncoltatom – de egyedül valék.

Sőt kevésbé, mint egyedül. Görgey sohasem mert volna áruló lenni, ha az országgyűlés egy frakciója által (azon párt által, melynek élén Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Szunyogh Rudolf állottak, s melyhez az erdélyiek kis kivétellel csaknem mind tartoztak) nem gyámolíttaték. De ezek már Buda bevétele óta konspiráltak vele, Szegeden a sétatér hősei mesterségesen terjesztik az eszmét, hogy csak Görgey mint diktátor menthet meg, az országgyűlés konferenciáiban is szóba hozták azt, s küldöttekkel zsibongták körül táborában, kik unszolák a diktatúrát elvállalni, de kit annyiszor megkínálék a hatalommal, még akkor sem tudott irántam őszinte lenni. (…)

Görgey augusztus 13-án megadta magát az orosznak, s amit mondék, igazolá a tapasztalás, 25 000 ember, 170 ágyú s a háború viselésének Aradra gyűjtött minden készlete roppant veszteség, de ez nem veszté el a hazát. Szavamra, a magyar nép, melyet a hála és szeretet mondhatlan bizalommal köt hozzám, ezereit újra kiállította volna, hanem e példának hatása veszté el a hazát. A vitézlő nép kész volt volna küzdeni, ily magasztos hazaszeretet nincs sehol a világon, de a tisztek csak saját személyüknek s összezsarolt poggyászaiknak megmentésére gondoltak, és sereg adta fel magát sereg után, a legjava (Vécsey) legelőbb Török és Lázár osztályaival, majd meg Bemet is elhagyta serege, tisztjei tudta nélkül, kapituláltak az ellenséggel, s míg én, a milliókat kezelt kormányzó hazám örök szeretetén kívül nem hoztam semmit magammal, s büszke vagyok, hogy egész vagyonom 200 arany, az erdélyi tisztek semmit sem kötöttek ki a kapitulációban, mint bagázsiájok biztosítását!

Vége van a dicsőségnek, egy fényes meteorja volt. Letűnt. Külellenség ellen meg tudtam védeni nemzetemet. Betárulás ellen nem. Talán ha Robespierre lettem volna. De ez lenni nem tudtam, nem akartam, s mondhatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan.”