Józsefváros: kultúrharcok és egzisztenciális küzdelmek

2016. május 09. 15:01

Békés és Böcskei nem győz meg arról, hogy az évtizedeken át elhanyagolt, pusztuló Józsefvárosra leselkedő legfőbb veszélyforrás jelen helyzetben a „hagyományos” szövetét szétszaggatni igyekvő, technológiai determinizmus ragadozója a maga karmaival.

2016. május 09. 15:01
Iványi Márton
Mandiner

A Népszínház Karnevál 2016-ot körüllengő, párhuzamos értelmiségi világok és a saját gondolatmenetükbe záródó, esszencialista és statikus okfejtések ideiglenesen elzárja a teret olyan kérdések elől, hogy a környék „hagyományos” vagy „nem hagyományos” lakóinak és miliőjének mit jelent a Népszínház utca jelene.

A magam részéről a Józsefváros múltjáról, jelenéről, jövőjéről is szóló kiújult vita közvetlen előzményét képező fesztiválhoz nemigen van közöm. Az Előre szóltunk című esszéig, hogy őszinte legyek, nem is szereztem róla tudomást. Azonban józsefvárosi lakosként e vitát kiegészíteném saját tapasztalataimmal és gondolataimmal, melyek kritikailag hivatottak megrostálni az eseményt övező diskurzusokat.

Az elmúlt évben méltattam a Ki! című könyv szépirodalmi jellegét, a benne rejlő, szociológiailag megragadható tartalmak vitaindítási potenciálját. Ugyanakkor a könyv epilógusául szánt írásmű techno- és tőkeszkeptikus, online kasszandrai látomásának előfeltevéseit normatívan kiterjeszteni a józsefvárosi mindennapokra nem szerencsés.

A szabadság fantomja

Az esszé eszembe juttatta Luis Buñuel 1973-as filmjét. A különféle, látszólag véletlenszerűen, logikailag össze nem kapcsolódó, abszurd mozzanatokra épülő szürrealista film eseménylánca során mindig egy adott szereplő viszi tovább a cselekményt. Az Előre szóltunk című kiáltvány véleményem szerint hasonló narratív szerkezettel futtatja fel merész eszmefűzések kanyargós útját követő, teleologikus érvelését, amely röviden összefoglalva az alábbi, képletszerű együttállásokat tételezi:

Ha van egy „kívülállók” által szervezett közösségi esemény, akkor az az önkényes területfoglalás előörse. Ha önkényes területfoglalás, akkor az a dzsentrifikációt testesíti meg. Ha dzsentrifikáció, akkor az egyenlő egy új, fizetőképes réteg gyarmatosításával. Ha gyarmatosítás, akkor az nemzetközi erőtérbe ágyazódik, ha nemzetközi erőtér, akkor általános kiszolgáltatottságról van szó. Eközben a nem „paypasszező”, nem „airbnb-ző”, nem „like”-oló, romkocsmákba nem járó „hagyományos józsefvárosit” újra elárulja a történelem.

E non sequitur gondolatmenet egyes elemeiben van igazság, ám a trópuskavalkádban felhíguló állításokból teljesen hiányzik az individuális ágencia, az egyéni döntés, egyáltalán, a saját sorsát alakítani igyekvő, felelős ember belső világának tekintetbe vétele. Mintha az ember kizárólag passzív elszenvedője lehetne az őt foglyul ejtő folyamatoknak, magatehetetlenül, célirányosan sodródna az ár, adat áradattal. Vajon igaz-e ez abban a formában, ahogy azt az esszéíró szerzőpáros elképzeli?

Helyek, nem-helyek

Vonatkoztassuk a szerzők által idézett antropológus Michael Augé végtelen időről, térről és az individualitás mértéktelenségéről alkotott, elgondolkodtató érvelését a szürmodernitásról egy az egyben a józsefvárosi helyszínekre és mindennapokra? Legyen. A Corvin köz után a Népszínház utcából is a személy- és egyéniségtelen, steril fogyasztás agorája (annyi mint: nem-hely) lesz, majd idővel ez vár az egész Kerületre – ha jól értem a gondolatmenetet.

Csakhogy e problémamegfogalmazás alapját nem törvényszerűen „odakint”, a helyekben és nem-helyekben érdemes keresni. Hanem belül: azaz a belső világban, viszonyulásban és világszemléletben. Ugyanis amint az „én” képes lesz arra, hogy önmagát elhelyezze, meghatározza magát környezetében, közösségében, a világban és jelenében, talán nem veszik el a jövő nem-helyeiben sem. Plusz e feltevésszerű viszonyok között is létrejöhetnek közösségek és egyéniségek!

Az Előre szóltunk esszé okfejtése ideiglenesen elzárja a teret olyan kérdések elől, hogy magának a nevezett karneválon – amelyből a projekciós felülete lett a szembenálló diskurzusoknak, kizárólag ezért kezdem a kérdésfeltevést itt – megjelent egyes személynek mit jelent a részvétel (ezer és egy dolgot akár, nem biztos, hogy „airbnb imperialista”!). Vagy, a karneválon nem megjelenő személy miért nincs ott (pl. mondjuk, nem ér rá; vagy nem is tudott róla, mert történetesen nem-helyek nélkül is elidegenedett; vagy mert a már most globális színezetű Kerületet nem érzi jelen formájában a sajátjának)?

Ám a saját gondolatmenetébe záródó, poszt-posztmodern, esszencialista és statikus vízió olyan kliséken túli kérdéseknek sem ad helyet, hogy a környék „hagyományos” vagy „nem hagyományos” lakóinak és miliőjének mit jelent a Népszínház utca jelene? Hogy maguk az „itteniek” hogy élik meg a télvégén országszerte elhíresült, villamost lekéső utas esetét (akin a „netizen” társadalom röhög, ezáltal gyakorlatilag új értelmet adva a „népszínház” fogalmának, miközben alapvetően egy szomorú dologról van szó), vagy a centrumbeli turisták hedonizmusát? Vagy a helyi (fél)periféria nincstelenjei hogy élik meg mindennapi egzisztenciális küzdelmüket, megint mások előbbiek frusztrációját?

Az önmagában énekelő, „hagyományos” skizofrénnek tényleg az a legnagyobb problémája, hogy mellette egy bevásárlóközpont épül vagy nem épül, vagy a Negyed7Negyed8 Karnevál absztrakt, szociológiai vagy szemiotikai elemzésekben, definíciós harcok közepette hogyan jelenik meg? Vagy inkább az, hogy a 2007-ben egy tollvonással megszüntetett Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet funkciói teljesen el vannak-e látva főváros-szerte?

A szándékai szerint minél tisztább kristályhoz hozzájutni kívánó tizenéves fiatalt a Telekin azok a különben általam is kifogásolt, életünkben egyre inkább jelen lenni kívánó brandidentitások fosztják-e meg önazonosságának reprezentációjától, amelyektől az esszé őt, mint a Kerületbe kapaszkodó helyit, féltené?

A 28-as véletlen (végtelen?) thrillerszerű beszámolóiban a mesélő személy társadalmi hálójában történtek, melyeknek az ember óhatatlanul is a fültanújává válik, és e sztorik főszereplőinek a szociális alapú elismerése mennyiben függ a kreatív kapitalizmus agresszivitásától, vagy egyes hipszterizálási törekvésektől?

A problémákat valóban nem elfedni kell, és nincs okom feltételezni, hogy a szerzők a fenti klisés élethelyzetekkel ne lennének tisztában. De a VII-ben évek óta tartó folyamatokkal szembeni ellenszenv és egy talán jószándékú közösségi kezdeményezés dekontextualizálása mégsem kínál alternatívát. Ahogy a szerzők által szubjektíven szűkített-tágított hagyományok, idők, terek önjelölt védelme, e rugalmas, ideológiai Prokrusztész-ágyak sem segítenek a Blaha aluljáró hajléktalanjain.

Egyáltalán, mikortól „hagyományos” a „hagyományos”, pl. egy, a 2010 körüli környékrehabilitáció első hullámában a kerületbe költöző hiteles „itteni”-e már, vagy még mindig egy „kulturális kolonizáló”, és csak mert épp egy „újépítésű” társasházban lakik, örökre az is marad-e? Vannak-e árnyalatok, tehát pl. van-e szabad akaratából Starbucks-ba ugyan tudatosan nem járó, a globális kapitalizmus folyamataival elégedetlen, azonban csak „félig hagyományos, félig gyarmatosító” személy? Vagy van-e „tősgyökeres”, több évtizede a kerületben élő Facebook-felhasználó? Vagy csak mi vs. ők, kint vs. bent kategóriák és ellentétpárok feszülnek mereven egymásnak?

Nem kell ahhoz „Starbucks-liberálisnak” lenni, hogy valaki meglássa a Kerület jelen arcának egyéni és közösségi értelemben is bizonyos tekintetben embertelen valóságát, és alternatívaként esélyt adjon egyes részek környékrehabilitációjának. Persze, hogy a „szeressük egymást gyerekek workshopok” inkább elfednek problémákat, mintsem megoldanák azokat; de nem látom, miért lennének egyes kezdeményezések automatikusan kirekesztők, és miért következne belőlük egy fekete-fehér szembenállás szellemi barikádja, ad absurdum frontvonala.

Alig hiszem, hogy például a FiDo a maga sportszerűségével elidegeníti az itt összeverődő fiatalokat egymástól, egy-egy spontán gólörömük aláaknáznák a közösséget, kiiktatnák az egyéniséget stb. Ahogy nem biztos az sem, hogy a Rákóczi tér jelenével szembeni alternatíva annak kilencvenes évekbeli „hagyományos” arculata kell, hogy legyen.

Melyik Józsefváros?

A magam részéről nem kívánok jelentésadó diskurzusokba, látens definíciós harcokba belemenni, inkább érdeklődöm, hogy milyen a szerzőpáros számára ideális Józsefváros? A Józsefváros „szövevényes kulturális és szociális tradíciójának” megóvása az ő felfogásukban mit jelent?

Olyan esztetizált szubjektív valóságok egyike, mint a Krúdy-i orfeumos-turfos-színésznős Budapest, amire már Kosztolányi azt mondta, hogy „ez a világ, amit ő álmodik (…) máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen…”?i Vagy utóbbi „modern Babylonjához” hasonul, amely gyönyörű, a maga sietős, általában finom és figyelmes, máskor hideg és szívetlen módján?ii Vagy egy, a dinamizálódó társadalmi mobilitással a cselédek képzeletében gyönyörű tündérvilágként megelevenedő, egymás között csábító színekkel ecsetelt, illyési Budapest, amelybe felkerülve a „vidéki” már a 20. század elejétől megtagadja múltját?iii Az világos, hogy nem kedvelnék a cikkírók a Szabó Dezső-féle, világháború felé „rohanó várost, felszökő palotáival, vágynak, vérnek, gyomornak megvalósuló álmával”, melyben a pénztenger külföldi és melynek értelmisége „nem meri megélni született egyszerű önmagát,” hanem „lopott pózokból, divatos szavakból gyúr magára majmot”.iv Hiszen a neo- és posztliberalizmust illető kritikájuk érthetően kizárja ezt. Vajon mit szólnának a Németh Lászlót elevenségében „tébolyult kaptárrá” emlékeztető, elidegenedő fővároshoz a két világháború között, a talán „csak keret, félreértés és fájdalom” által összetartott lakóival?v Vagy Déry osztályon belüli és –közi konfliktusok által szabdalt, netán a néma, összeszorított fogú totalitárius mindennapok során is helyenként emberi arcát megmutató Budapestjéhez?vi Esetleg zsinórmértékük egy ahhoz hasonló, romanticizált vízió a kilencvenes évek józsefvárosi viszonyairól, amelyekről egy rapper azt énekli, hogy „veszett a világ, a helyzet szarabb, mint valaha / Minden sarkon egy újabb banda / Pisis kölykök hígítóba dugják a fejük” stb. miközben a kilátástalan helyzetben csak az alvilág kínál kiutat?

A magam részéről szívesen megismerném e fenti arcok némelyikét – anélkül, hogy idealizálnám, vagy félteném őket – a maguk árnyalataival, kifürkészhetetlen bonyolultságával és alkotóik világától elválaszthatatlan gyökerezettségével. Azt a Józsefvárost is, ahol „piszkos üvegablakú irodákban, ódon kis nyomdákban, földszintes házakban a könyvkiadók legutolsó rabszolgái, a naptárszerkesztők, a hetilapírók, a kis élclapszerkesztők tanyáztak. Az Ősz utcában állott Virág Kálmán és Neje könyvkiadó- és nyomdaintézete, egy ódon földszintes ház, amelynek udvarán, sötét ablakú nyomdában, sápadt emberek hajoltak a betűszekrények fölé”.vii

De belátom, hogy ez utóbbi egy korai modern világ, amely egyszerűen nincs többé. Tudomásul veszem, figyelemmel arra, hogy amíg nem teljesen azonos az emberek ízlése, értelmetlen lenne a saját nézőpontomat normatívan képviselni, még ha az embert, így a szerzőpárost is feltételezhetően a jó szándék vezérli. Igazuk van abban, hogy idővel a sokszínűséget bizonyos tendenciák veszélybe sodorhatják világunkban. Teljesen egyetértünk abban is, hogy az Uber és az uniformizálódó közízlés tőkekoncentráló hatásai új globális-irányítási rendhez is vezethetnek, e kérdések az előttünk álló években fognak eldőlni, ahogy akár a Szilícium-völgy szerepe is egy multipolárissá átrendeződő, geopolitikai világban.

De életszerű-e, illetve fair-e beilleszteni egy karnevált (!) e vélt vagy valós folyamatok paszpartujába, mintegy rásütve azt a bélyeget, hogy az az esszé tükrében egymásra csúsztatott folyamatok felütéseként fenyegeti a környéket? Mely környék egyébként sem kizárólag értelmiségi körök antiliberális Maszada-skanzenje, hanem egy rendkívül összetett, és különben múltjában, jelenében és remélhetőleg jövőjében egyaránt szerethető valami?

Az esszének a hatalmi és ellenőrzési mintákra való figyelemfelhívása, továbbá Paypass-CCTV-panoptikum összefüggései elgondolkodtatók, de a szerzőpáros nem győz meg arról, hogy az évtizedeken át elhanyagolt, pusztuló városrészre leselkedő legfőbb veszélyforrás jelen helyzetben az előbbi „hagyományos” szövetét szétszaggatni igyekvő, technológiai determinizmus ragadozója a maga karmaival. 

Iványi Márton, józsefvárosi lakos, társadalmi kommunikáció doktorandusz

Budapest, 2016. május 3.  

*** 

i Kosztolányi, Dezső: Szindbád utazásai. A Hetek, 1912. Elérhető: http://www.krudy.hu/Szakirod/KosztolanyiDezso/LiAH12_29.html

ii Kosztolányi, Dezső: Esti Kornél. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1933/1981: 34-35.

iii Illyés, Gyula: Puszták népe. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1978: 216, 226.

iv Szabó, Dezső: Az elsodort falu. Debrecen: Református Gimnázium Kolléga, 1989: 57.

v Németh, László: Irgalom. Budapest: Magvető, 1964: 404.

vi Déry, Tibor: A befejezetlen mondat. 1937; Niki, egy kutya története, 1956; Szerelem, 1956.

vii Krúdy, Gyula: Hét Bagoly. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975: 781 

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!