Őszi remény

„Orbán Madridig, Áder Münchenig menekült ’56 emléke elől, egyikük sem kívánt itthon szónokolni. A Párizsban koszorúzó Kövér az ünnep reggelére hazajött, de nem mondott semmit, csak figyelt a zászlófelvonásnál.

A némaságot értjük: a szófaragásban kétségkívül tehetséges fideszes kommunikációs csapat képességeit nem kétségbe vonva, képtelenség az utolsó magyar forradalom üzenetét összhangba hozni a fülkepuccsal, az elmúlt évek három-négyszázezer magyar kitántorgójával, az új vasfüggönnyel, az idegenellenességgel, az ország önként választott bezárkózásával.

Az államfő Bajorországban az ottaniak ötvenkilenc évvel ezelőtti és mostani szolidaritása között vont párhuzamot, ami egyrészt elég sután hangzik az aktuális menekültválság idején az együttérzés minimumát sem mutató ország egyik vezetője részéről, másrészt azt a csúsztatást a teljes történelemtanár-populáció kikérhetné magának, amellyel Áder János az akkori magyar országelhagyókat egységesen politikai menekültnek nevezte: jól hangzik ugyan, de a valóság az, hogy jelentős részük egyszerűen jobb életre vágyott, és már azelőtt lépett, hogy kiderült volna bármi is a rendszerváltoztató kísérletről. (...)

A hazától távol ünneplő Áder azzal zárta a mondandóját, hogy a magyar most is ugyanaz a szabadságszerető nép, mint ’56-ban – ha ez igaz, az neki(k) rossz hír, nekünk többieknek viszont az egyetlen reményt adó gondolat ebben az októberi reménytelenségben.”