„A m. kir. belügyminiszter úr 192/res/1941/VII. b. számú »szigorúan bizalmas« jelzésű rendeletében elrendelte, hogy az ország valamennyi elsőfokú rendőrhatósága írja össze a területén lakó galíciai vagy oroszországi honos, tartózkodási engedéllyel nem rendelkező, vagy már jogerős végzéssel kiutasított zsidó egyént, akik ellen eddig nem lehetett a kiutasítást foganatosítani, mert Galícia orosz megszállás alatt állt. (...)
Alighogy a belügyminiszter úr említett rendelete megjelent, százával érkeztek a panaszok arról, hogy a rendeletre való hivatkozással, vagy anélkül is az ország különböző részeiben, így még Budapesten is, de főképpen a Kárpátalján, válogatás nélkül szedik össze a zsidókat és több helyről lezárt marhavagonokban szállítják őket Kőrösmezőre, katonai vezetés alatt álló gyűjtőtáborba, ahonnan a katonaság teherautókra rakva viszi őket át a határon és »valahol Galíciában« ismeretlen helyen teszi le. Az így elvitt embereket többnyire rajtaütésszerűen, legtöbbször éjjel fogja el lakásukon a rendőrség vagy csendőrség, alig egy óra (rendesen kevesebb) időt engedve a legszükségesebb holmik összecsomagolására, vagy a személyenként engedélyezett 30,– pengő készpénz megszerzésére és viszi legtöbbször hiányos öltözékben egyenesen oda, ahol belökik őket a készen várakozó marhavagonokba. A gyakran több mint 24 órás út alatt a vagonok zárva maradnak, a bentlevők legelemibb szükségletük elvégzésére sem hagyhatják el azokat, képzelhető, hogy milyen állapotban érkeznek Kőrösmezőre, tulajdonképpeni kálváriájuk első stációjára. Hogy mindez így van, arról utóbb saját szemünkkel győződtünk meg. Szavahihető tanútól (magasrangú államrendőrségi tisztviselőtől) hallottuk, hogy szállítás közben orvosi segítség nélkül volt kénytelen egy anya megszülni gyermekét. Azt is hallottuk és utóbb Kőrösmezőn saját szemünkkel láttuk, hogy a rendeletnek azt a részét sem tartják be, amely megtiltja 70 éves vagy idősebb egyének, valamint betegek, szülés előtt álló, vagy szoptatós anyák stb. elszállítását. (...)
Minthogy céltalannak láttuk, hogy még több helyen megálljunk, hiszen ahol eddig érdeklődtünk és amit eddig láttunk, mind megerősítette azt, amit Budapesten hallottunk volt (csak közelről nézve minden még egy fokkal rosszabb volt), elhatároztuk, hogy most már egyenesen Ungvárra megyünk és ott járunk utána annak, vajon micsoda hatalom intézi Kárpátalján az emberek sorsát. (...) Meskó rendőrtanácsos ezekre az utóbbiakra vonatkozóan előadta, hogy kb. hat hónappal ezelőtt utasította a Kárpátalján lakó zsidókat, hogy aki tudja, szerezze meg a belügyminisztériumtól állampolgársági bizonyítványát. Szerinte a zsidók ezt a rendelkezést »tudatosan szabotálták«. (...) Megkérdeztük, helyesli-e – feltéve, de meg nem engedve, hogy maga a deportálás minden esetben jogos – azt a módot, ahogyan azt végrehajtják. Felsoroltuk az észlelt embertelen eljárásokat. Erre azt válaszolta, hogy feltétlenül helyesnek és szükségesnek tartja, hogy a végrehajtó közegek úgy járjanak el, ahogy eljárnak, mert csak így biztosítható, hogy senki se bújhasson ki a kiszállítás alól. Felhozta, hogy eredetileg 6 óra időt akart adni a szenvedő alanyoknak a csomagolásra, hátrahagyott vagyonuk átadására stb., de kénytelen volt ezt az időt egy órára megrövidíteni, mert szerinte sokan megszöktek, ha túlságosan hosszú idő állott rendelkezésükre. Ezért is tartja jónak, hogy meglepetésszerű rajtaütéssel, lehetőleg éjjel, álmukból felriasztva szedjék össze őket, így legalább biztosan horogra kerül valamennyi. Amikor a tapasztalt kegyetlenségeket és a szerencsétlen embereknek kétségbeesését ecseteltük előtte, valamint rámutattunk, hogy Galíciában az a sors vár rájuk, hogy a jobbik esetben azonnal agyonverik őket az ukrán parasztok, a roszszabbikban, hogy lassú, kínos szenvedés után éhen halnak, kijelentette, hogy egyéni tragédiák őt nem érdeklik, a fontos a kitűzött cél. Ezt pedig ő minden erejével meg fogja valósítani. Közölte azt is – és ezt eljárásának igazolásául említette –, hogy jó volt sietni, mert a németek aznap (10-én) megtiltották, hogy több zsidót tegyünk át Galíciába és így »sajnos« az egészet le kellett fújni.
(...) Ha egy fegyőr bánna így a gondjára bízott, jogerősen fegyházbüntetésre ítélt rablógyilkossal, biztosan megbüntetnék. (..) Mint emberek fellázad ellene minden emberi érzésünk és egészséges természetes ösztönünk. Mint keresztények Isten és vallásunk parancsainak legsúlyosabb megsértését látjuk benne. Mint magyarok nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye.
Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerű ügyet képviselünk. De kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bűn volna.
Budapest, 1941. augusztus 20. Szent István király napján.
Alulírottak:
Slachta Margit, a szociális testvérek főnöknője,
gróf Szapáry Erzsébet,
dr. Szabó Imre pápai kamarás
gróf Apponyi György országgyűlési képviselő”
