Jobboldali vagy konzervatív?

„Kétségtelen, hogy van különbség a jobboldaliság és a konzervativizmus között, mi azonban nem gondoljuk azt, hogy ezeket egymással szembe lehetne állítani. A konzervativizmussal kapcsolatban elsősorban a pusztán leíró definíciót kell kiküszöbölnünk: nyilvánvaló, hogy a status quo minden körülmények közötti őrzését nem nevezhetjük konzervativizmusnak, amennyiben e fogalomnak a jobboldalihoz hasonló normatív tartalmat tulajdonítunk. [2] Ez esetben azt is mondhatnánk, hogy a jobboldaliság – ahogyan azt fent vázoltuk – csak akkor megőrző, vagyis konzervatív, hogyha éppenséggel a saját alapelvei szolgálnak a politika általános és elfogadott normáiként. Reaktívvá válik, amikor defenzívában van, vagyis amikor sajátos értéktételezését egy ellentétes értelmű értéktételezéstől látja fenyegetve, de a jobboldaliságot forradalminak is lehetne nevezni, amikor egy olyan válsághelyzetben lép fel, amelyben semmi megőrzendőt nem lát, és amelyben az általánosan elfogadott politika irányelvei teljes egészében baloldaliak. A XX. század első felében, főleg Németországban, beszéltek is a »konzervatív forradalomról« amely természetesen definíció szerinti önellentmondás lenne, ha pusztán és elsősorban »megőrző forradalmat« és nem »jobboldali forradalmat« jelentene, hiszen abban a korszakban, amikor ez a mozgalom kibontakozott, már éppenséggel nem a fennálló értékek konzerválását értették alatta. Azonban kétségtelen, hogy a konzervativizmusnak az egyszerű megőrzésnél tágabb jelentése van. A konzervativizmusnak ez az értelmezése szoros összefüggésben áll a jobboldalisággal, azonban nem teljesen azonos vele. Nem teljesen azonos vele, mert a konzervativizmus elsősorban nem világnézet, hanem a világnézetből fakadó viszonyulás. Ez nem elsősorban az értékekre és az ezekből levezethető politikai eszmék egy bizonyos dimenziójára vonatkozik, hanem egy hozzáállásra, amely az elkerülhetetlen változással kapcsolatos.

A konzervativizmus a változás kritikus szemlélete, amelyben általában egy romlást és egy ezzel kapcsolatos elkerülhetetlenséget állapít meg, amelyben – szinte az entrópia fizikai törvényéhez hasonló módon –, a valaha létezett, rendezett dolgok szétesése, felbomlása vagy lassú erodálódása figyelhető meg. A konzervativizmus természetesen tisztában van azzal, hogy emberi erővel lehetetlen a természeti és metafizikai törvények örök ritmusa ellen küzdeni, de arra törekszik, hogy valamiképpen mégis szembe helyezkedjen az elkerülhetetlen árral, és a korábbi állapotok magasabbrendűségéből legalább valamit megpróbáljon megőrizni. Az autentikusan konzervatívnak nevezhető magatartás általánosságban kizárja a forradalmiságot, még abban az esetben is, ha az egy ellenforradalmiság értelmében bontakozik ki, már ha ez alatt valamilyen, az állapotok hirtelen és radikális megváltoztatására törekvő aktivista, mozgalom-szerű, és harcias formában kibontakozó akciósorozatot értünk, és nem a de maistre-i »forradalom ellentétét.« A »konzervatív forradalmár« esetét tehát semmiképpen sem úgy kellene elképzelnünk, mintha az a »baloldali forradalmár« ellentétes előjelű ekvivalense lenne, aki azért, hogy egy korábbi állapotot helyreállítson, vagy valami olyasmit megvalósítson, ami a saját értékeivel összhangban van, de a környező világban már nem lelhető fel, valamilyen alulról jövő, vagy a tömegek segítségét is igénybe vevő akció révén megszerzi a hatalmat.”