Az örök kollaboráns

„Úgy látszik, még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy megértsem: a barátság elsődleges megnyilvánulása, ha a barátot permanensen vizsgáljuk, pellengérre állítjuk, megbüntetjük, utasítjuk, kioktatjuk. Miért van az, hogy nem értem? Mi bennem ez az élhetetlenség?

Gönczék már értik. Ők tudják: ez az átfogó vizsgálósdi és megalázósdi értünk van. És e mögé oda kell állni (persze utána a pénztárhoz is oda kell állni, és a felkínált zsíros állásokat is el lehet fogadni).

A labancmentalitás örök. Eszembe jut az 1990-es első szabad választások előtti kampány. Akkor történt, hogy egy ismerősömmel beszélgettem, s kérdeztem, kire szavaz. Azt mondta: hát az SZDSZ-re, mert az a legjobb, ha a zsidók nyernek, mert akkor sok pénz lesz az országban, és nekünk – s persze neki – is jut valami kevés (mondjuk egy morzsa) a rengeted dohányból. Ő volt az »okos«.

S ebben a történetben nem a zsidóság az érdekes (aki itt most antiszemitázásba kezd, azt máris – persze szimbolikusan – pofon vágom, bár utálom még a szimbolikus erőszakot is).

Hanem a mentalitás, ami örök.”