Így jár, aki elárulja az uralkodót

Jó a cikk, csak nem a XX. század végéről és a XXI. elejéről szól. Mert mára a világ médiája 9 óriási tőkekoncentráció kezében összpontosul: Time Warner, Disney, Bertelsmann, Viacom, News Corporation, Sony, TCI, Universal, NBC, és az, amit közvetítenek, a saját, illetve a hasonlóan nagy, más iparágakban működő cégek érdekét szolgálja, a globális piaci értékekről szól. Ezek minden helyi, lokális kezdeményezést elnyomnak, ellehetetlenítenek, ha másképp nem megy, antidemokratikusnak beállítva, mert a GLOBÁLIS legnagyobb ellenfele a LOKÁLIS, az csökkenti a befektetett tőkére vetített kamatot. Erre eklatáns példa Malajzia esete. Az ázsiai országokra is a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kényszeríttette rá, hogy piacaikat megnyissák a nemzetközi tőkeáramlás előtt, aminek először heves spekuláció, majd azután az 1997-es ázsiai pénzügyi válság lett az eredménye. E válságból az egyik legjobban kikerülő Malajzia volt. Az ország miniszterelnöke, Mohamed Mahathir a GDP jelentős visszaesését okozó pénzügyi spekulációt követően a Világbankot a Nemzetközi Valutaalappal és Soros Györggyel egyetemben kitiltotta az országból, az őket kiszolgáló helyettesét, Anvar Ibrahimot pedig (korrupció vádjával) lecsukatta. Ekkor az Economist minden heti számában megjövendölte Malajzia azonnali csődjét. De ez csak nem akart bekövetkezni, sőt az ország gazdasága fellendült, és azóta is igen dinamikus növekedést mutat. Mahathir két évtizedig volt miniszterelnök, és a nemzetgazdasági tervekbe a nagy LOKÁLIS magánvállalatokat bevonó politikájával („corporate nationalism”, azaz vállalati nacionalizmus) Malajziát egy elmaradott nyersanyagtermelő országból modern ipari országgá fejlesztette. 1997-ben ~3800$/fő volt a GDP, tavaly ~8000. Ezután az Economist és társai lekoptak Malajziáról. Mára vonatkoztatva a végkövetkeztetés így igaz: Nincs tehát a globális tőkekoncentrációktól független politikai hatalom vagy párt. Ezek szigorúan ellenőrzik, hogy lokális erők sehol se nyerjenek teret (nyílván ott, ahol előzőleg beengedték őket eszement privatizálással, mint MO-n), ha ilyent látnak, azonnal össztüzet zúdítanak az országra. Most mi kerültünk sorra.

Ráadásul egy háló borul a sajtóra, egy nemzetek feletti háló, ami szétbogozhatatlan tulajdonviszonyaival nem is mindig az adott ország érdekeit képviseli. Az uniszónó kiállás világszerte nem az adott vélemény igazságosságát jelenti, inkább a tulajdonosok nézeteit.

Önmagáért beszél, hogy a szerző a sajtó ostorozásához (hol máshol? egy sajtótermékben) az abszolutizmus viszonyait veszi alapul. Ajánlott olvasmány: Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Tanulmányozása után a tanuló újra megpróbálkozhat a vizsgával.

Csak a cikk felcíme ("Itt a bizonyíték: Nem Orbánék kezdték a médiaháborút") hamis, ugyanis a cikkben egy szó sincs erről. Abból meg, hogy a sajtó nem lehet értékmentes (van baloldali, liberális és konzervatív), nem következik semmi, ugyanis most Európában mind a baloldali, mind a liberális, mind a konzervatív sajtó ekézi a médiatörvényt.