Egy kudarc győztesei

„A Tea Party általános protest-erővé, a Republikánus Párt legszervezettebb plaformjává vált, mely informális, ám annál egyértelműbb vezetőként folyamatosan a nyilvánosság fókuszában tartotta Sarah Palin egykori alelnökjelöltet. Ha 2010 őszén a Tea Party koronaékszert rabol, és győzelmet arat Nevada szimbolikus csataterén, minden korábbinál nagyobb arroganciával (s tegyük hozzá, több politikai alappal) szólhatott volna bele a GOP 2012-es jelöltjének kiválasztásába. Mindez - Palin, vagy egy hozzá hasonló profilú aspiránssal számolva - drámaian csökkentené a republikánusok esélyeit, még egy hitelében meggyengült demokrata elnökkel szemben is.

A Tea Party által támogatott jelöltek természetesen így is számos államban értek el sikert. A mozgalom relatív eredményessége azonban a hálózatot inkább technikai eszköznek, mint sem szigorú ideológiai csapásiránynak tekintő vezetőket igazolja, és a következő két évben őket emelheti a párt kommunikációjának homlokterébe. Itt érkezünk el a keddi választás három plusz egyedik, immár nem hivatalos, ám talán legérdekesebb újdonságához: egy harminckilenc éves miami ügyvédhez, aki az állam rendkívül népszerű (egykor republikánus, idén függetlenként induló) kormányzóját, Charlie Cristet legyőzve lett Florida frissen megválasztott szenátora. A koránál is legalább egy évtizeddel fiatalabbnak látszó győztes kubai emigránsok gyermeke, az állami törvényhozásban már bizonyított politikus, aki folyékonyan beszél spanyolul, kiváló szónok, és pragmatikus szakpolitikai agendája mellett is sikerrel mobilizálta a Tea Party szavazóit - miközben eredményesen szólította meg a moderált republikánusokat és a függetlenek egy részét is.

Jó, ha megjegyezzük Marco Rubio nevét. Sehol egy érv, mitől ne ő lenne Amerika republikánus elnöke legkésőbb tíz esztendőn belül, és úgy tűnik, hogy ezzel ő is tisztában van.”