’56-ról

„Meg mernénk tenni? Valami teljesen absztrakt, soha meg nem tapasztalható hülyeségért, mint a szabadság, odaadni életet, családot, egzisztenciát, hazát és otthont. Milyen az, amikor az emberre lőnek? Milyen az, amikor szétlövik felette a házat? Milyen az, mikor tudjuk, semmi esélyük sincs a sikerre? Mert a másik oldalon többen vannak, mert sokkal több fegyverük van, mert erre képezték ki őket. Mert az úgynevezett geostratégiai érdekek azt diktálják, hogy itt dögöljünk meg, egy nyomorult kis macskakőhalom mögött, feltépett belekkel. Milyen lehet tudni valamiről, hogy igaz ügy, hinni benne, akkor is ha mindenki azt mondja: őrültség volt? Vagy gazemberség?

És az ember kihúzza a verést, azt a hosszú csöndet az ítélethirdetés előtt, Márianosztrát, a fordítóirodát, az évtizedes mellőzöttséget, a gyerek szemrehányó tekintetét, amikor elutasították a felvételijét: ez mind miattunk van. Aztán elmegy az asszony, mert nem bírja, ha ujjal mutogatnak rá a piacon. A börtön óta különben is megváltoztunk, rémálmaink vannak, ingerlékenyek vagyunk és gyakorta italosak. És amikor egy félrecsúszott élet alkonyán a hivatalos ország hivatalos képviselői azt mondják: bocs, tévedtünk. Igazatok volt. Nagyszerűen viselkedtetek. Akkor rájövünk arra, hogy a történetünk, a szenvedéseink nem érdekelnek már a világon senkit. A családunkat, az unokáinkat sem. (...)

Ezért ha nincs más dolgunk október 23-án: nézzük meg a Szabadság, szerelem trélerét (én bőgtem) vagy baktassunk el a Rádióhoz. A kiscelli kastélyhoz. A Corvin-közbe. A Tompa utcába. A Műegyetemhez. A Juta-dombhoz. A Baross térre vagy Pesterzsébetre, a vasútállomás mellé, ahol a kiskunhalasi ezred forradalmárokat lőtt agyon. Nem kell virág, és nem kell beszéd. Fél perc az egész. Hallgassuk a szelet. Ez a szél itt fújt akkor is. És itt fog fújni később is, ha mi már nem leszünk. Legyünk alázatosabbak.”