A szövetségeseink haláláról szóló híresztelések nagymértékben túlzóak

Nyitókép: AFP/ANDRZEJ IWANCZUK

„Nagyot koppant Orbán török példaképe” – ez a hazai szalagcím beillett volna a pár héttel ezelőtti török önkormányzati választásokról szóló tudósítások sorába is. Pedig 2015-ben, az akkori parlamenti választások után született. A hozzá tartozó írásban idézik Devlet Bahçelit, a Nemzeti Cselekvés Pártjának (MHP) elnökét, aki szerint az a 41 százalékos választási eredmény „a vég kezdete” Recep Tayyip Erdoğan számára.

Akkori, kétségtelenül a vártnál csekélyebb arányú győzelméből a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) inspirációt merített a változáshoz, és megalapozta azóta is töretlen kormányzását.

Első látásra nem sok szép van Erdoğan elnök számára az idei török önkormányzati választások eredményében, ez kétségtelen. A legfőbb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP) elvitt tőlük nem kevesebb, mint tíz tartományt, további kettőt a kurdok aktuális pártja, hatot pedig más jobboldali pártok – ez utóbbi a török politikában jellemzően vallásos muszlim erőket jelent. Ők maguk pedig a CHP-tól mindössze egy tartományt vettek el, a tavaly földrengés által sújtott Hatayt.

A tavalyi elnökválasztás egyik nagy meglepetése is épp az volt, hogy a földrengéssel érintett területek, mondjuk Kahramanmaraş hetven százalék körüli eredménnyel maradtak az elnöknél.) Két észak-anatóliai tartományt, Bayburtot és Karabüköt pedig más jobboldali erőktől vettek vissza, nettó mérlegük így nem túl impozáns, mínusz tizenöt.

De ez csak a felszín. A mélyben sokkal inkább mentek végbe olyan tektonikus változások, melyekre az AKP büszke lehet:

Jelöltjei nem keveset mutatkoztak mecsetekben, reggeli imán. Így aztán míg a kőkeményen Erdoğan-ellenes szekuláris városi szavazók jobb alternatíva híján megmaradtak az ellenzék vezető erejénél, az eredetileg világi kemalista párt belső-anatóliai konzervatív vallásos szavazók tömegei számára is szavazhatóvá vált. Ez magyarázza az Anatóliában, illetve a Fekete- és a Földközi-tenger partján tapasztalható ellenzéki előretörést. A médiában agyonhájpolt isztambuli és ankarai eredményeket pedig voltaképpen nem kell magyarázni, itt Erdoğanék szúrták el a várakozásmenedzsmentet – a politika demográfiai fundamentumai egyszerűen semmilyen módon nem adták ki azt, hogy a legnagyobb, leggazdagabb és legnyugatosabb török nagyvárosok pont Törökország nem túl rózsás gazdasági helyzetében forduljanak a kormányoldalra.

Apropó gazdasági helyzet: amit az AKP eredményein nem magyaráz a CHP újdonsült muszlimabb imidzse,

Ez azt jelenti, hogy egy hatalmas, 27 százalékos választói csoport számára az önmagában csak gazdasági bizonytalanságot okozó inflációból bizony konkrét életminőség-romlást hozó reálbér-csökkenés lett, ami nem kevés konzervatív nyugdíjas szavazót otthonmaradásra vagy egyenesen a jobbra tolódott ellenzékre való átszavazásra késztetett; a két új kurd vezetésű provincia pedig bizonyítja, hogy az öt évvel ezelőtti állapothoz képest Törökország bizony nem csak idősebb lett, de kurdabb is.

Erdoğanék ellen voltak tehát ezúttal a konjunkturális tényezők és a fundamentumok is – ebből pedig bizony zakó lett, melynek eredményeképpen az ország GDP-jének 78 százalékát adó vidékek felett immáron az ellenzék diszponál, ők építhetik ki a török demokráciában tökéletesen megszokott helyi klientúrákat, bázist a következő elnökválasztás számára. Az elnök pártjának ugyanakkor ez a tökéletes megújulási pillanat, s Erdoğan, úgy tűnik, lát is ilyen tekintetben a pályán: beazonosította, hogy a több évtizede kormányzó párt az ideálisnál távolabb került az állampolgároktól,

A több évtizedes kormányzás szerethetőségi és emberközelségi nehézségeket okoz, óhatatlanul pasáskodó hatalmi elitként tünteti fel a pártot, amely 2016 óta egészen biztosan nem bűntelen az ország gazdasági válságában akkor sem, ha előtte a soha nem látott fellendüléshez is sok köze van; de ezt a helyzetet az elnök látványosan észrevette, és úgy tűnik, van ereje a megújuláshoz, amely 2028-ra új elnökjelöltben csúcsosodik majd ki. Él és virul mind a török demokrácia jelzésküldő ereje, mind a demokratikus politikai ösztönök egy sokhelyütt autoriternek mondott pártban.

Mindeközben a hétvégén Lengyelországban a totális társadalmi támogatottságot színlelő magabiztossággal kormányzó Donald Tuskról kiderült: 

s pártját még a választások óta értelemszerűen cudar állapotban lévő Jog és Igazságosság is megveri. A tavaly ősszel jelentős részben a változásra szavazó fiatal lengyelek most milliószám maradtak otthon, erősítve azt a képzetet, hogy a hatalmas tavaly őszi részvétel egyetlen sikeres kampány eredménye volt, nem pedig fundamentális változások leképeződése.

 a balosok szavazóik harmadát és vajdasági közgyűlési mandátumaik közel felét elvesztették. Ha valaki számára itt van a „vég kezdete”, az sokkal inkább ők lennének, ezzel pedig lassan elolvad a háromlábú tuski koalíció egyik fontos eleme. S megmérettetett egy Lengyelországban és Magyarországon egyaránt előszeretettel használt narratíva is, mely szerint a jobboldal sikereit kizárólag a rájuk szavazó gombáknak bevitt propagandatrágya okozza. A lengyel köztévé az elmúlt fél évben elegánsnak cseppet sem mondható módon hajtott végre 180 fokos politikai fordulatot, így a PiS ezt a választást úgy nyerte meg, hogy már semmiféle állami pénzből fenntartott propagandahálózat fenntartásával nem volt vádolható.

Hogy mi a tanulság?

Barátaink látványosan nem imbecilisek. Mind a török, mind a lengyel önkormányzati választás inkább tartogat a Fidesszel szövetséges erők számára esélyeket, mint kihívásokat. Erdoğanék pártja az elkövetkezendő négy évben javuló gazdasági helyzetben hajthatja végre a most levont tanulságokból következő önreflexiót, némi kaján elégedettséggel afelett, hogy korszakformáló politikai tényezőként sikerült érdemben jobbra tolniuk a török politika centrumát, s ellenfeleiket arra rábírni, hogy ha győzni akarnak, próbáljanak az AKP-ra jobban hasonlítani. Lengyelországban pedig látványosan rekordgyorsan sikerült a PiS magára találása a tavalyi sokkszerű vereségük után; szervezetük, kohéziójuk, választóik bizalma – mindhármat igencsak méri egy önkormányzati választás – nem esett szét, a magyar ellenzékben látható többéves sebnyalogatási folyamatnak nyoma sincsen.

Szép, érzékeny, megújuláshoz erőt adni képes műfaj ez a demokrácia.