The Economist: Orbán a Putyin által kijelölt paranoid nacionalizmus útján

Az írás Tunézia elnöke, Kais Saied szavaiból indul ki. Ő korábban arra figyelmeztetett, hogy a szubszaharai Afrikából érkező „illegális bevándorló hordák” arra készülnek, hogy tervszerűen megváltoztassák Tunézia demográfiáját, és azt is mondta, hogy a fekete-afrikaiak „erőszakot, bűncselekményeket és elfogadhatatlan gyakorlatokat” hoznak magukkal. 

és vele az olyan, korábban tabunak számító szidalmak használatára, mint a feketékre vonatkozó rabszolga jelentésű kifejezés – a The Economist által augusztusban az utcán megkérdezett helyiek többsége ezt a szót használta. Mindennek következtében – írja a brit lap – gyűlölethullám indult el szerte az országban. Amikor júliusban Szfakszban egy arab meghalt a migránsokkal való összetűzésben, a tömeg felgyújtotta a fekete-afrikaiak lakóhelyeit, a fekete bérlőket pedig többségében, akár verőembereket is alkalmazva e célra, utcára tették a lakástulajdonosok. 

„Saied elnök beszéde színtiszta kitaláció volt. Nincs semmilyen terv Tunézia demográfiai változására. A fekete-afrikaiak a lakosság elenyésző hányadát teszik ki, és nagyrészt átutazóban vannak. Ha maradnak, az egyszerűen azért van, mert a Földközi-tengeren való veszélyes átkelésre spórolnak” – írja a The Economist. 

Akárhogy is, a beszéde előtt a rossz gazdasági helyzet miatt népszerűtlen Saied mindezzel jelentős támogatottságot szerzett. A lakosságot egy fantomfenyegetéstől megóvva tömegével maga mögé állította, és a fekete-afrikaiak személyében bűnbakot talált az inflációra. Ezzel elérte, hogy már senkit ne érdekeljen a sajtó elhallgattatása vagy a nemzeti korrupcióellenes megfigyelőszervezet bezárása; a Transparency International által összeállított Korrupcióérzékelési Indexen (Corruption Perceptions Index, cpi) Tunézia elért pontszámai jelentősen romlottak 2021 óta.

Tunézia esete a The Economist szerint globális tendencia tükre: egyre több vezető használja a nacionalizmust eszközként – és visszaélés-szerűen – a hatalom megszerzéséhez. 

A veszélyt nem ez, hanem a negatív, másként paranoid nacionalizmus jelenti: a kívülállókkal, idegenekkel (migránsok, geopolitikai vetélytársak vagy más kultúrájú, vallási személyek stb.) szembeni félelem vagy gyanakvás gerjesztése. 

Számtalan hasonló példát – főként az e témában „iskolateremtő" Putyin Oroszországát vagy Nicaraguát és Zimbabwét – elemezve az írásban eljutnak Magyarországig is. Egész pontosan Orbán Viktorig, aki „cinikus vezetőként, visszaélve a hatalmával ugyancsak a nacionalizmus felkorbácsolásában érdekelt”, e módszer pedig  „különösképpen alkalmas arra, hogy valaki a figyelem középpontjába kerülhessen,  a nemzetközi politika résztvevője legyen, és hosszú távon megtartsa uralmát".

A cikk megemlíti, hogy a magyar miniszterelnök a bevándorlással, az iszlámmal és a melegjogokkal szemben lép fel,

Utóbbinak részei a határon túli magyarok is, akiknek nyugdíjat és szavazati jogot ad, így jellemzően rá voksolnak, immáron negyedszerre is győzelemre segítve őt. Arról is írnak, hogy „a kormányfő vazallusainak kezében lévő” magyar sajtó azt szajkózza, amit Orbán állít az „összeesküvésekről”, a bíróságok pedig általában félrenéznek, amikor az uniós támogatások a magyar miniszterelnök barátainak zsebében landolnak, az állami vagyon meg a hozzá közel álló emberek vezette alapítványokhoz kerül.

Az Orbánhoz hasonló politikusok számára mindez azért jó, „mert a nacionalizmust ürügyként használhatják a demokratikus intézmények és biztosítékok eltörlésére, az idegenekkel szembeni gyanakvást és félelmet meglovagolva". Ugyanakkor a paranoid nacionalizmus hosszú távon általában meggyengítik az érintett országokat; „amikor egy vezető vért emleget, a dolgok előbb-utóbb véresek lesznek” – áll a hosszú elemzés végén.

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán