„Háború van, ki lehet bírni” – így élték meg felmenőink az ínségeket

Nyitókép: a József körút 1945-ben (Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg)

1913-ban született Sárváron egy kisfiú. Az édesapja katonatiszt volt, aki még az első világháborúban halt hősi halált. Ez idő tájt még nem volt sorszáma a világégésnek. Úgy mondták csak, hogy „a nagy háború”. A kisfiú úgy nőtt fel, hogy csak a családi legendáriumból hallott az édesapjáról.

A kisfiú tanító lett. A képesítése megszerzése után nem tudott hazamenni, így előbb Baranyába, majd 1941-től, a Délvidék Magyarországhoz való visszacsatolása után oda helyezték falusi tanítónak. A háború alatt végig távol volt a Sárváron élő édesanyjától, akihez hazavágyott ugyan,

A háború végén Délvidék Jugoszláviáé lett, az iskolába új tanító jött. A sárvári tanító pedig kalandos úton haza tudott térni, s a környékbeli falvak egyikében még taníthatott is. Harminckét évesen úgy érezte, eljött az idő megházasodni. A szomszéd falu tanítókisasszonyával erős románc szövődött köztük.

Az esküvőjüket 1946. augusztus 20-a előtti vasárnap tartották. A tanévkezdés előtt össze akartak házasodni, mivel így megkaphatták a falu tanítólakását az iskolában.

Lakodalomról természetesen szó sem lehetett, hiszen semmi pénzük nem volt. Akkoriban a pedagógusok júniusban a tanév végén megkapták a két nyári hónapra a fizetésüket, és mehettek Isten hírével.

Az esküvőjük csak annyi volt, hogy két tanúval, az özvegy édesanyjával, valamint a menyasszony szüleivel elmentek a templomba. Az egyik tanú aztán hatalmas meglepetést okozott: két karton cigarettát hozott nászajándékba.

Ez a tanú a vasúton dolgozott, s a július havi fizetését augusztus elején már az új pénznemben, forintban kapta. Azonnal cigarettát vett rajta, nem hitte el, hogy ez a pénz már nem inflálódik el úgy, mint az azt megelőző több mint egy évben a pengő. Így aztán szinte az egész fizetését átadta nászajándékként. A násznép akkoriban még nem látott forintot.

A tanú a nagyapám, a vőlegény az unokatestvére volt.

A sárvári polgári iskola csoportképe, 1935-ből. Forrás: Sárvár Anno. 

Elveszett egy generáció

Nagyapám 1925-ben született, '36-ban az elemiből polgáriba ment, ahogy a városban sokan mások is. A családja elsődlegesen valamilyen műszaki szakmára szánta, esetleg tanítónak. Korán meglátszott a szeretete a rajzolás iránt, fiatal korában is fejlett volt már a térlátása, arányérzéke. Mindkét szakma felé megfelelő alap volt a helyi polgári iskola. A fiú így otthon tudott maradni, nem kellett a családtól távol költöznie egy messzi kollégiumba. 1940 júniusában viszont, amikor elvégezte a polgárit,

Életbevágóan fontos volt számára a továbbtanulás. Szó szerint, ugyanis akik ekkoriban befejezték az iskolájukat, azoknak részt kellett venni a levente mozgalomban. A mozgalom katonai előképzést adott, s érezhető volt, hogy a leventéket előbb-utóbb elviszik a frontra.

Nagyapám szeretett volna felsőbb ipari iskolába menni, viszont a családból többen is azt javasolták neki, hogy menjen a vasúthoz inkább, hiszen a vasutasoknak felmentés jár a frontszolgálat alól. A vasútnak akkoriban volt Szombathelyen a Járműjavítóban ipari iskolai képzése, viszont csak alapfokú. Ide általában nem polgári után mentek, hanem csak a hat elemi elvégzése után. Háború van, ki lehet bírni – gondolta, így lakatosinasnak állt a Járműjavítóban.

Mire '44-ben végzett, számos barátját, polgári iskolai osztálytársát kivitték már a frontra. Sokukról nem lehetett tudni, mi lett velük. Nagyapám dolgozhatott volna tovább a Járműjavítóban, viszont továbbra is élt benne az elhatározás, hogy továbbtanuljon.

Debreceni bombázás

Az iskolában azt javasolták neki, hogy menjen Debrecenbe, jelentkezzen a Felső Ipariiskolába. Jelentkezett, be is hívták felvételi beszélgetésre. A felvételi negyvennégy júniusában volt.

Az iskola oly’ mértékű károkat szenvedett, hogy nem tudták megtartani a felvételit, így elindult hazafelé.

A hazaút igazán kalandosra sikeredett, sajnos. A vonat eljutott egy darabig, majd meg kellett állnia egy dinnyeföldön, mert a síneket felrobbantották előttük. Az utasok így tovább gyalogoltak a következő állomáshoz, ahol pedig a másik irányból érkezett vonat várta őket, hiszen az sem tudott tovább haladni, sínek hiányában. Így ért haza több nap alatt Sárvárra. A debreceni kaland után felhagyott a tizenkilenc éves fiú a továbbtanulással, s még inkább ragaszkodott ahhoz, hogy a vasútnál dolgozzon.

A háború forgószélként ment át Sárváron '45-ben. Nagyapámat nyáron egyszer csak felkereste a főnöke: jött a hír, hogy indul Szombathelyen egy újfajta iskola, egy gépipari technikum. A végén a nebulók érettségit tesznek és technikusok lesznek – feltéve, hogy elvégzik. Ha van kedve, jelentkezzen, de még aznap – mondta a főnöke. Nagyapámnak volt kedve, jelentkezett is, s a szombathelyi gépipari technikum első végzős osztályában, 1949-ben végzett. Munka mellett járt iskolába, nem merte a vasutat otthagyni. Ő volt az osztálya legfiatalabb diákja.

Így érettségizett 24 évesen, a háború után. Nyugdíjba vonulásáig összesen 7 szakmunkás bizonyítványt és 3 technikusi minősítő levelet szerzett – meg a győri műszaki főiskolán szakoktatói minősítést.

Nem ment egyetemre.

A generációjában a háborús élmények kitörölhetetlen nyomot hagytak.

Az első világháború idején is elveszett egy generáció. A különbség csupán annyi, hogy akkor más volt a konklúzió.