Viszonylag sokan voltak kíváncsiak a mohácsi csatavesztésről szóló történészvitára, amely „A magyar történelem vitás kérdései” című beszélgetéssorozat második állomása volt, és „minden bajunk forrása?” alcímmel futott.

Az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolája által szervezett eseményen Fodor Pál turkológus és B. Szabó János történész osztotta meg gondolatait arról,

míg a szultán egy mozgó erődben tanyázott; s hogy egyáltalán miért lényeges, hogy felderítsék, hol zajlott a csata, s végül mit jelentett a csata emlékezete az elmúlt ötszáz évben. A beszélgetést az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának oktatói, az egyébként szintén történész Gali Máté és Pócza Kálmán szervezte és moderálta.

Bár évtizedek óta árnyalódott a kép valamelyest, de mégis sokunk emlékezetében élénken élhet a kép Jagelló Ulászlóról, akit a magyar történetírás „dobzse Lászlóként” egy lúzerként ír le, és fiáról, II. Lajosról, aki csak azért menekült meg ettől a képtől – noha sok önálló akaratot neki sem tulajdonítottak –, hogy elesett a mohácsi csatamezőn. 

Méltánytalan, amit a Jagellókkal csináltak

Ezzel vezette fel a beszélgetést Gali is, rámutatva a Jagelló-korszaknak a dicső Hunyadi-korszakot követő hanyatlástörténet-emlékezetére.

Fodor ezt rögvest árnyalta, kijelentve, hogy a magyarság sorsát nem 1526, hanem az 1389-es rigómezei csata döntötte el, aminek következtében az ország határaihoz értek az oszmánok, és a 16. századra úgy felprédálták hazánk 10-20 százalékát, ami teljesen elszegényítette az országot, s ehhez nem kellettek éppen a Jagellók. Akik, mint B. Szabó fogalmazott, „peches” dinasztia, hiszen a legendás Mátyás király után, és az ő rossz hírük keltésében érdekelt Habsburgok előtt következtek a sorban.

mindenesetre „döbbenetes”, hogy közel 500 év kellett, mire a magyar történetírás a későbbi malíciózus visszaemlékezések helyett a korabeli dokumentumokra alapozva vizsgálta volna a korszakot. Hiszen, mint Fodor hozzátette, az akkori történetírók többsége nem volt túl jellemes ember: „amit elkövettek a mohácsi csata másnapján szegény Jagellókkal”, az méltánytalan, a vesztes egyenlő bűnös rossz logikája mentén, noha a török hatalom párját ritkító erő volt. A magyar történeti gondolkodás eleve hajlamos az önhibáztatásra, főként, amikor éppen az ország nincsen szuverenitása birtokában, fűzte hozzá B. Szabó. 

Gali Máté, Fodor Pál, B. Szabó János, Pócza István (fotó: Gyurkovits Tamás / MCC)

Trauma kellett a fordulathoz

Persze felmerült az a kérdés is, nem lett volna-e egyszerűbb simán átengedni a törököket? Fodor szerint örök magyar kérdés, van-e harmadik út, mindenesetre ez Mohácsig fel sem merült a magyar elitben, amely Rigómező után a határán találkozott az oszmánokkal, látta, hogy „elég durva módszerekkel dolgoznak”, így hamar meghatározta a maga pozícióját: ezek a mi ősellenségeink, kereszténységünkben veszélyeztetnek minket, s ha elvesztjük a kereszténységünket, akkor elkárhozunk.

Európa védőpajzsa-szerepben is, és ez lehetetlenné tette az együttműködést – mondta a turkológus, hozzátéve: próbáltuk amúgy ezt a „harmadik utat” 1526 után, a török is rájátszott erre Szapolyainál, mintha neki elég lenne egy vazallus Magyar Királyság, a Balkán „hemzseg ezektől a történetektől, s a vége mindig ugyanaz, mindenestül elvesztek”.

Ahogy 1541-ben, Szapolyai halála után Buda, mutatott rá B. Szabó; mindenesetre a Jagellók rá voltak szorulva a nemesség támogatására, amely identitásának alapja volt a törökellenesség „ezeknek nem lehet azt mondani, hogy „»bocs, gyerekek, tévedtünk 130 éven keresztül és most minden másként lesz«, mert erre nem vevők”. Ami a csata előtt történik, megmutatja,

– fogalmazott a történész.

Hunyadi János őszintén hitte, hogy ki lehet szorítani a törököket Európából, Mátyás, hogy egyensúlyban lehet tartani a Magyar Királyság erejét velük, a Mohács előtti évtizedben viszont az Oszmán Birodalom úgy megerősödött, hogy a jóval erősebb Habsburgok is épphogy csak meg bírták állítani. Mohács traumája kellett ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegye bárki a harmadikutas politikát – amikor már mi magunk váltunk ütközőállammá a csata után.

Téesz-kukoricás a tömegsíron

A mohácsi csatatér kérdése is szóba került – hiszen annak pontos helyszínét a mai napig nem sikerült meghatározni. B. Szabó ennek kapcsán úgy vélekedett, hogy mivel igen jelentős csatáról van szó, akár százezer résztvevővel, ha nem is az egész csatateret, de bizonyos csomópontokat fel lehet majd térképezni.

ahogy Fodor felelevenített egy régi történetet, amikor Baranya megye körlevélben szólította fel a lakosságot a kelta- vagy római-gyanús tárgyak beszolgáltatására, egy lelkész felháborodott cikket közöltetett egy helyi lapban, hogy mit nekünk kelták meg rómaiak, azt tudjuk meg, hol volt a mohácsi csata! S ez láthatólag rezonált a lakosság kívánalmaira. Eleinte tömegsírt kerestek, ezért, mesélte a turkológus, ahol találtak egy középkori temetőt, egyből Mohácsra gyanakodtak, amíg ki nem derült az ellenkezője; végül, amikor tényleg meglett az egyik, már a szocializmus alatt, inkább visszatemették, és a téesz kukoricát termelt rajta.

(fotó: Gyurkovits Tamás / MCC)

A mohácsi vész kapcsán sűrűn előkerül a kritika: mit keresett a húszéves Lajos király a csata forgatagában, miért nem védték jobban? Mint Gali Máté rámutatott az oszmánok tanultak a leckéből, amit a rigómezei csatában elesett I. Murád szultán, vagy az ankarai csatában elfogott I. Bajazid kapcsán lehetett, míg nekünk I. Ulászló halála az 1444-es várnai csatában lehetett volna intő példa.

„Lajost szinte odadobták a törököknek”, ezt már a kortársak is így látták, felelt Fodor, megemlékezve Ibrahim pasa szavairól, amiket Szapolyai követéhez intézett, miszerint

A csata előtt is voltak viták erről, Tomori Pál maga is úgy vélte, nem szabadna odaengedni a királyt, de a nemesi hadsereg jelentős része nem volt hajlandó nélküle harcolni. Az külön tragédia, hogy a védelmére rendelt testőrök zömét a török bekerítés megelőzése érdekében elvezényelték mellőle, gyatrán szervezték meg a védelmét, ráadásul fűtötte a bosszúvágy a törökökkel szemben, s „nem volt idegen tőle a mártíromság”.

Fodor emlékeztetett: ezzel szemben a török szultánokat egy kvázi mozgó erőd védte, hatalmas testőrség, málhás tevékből vont fal, mert fő szempont volt, hogy a szultán bajba nem kerülhet, az európai hagyomány más.

Egy huszonéves egészséges király, ha ott van a csatatéren, akkor harcol, ez az európai hadi kultúrából gyökerező szerepfelfogás – mutatott rá B. Szabó, aki szerint Lajost leírták alkalmatlannak, teszetoszának, gyermeknek, akit csak úgy odaraktak,

és bizony, ha a király, akár Ulászló Várnánál, úgy dönt, hogy rohamot vezet a török sereg ellen, és nem hallgat a tanácsokra, akkor bizony megrohanják a törököt. Egyiptomban a mamelukok indítottak öngyilkos rohamot az oszmán centrum áttörésére, nagy nehezen át is vágták magukat a testőrségen, még a szultán sátrába is bejutottak páran, ahol arra maradt idejük, hogy levágják a legdíszesebb öltözetű embert – aki pechjükre nem Szelim szultán volt, hanem csak a nagyvezírje.

A magyarok is megkísérelték ezt, igaz, jóval kevesebben, Szulejmán ellen, ők a lőporfüst fedezékében jutottak el a szultánig hárman, de végül a testőrség végzett velük. Hasonló kísérletet tett Iszmail perzsa sah is, aki személyesen vezette harcosait, hétszer váltott lovat, és a Csele-patak helyett majdnem egy mocsárba veszett menekülés közben, de szerencséjére őt időben kimentették.

De volt európai példa is, ezzel B. Szabó szolgált: I. Ferenc francia király a paviai csatában esett fogságba, és

Szó esett még a már említett „harmadik útról” és Szapolyai szerepéről, akinek cselekedeteit Fodor érthetőnek tartotta 1526-ban, és igaztalannak a korábbi törökpárti vádakat; viszont nem gyakorolt önreflexiót akkor, amikor Ferdinánd nem túl nagy erőkkel kiverte az országból, hanem a törökökhöz fordult, és ugyancsak nagyot hibázott, amikor belement az ország tartós felosztásába saját dinasztikus álmait kergetve, amikor megszegte a Ferdinánddal kötött 1538-as váradi megállapodást az ország egyesítéséről. „Európa pajzsa egyik pillanatról a másikra oszmán adófizető vazallussá válik”, ami óriási trauma. 

Mohács mint szimbólum érdekes utóéletet tudhatott magáénak – s mindig az aktuális korszellem döntötte el, hogy csupán ellenpontozásként jelent meg, a pozitív énképet kontrasztoló sötét foltként, mint a reformkorban, mutatott rá B. Szabó, vagy az aktuális elnyomás elleni narratíva allegorikus elemeként, hiszen 1849 és 1945 után is heves viták voltak arról, mit lehetett volna tenni a törökkel, lévén a Habsburg vagy a szovjet elnyomásról nem lehetett nyíltan beszélni. 

Másként vélekedett Fodor Pál, aki szerint

a 16-18. századi magyar mindennapok problémáinak origója minden történetíró szerint, az ország felszabadítása kapcsán megvolt a revansmotívum, a „második mohácsi csatának” nevezett nagyharsányi csatá is ilyen visszavágóként értelmezték. B. Szabó Buda elvesztésének tragédiájához kapcsolta, hogy az egyes szerepkörök szétszóródtak az országban Gyulafehérvár, Kassa, Zágráb, Pozsony irányába, részben kikerülve Bécsbe, „amely szétosztódás manifesztálódott 1920-ban”.

Fodor hozzátette: az viszont abszolút magyar sajátosság, hogy a kuruc-labanc szemlélet a mai napig meghatározza az álláspontokat, míg például a szerbeknél ez nem okozott ilyen jellegű meghasonulást. De végtére is – ez egy gyászmunka.