Miért viselték pestis idején azt a furcsa csőrös ruhát az orvosok?

A maszk első leírását egy bizonyos Charles de Lorme-nak tulajdonítják, akik számos európai udvarban megfordult orvosként. Ő ugyanis leír egy olyan ruházatot, amely illatosított viasszal van bekenve, a nadrág hermetikusan zár a csizmával, az inge be van tűrve, a kalapja és a kesztyűje pedig kígyóbőrből készült. A pestisdoktorok rendszerint hordtak maguknál egy pálcát is. 

Lorme leírása szerint a pestis orvosai kétlyukú, csőralakú maszkot is viseltek, ami gyógynövénykeverékkel volt megtöltve, annyira, hogy viselője lélegezni is tudjon.

A ruházat nem csak a pestistől, hanem a miazmától, a kor szerint betegséget okozó rossz levegőtől is meg kellett volna, hogy védje az orvosokat. Akkoriban egyébként úgy képzelték, hogy a pestis a levegőn keresztül terjed, és felborítja a testnedvek egyensúlyát. Úgy gondolták, hogy az intenzív illatú édes parfümök hatástalanítják a vírust. 

A gyógynövénykeverék egyébként, amivel megtöltötték a csőrt, a teriáca volt, melynek első receptjét  V. Mithridatész pontoszi király udvarából ismerjük, az I. századból, és aminek előállításában a koraújkori Velence nagyhatalomnak számított. A teriácához 45-70 összetevőre volt szükség, olyanokra, mint kígyóőrlemény, szarvasherepor, egyszarvú agyarának pora, egy narválnak a foga, borseprő és ópium, mirha, méz és viperahúspor. A számtalan összetevőn túl az emberek hite is hozzátett a hatáshoz: úgy gondolták, a csodaszer gyógyítja a pestist, az összes járványos betegséget, a tüdőbajt, jó mindenfajta mérges csípésre, kutyaharapásra, lázra. A teriáca, mely évszázadokig szolgált általános gyógyszerként, a 19. században elég gyorsan kiment a divatból. 

A 17. századi pestist egyébként egy olyan baktérium okozta, amely állatokról, például legyekről terjedt emberekre érintéssel vagy cseppfertőzéssel. 

A pestisnek három fajtája van: leggyakoribb formája a bubópestis (mirigyláz), mely főleg bolhacsípéssel terjedt, valamint létezik a szeptikémiás pestis és a tüdőpestis.

Egyébként több bubópestisjárvány is pusztított az évszázadok folyamán. A 6. században a Justinianus-járvány 25 millió ember halálát okozta. A középkori fekete halál, a világtörténelem egyik legnagyobb járványa Európában 1347-1351 között a népesség egyharmadát, 75 millió embert vitt el, a világon összesen pedig 200 millió áldozata volt. Kisebb-nagyobb regionális pestisjárványok ugyanakkor folyamatosan előfordultak, 1656-ban 145 ezer halt meg pestisben Rómában és 300 ezer Nápolyban. 

Hazánkban is voltak pestisjárványok a 14-15. században, és a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, 1708-tól is hatalmas pestisjárvány pusztított. Becslések szerint az egész szabadságharcban 80 ezer ember halt meg, a járványban 410 ezer. Ekkor tizedelődött meg a bányavárosok és a Szepesség népe, s települtek az elhaltak helyére a szlávok. A járványok a 18. század első felében is gyakoriak voltak. Megszűnésükre hálából emelt barokk Mária emlékoszlopok emlékeztetnek. Az utolsó nagyobb pestisjárvány hazánkban 1738-ban volt. 

A furcsa, csőrös pestisruhát viselő doktorok megjelenése általában rémületet váltott ki, hiszen módszereik – vércsapolás, ablakok becsukása, s hasonlók – nem igazán segítették a túlélést, viszont a túlélés kis esélyére emlékeztette az érintetteket.