Trianon nem volt elkerülhetetlen: a korabeli magyar elit figyelmen kívül hagyta azt a fontos tanulságot, hogy érvényes politikai akarat csak sok ember akaratából születhet. Vajon ma, száz év hazugságai és sérelmei ellenére születhet-e kiegyezés a Kárpát-medencében?
Máthé Áron írása a Mandiner hetilapban.
1438-ban egy magyar birtokos, Bozzási György eladta a Közép-Szolnok vármegyében, Szilágycsehtől délkeletre fekvő inói birtokát. Az eladásra – mint azt a szerződésben rögzítették – az a körülmény kényszerítette, hogy az Inóban és környékén lakó vlachoktól állandóan rettegnie kellett. A nyugtalan állapotok ellenére 1470-től kőtemploma volt a településnek, és 1596-ban mint magyar falut említik. A nagy háborúskodások után, 1715-ben összesen 45 lelket számlált: 27 magyart és 18 románt. Öt évvel később, 1720-ban a már duplájára nőtt lakosság kivétel nélkül románokból állt. A 19. század végén még felbukkant néhány tucat magyar az időközben 800 fősre bővült népességben, de 1918 után eltűntek.
Minden út Trianonhoz vezetett?
Ha egy pillanatra megállunk, ebben a történetben kikövezve láthatjuk a Trianonhoz vezető utat. Vajon hol és mikor lehetett volna letérni róla? Hol veszett el a nyom, amelyet követnünk kellett volna? Talán amikor az izgága balek, Báthory Zsigmond humanistái először találják ki „Dácia” egyesítésének tervét? Vagy amikor az erdélyiek elfelejtkeztek a Vitéz Mihály vajda rövid kalandja után hozott lécfalvi határozatról, amivel kitiltották a kalugyereket Erdélyből? Esetleg amikor Lorántffy Zsuzsanna az „oláh nemzet épülésére” létesített iskolát Fogarason? Vagy amikor Apafi Mihály a gyulafehérvári román monostorban nyomdát és iskolát alapított? Horea és Closca vérengzései után miért nem szólalt meg senkiben a vészcsengő? Mire gondoltak a kiegyezés politikusai, amikor két évtizeddel 1848–1849 szörnyű erdélyi jelenetei után egy sehova nem vezető nemzetiségi törvényjavaslatot alkottak?
Hasonló kérdések merülhetnek fel bennünk, ha a szerbek évszázadokon át meg-megismétlődő vérontásaira gondolunk. Már a 16. század első harmadáról azt jegyezte fel Verancsics Antal későbbi bíboros-érsek: „Ez rácok az üdőben annyi vérontást, dúlást, fosztást tőnek, Bácsmegyében, Bodrog vármegyében és egyéb tartományokban szegén népet, apró gyermekeket, leánzókat, asszonynépeket, férfiakat vágának le. (…) Mert én szememmel láttam.” A Délvidéken újra és újra lejátszódtak ezek a jelenetek, a kiegyezés előtt utoljára 1848–1849-ben, méghozzá horrorisztikus módon.
„A magyar elit elfelejtett kiegyezni a saját népével”
Közhely, hogy a török kor háborúi, a krími tatár kánok hordái döntően hozzájárultak a magyarság meggyengüléséhez. A fentebb vázolt folyamatok ugyanilyen erővel hatottak. A Habsburg-ház sem választotta meg valami szerencsésen belső szövetségeseit a magyar nemesi nemzet ellenében. Mégis a magam részéről nem tartom építőnek azt a hozzáállást, amelyet Teleki László Kossuth Lajoshoz írott 1849. május 14-ei levele tanúsít: „Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is.” Ez a felfogás ma is velünk él, és már eleve elkerülhetetlennek látja Trianont.
Néma küzdelem
A magyar elit 1867 után néhány évtizedig szabad kezet kapott az asszimilációra vagy a megegyezésre – gondolhatnánk. Ez azonban csak részigazság. A probléma gyökere ugyanis ott rejlik, hogy a kiegyezés csak a magyar elit és az uralkodóház – illetve a birodalom fenntartásában érdekelt Lajtán túli elit – között ment végbe. A magyar elit elfelejtett kiegyezni a saját népével. Wass Albert fogalmazta meg: „A kastély túl magas ablakaiból rossz perspektívában látszik a mély.” Ennek lett a következménye a nyúlós-ragadós, szegényszagú valami: a „néma küzdelem”. A magyar falvak és a magyar szórvány küzdelme a létezésért a saját hazájában. Nyírő József azonos címet viselő regénye korántsem a fantázia szüleménye. Hatos Pál adatai szerint háromszáz településen jutottak többségbe a románok 1914 előtt.
Így tehát a „Magyar Birodalom” képzete szépen festett, csak éppen – Cecil Rhodes nyomán szabadon – a térképen nem sikerült elég területet magyar színekkel festeni a valóságban, a falvak és a munkásnegyedek világában. 1920-ban Teleki Pál a béketárgyalásokra készülve a Magyar Királyság néprajzi viszonyait a lehető legpontosabban bemutató térképet készített, amelyen a magyarokat piros színnel jelölte. Elég egy pillantást vetni a „vörös térképre”: a birodalomépítéshez több piros szín kellett volna. Az országhatárokon belül.
Ahol sikerült az átpingálás a magyar színekre, ott is mintha felületes lett volna. 1918-ban hamar lepattogzott a festék. Hogyan is írta Bartók és Kodály 1906-ban a népzene kapcsán? „A magyar társadalom túlnyomó része még nem eléggé magyar, már nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez. De megjön az ideje ennek is.” A „művelt nem eléggé magyar, a magyar nem eléggé művelt” kodályi képlete a mai napig visszajár kísérteni, miközben a román ASTRA, a szlovák Matica slovenská már az első világháború előtt felkarolta a folklórt, és abból próbált nemzeti kultúrát építeni. Eközben nálunk a ’paraszt’ szitokszóvá vált. Már 1918 előtt erőre kapott, és tömegbázist épített ki a nemzetállami létet megkérdőjelező, marxi alapokon álló szociáldemokrácia.
A liberális-szocialista értelmiségiek a Martinovics-páholyban, a szélsőbalos ifjúság pedig a Galilei-körben nem rendszerkritikában, hanem rendszer-alternatívában gondolkozott. Tulajdonképpen ekkor épült ki az a baloldali ellenkultúra, amely a mai napig a magyar politikai és kulturális élet megosztottságát eredményezi. Velük a kiegyezés lehetetlennek látszott már akkor. Ekkor jött divatba a magyar „reakció” szapulása – a rárontás a saját nemzetre.
Elmaradt kiegyezés
Hónapokig tartó viták után megszavazták a Kijevet támogató hatalmas segélycsomagot Washingtonban: fegyverek, lőszer és pénz érkezhet Ukrajnába. Kérdés, mire lesz elég a segítség. Hajdú Tímea írása.
„Az egész romániai magyar politikát átszövi a külföldi pénz” – írta Tóta W. Árpád.
A korrupciót mint kampánytémát szoros egymásutánban utasították vissza a magyarok, a törökök, a lengyelek, a szlovákok és a horvátok is.
És ezek a mostani korlátoltak még mindig nem kezelik a problémát – hanem kreálják. Kirekesztő gondolkodásuknak megfelelően a fő bajnak a jobboldal megerősödését tartják. Ungváry Zsolt írása.
Milyen esélyei vannak a jobboldalnak az EP-választáson és az Egyesült Államokban? Mit gondol a Magyar Péter-jelenségről? Interjú az Alapjogokért Központ főigazgatójával.
A CPAC kiváló alkalom a személyes kapcsolatok továbbépítésére.
A K–1 Podlijot radarrendszert 2015-ben rendszeresítették.
Nagy János egy fóti egyesülettel akar újra városvezető lenni, pécelieket is támogatva. A szigetszentmiklósi ellenzéki polgármestert sokan nem értik.
