„Életem legnagyobb pofonját kaptam akkor” – Bródy is a tüntetők között volt 1956 október 23-án
Saját szemével látta Nagy Imrét a Parlament erkélyén az akkor éppen csak tízéves Bródy János 1956 október 23-án, két nappal később pedig szemtanúja volt a véres csütörtöknek is. A legendás zenész a Mandinernek idézte föl emlékeit a forradalomról. Bródy úgy látja: a kommunista hatalom tervezhette meg az eseményeket, amelyek aztán kicsúsztak az irányításuk alól. A zenész gyerekkori forradalmi élményei visszaköszönnek szövegeiben is: a híres sárga rózsa-motívum ezekre vezethető vissza.
Tízéves volt csak, mégis személyesen élte át a 20. századi magyar történelem legmeghatározóbb pillanatait Bródy János. Kevesen tudják, de a zenész jelen volt 1956. október 23-án a Kossuth téren. Gyerekként, ráadásul egyedül.
Bródy a Mandinernek így idézte fel az akkor történteket.
„A Bajcsy-Zsilinszky és a Bank utca sarkán laktunk, én a Szemere utcai általános iskolába jártam. Azon a kedden, 1956 október 23-án ötkor vége volt a tanításnak, s ahogy kiléptem az utcára, láttam, hogy népek menetelnek. Érdekesnek látszott, hát velük mentem. Emlékszem, ahogy ott állunk a Parlament előtt, a közvilágítást viszont addigra kikapcsolták. Sokan újságpapírt csavartak össze és gyújtottak meg, egy ilyen fáklyát nekem is a kezembe nyomtak. Volt az egészben valami felnőtté avatási szertartás-szerű. A gyereknek ugye mindig azt mondják, hogy ne játsszon a tűzzel, én meg ott álltam azzal a fáklyával.”
Eközben Nagy Imre a Parlament erkélyén állt.
„Láttam őt, de nem hallottam, mit mond. Csak azt hallottam, hogy a tömeg fujjol. Később tudtam meg, hogy elvtársként köszöntötte a tömeget, azért.”
Ha a kölykös szeleburdiság tovább vitte volna a kis Bródyt, ma lehet, hogy nem lenne Illés-életmű, sem Fonográf, sem István, a király – hogy a többit ne is soroljuk. De nem vitte: a Rádióhoz, ahol aztán a puskák is ropogtak már, nem ment a tömeggel. Hazafelé vette az irányt.
„Így is életem legnagyobb pofonját kaptam apámtól, amikor jó nagy késéssel hazaértem.”
Érdekes módon a család, már együtt, kiment a Kossuth térre két nappal később is, a véres csütörtökön. A kis Bródy úgy emlékszik, voltak harcok, de a szovjet katonák egy részét meggyőzték az első időszakban, az orosz tankokon pedig magyar zászló és a forradalom címere, a Kossuth-címer díszelgett.
Bródyék azon a csütörtökön a szélén voltak a tömegnek, s amikor a Nádor utcából bejött egy tank a térre, felmentek egy környékbeli irodába, a második emeletre. A szülők a fényes szelek nemzedékéhez tartoztak, lelkes kommunisták voltak a háború után, ismerték tehát a járást. Fent voltak a másodikon vagy fél órája, amikor a téren lőni kezdtek.
„Nem mehettem az ablakhoz, de persze nem fogadtam szót. Végignéztem, ahogy lövik a tömeget a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről. Úgy láttam egyébként, hogy az orosz tankok a tetőn lévő ávósokat lövik. Azt már később gondoltam végig, Magyar József dokumentumfilmjeinek hatására főleg: ahhoz, hogy október 24-én hajnalban Fehérvárról már itt legyenek az orosz tankok, nagyjából 22-én mozgósítani kellett, ki kellett adni a parancsot. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az egész balhé el volt tervezve előre a hatalom részéről. Ezt erősíti az is, ahogy a fiatalok lengyelek melletti szolidaritási tüntetését kezelték. Betiltás, engedélyezés, aztán újból betiltás, kemény Gerő-beszéd... Gyanús, hogy az volt a terv: legyen egy kis balhé, azt majd jól megoldják, rendet raknak, helyreállítják a »törvényes rendet« és a hatalom jól jön ki az egészből. Ha így volt: az akkori hősök bizony nem várt módon és erővel nehezítették meg a dolgukat.”
Bródy János gyerekkori 1956-os élményei mindenesetre beépültek a magyar kultúrába. A máig sokat énekelt, Bródy szövegeiben visszatérő hervadt sárga rózsa-motívum is ezt jeleníti meg: az illúzióvesztést egy rendszerben. Szülei példája és 1956 adja ennek a motívumnak az alapját, a motívumét, amely 1968-ban, Csehszlovákia szovjet (és magyar) megszállásakor csak kiteljesedett és új életre kelt.
