Erőteljesen láthatók a korhadás jelei
Nagy Attila Tibor, politikai elemző
Folyamatos a Jobbik lejtmenete a 2018-as országgyűlési választás óta, a tavaly áprilisi voksoláson a párt elveszítette parlamenti székeinek bő felét, nyolc mandátumával kis párti létbe süllyedt az egykor még legnagyobb ellenzéki pártként tevékenykedő szervezet.
Nehéz elképzelni, mitől lenne lényegesen jobb a helyzet azzal a Gyöngyösi Márton elnökkel, aki a párt felemelkedésének, de a hanyatlásának is aktív részese volt elnökségi tagként. A politikus megtartotta az európai parlamenti képviselői posztját, aminek következményeként a hétnek csak egy részében tud Magyarországon lenni, tevékenysége jelentős része Strasbourgban és Brüsszelben összpontosul, így kevéssé tud személyesen részt venni a Jobbik életében. Gyöngyösi jobban érzi magát diplomaták és politikusok társaságában, az egyszerű választópolgárokkal való könnyed beszélgetés, a nekik való udvarlás nem az ő kenyere. És akkor még nem is beszéltünk arról az ideológiai kanyarról, amelyet a párt ellenfelei a szervezet és az ő fejére olvasnak.
Önmagában az ideológiai arculatváltás még nem ördögtől való, a Fidesz is megtette az 1990-es években, amikor is a liberális oldalról jobbközépre ment. Ám a Jobbik egy antiszemitizmussal is kacérkodó, rendszerkritikus szélsőjobboldali vonalról tért át egy olyan mezőbe, ahol a Gyurcsány-párttal való szövetség volt az egyik meghatározó elem. Ehhez képest Jakab Péter távozása óta a szervezet vezetése a többi pártétól erősen különböző, konzervatív ideológiai profil kialakítására tesz kísérletet. Csakhogy a Jobbik nem magyarázza el rendesen a konzervativizmus lényegét, a 21. században betöltött szerepét a választópolgároknak. A bajt tetézi, hogy politikusai – beleértve az elnököt is – többnyire unalmasak, középszerűek, így eddig nem is lehettek alkalmasak annak érzékeltetésére, mitől is konzervatív a Jobbik.
A párt az előző öt évben elveszítette helyi szervezeteinek, tagjainak, szimpatizánsainak nagy részét, ennek következtében olyannyira meggyengült, hogy a közvélemény-kutatások a bejutási küszöb alatt szokták mérni. Szabó Gábor lemondatásával egy olyan politikust sikerült háttérbe szorítani, aki kívülről-belülről ismerte a pártszervezeteket, igaz, a halmozódó problémáknak ő is a részese volt pártigazgatóként, majd választmányi elnökként.
Csodával érne fel, ha sikerülne jövő júniusban akár egy európai parlamenti mandátumot megszerezni, s a helyzetét nehezíti, hogy olyan új konkurensek is elindulnak az EP-választáson, amelyek öt évvel ezelőtt még nem voltak jelen, mint például Márki-Zay Péter szervezete, ráadásul színre lépett Vona Gábor Második Reformkora is. A Jobbiknak ebből a sokszereplős meccsből kellene kitűnnie, de egyelőre az ötlettelenség, az irányvesztés a meghatározó. Nem látszik a kiút, a korhadás és a lassú pusztulás jelei viszont erőteljesek.