Lefogtak, és a bal hüvelykujjam körömházán keresztül odaszegeztek az asztalhoz – Schrötter Tibor a Mandinernek

2023. október 23. 06:01

Tizenévesen merényletet terveztek Rákosi ellen, súlyos munkatábor-büntetés lett a vége. A forradalomban nemzetőrnek állt, amiért újabb börtön és még negyven év társadalmonkívüliség várt rá. 1956 évfordulóján Schrötter Tiborral beszélgettünk a hazaszeretet heroikus napjairól és a megtorlás embertelen éveiről.

2023. október 23. 06:01
null
Maráczi Tamás
Maráczi Tamás

Többször elmondta előadásaiban, hogy az 1947-es kékcédulás választási csalás volt a botránykő, ami miatt végérvényesen a kommunizmus gyűlölője lett. Miből volt még elege?
Az első az volt, amikor az apámat elvitték civil hadifogolyként. A másik az, ami a nővéremmel történt. A házunkkal szemben volt a Márvány utcai iskola, oda rendezkedett be az átvonuló szovjet erők tiszti szállása, az épület udvarán volt egy kút, oda jártunk vízért. A nővérem tizenhét éves, gyönyörű lány volt, meglátták, átvitték – három nap múlva, amikor a szovjet hadtest továbbállt, a nővéremet egy ajtólapon hozták haza…

Akik nem bírták fizikálisan vagy lelkileg, a priccs éles vasán feltépték az ütőerüket, és a pokróc alatt reggelig elvéreztek”

Ezek a súlyos tapasztalatok vezettek oda, hogy tizenhat évesen egy ellenállócsoport tagja lett?
Nekünk nem volt fiatalságunk, rögtön felnőttek lettünk. Állandóan éhesek voltunk, nem volt ennivaló, anyánk négy gyereket nevelt egyedül. Amikor a bátyám elmesélte a kékcédulás csalás történetét, zokogott a szégyentől. A gyárban a párttitkár csak akkor volt hajlandó engedélyezni a továbbtanulását, ha részt vesz a csalásban. Le kellett szavazniuk a saját körzetükben, majd visszamenniük a gyárba, ott kaptak újabb cédulákat, feltették őket egy teherautóra, és vitték őket a következő körzetbe szavazni. Mindegyikük ötször voksolt, abból négy hamis volt.

 

Mire szerveződött 1949-ben az ellenállócsoport?
A csapat elhatározása az volt, hogy megpróbáljuk Rákosit valahogy félreállítani. A vezetőnk, Sári Ákos önkéntes tiszthelyettes szerzett négy kézigránátot. Budai gyerekként tudtuk, hol van Rákosi villája, és azt is tudtuk, merre megy az őt szállító autó nap mint nap az Istenhegyi úton. Az úgynevezett Ló­itatónál, ahol a szembeforgalom miatt az autóknak lassítaniuk kellett, az aszfalt egyik mélyedésébe belehelyeztünk négy gránátot. A zsinórt elvezettük ötven méterre, és azt terveztük, hogy amikor a hájfejű elhalad, működésbe hozzuk őket. Nyolc óra után érkezett a kocsi, de előtte már jó ideje zuhogott az eső, így amikor a társaim meghúzták a zsinórt, a gránátok hatástalanok voltak, eláztak a gödörben.

Hogyan buktak le?
A vezetőnk halálosan szerelmes volt egy szép lányba, és elmesélte neki, hogy nem sikerült a tervünk. Arról nem tudott, hogy ez a lány vele párhuzamosan egy ávós őrmesterrel is randevúzgatott. 1950. január 9-én tartóztattak le. Hajnali fél háromkor jöttek, berúgták az ajtót, bevágtak a Pobeda két üléssora közé, az első ülésen ketten, a hátsón hárman ültek, ez utóbbiak lába rajtam. Egy objektumhoz érve a kapuőr megkérdezte, hány fő tartózkodik a kocsiban, mire a sofőr kiszólt: öt. Rövidesen megtudtam, miért van ez így, az első kihallgatáson néhány hatalmas pofon után közölték velem: „Ide hallgass, öcskös, a világon senki nem tudja, hogy itt vagy, és nekünk a bőröddel sem kell elszámolnunk!” És tudja, nagyon sok ember bőrével nem számoltak el.

Azt terveztük, hogy amikor a hájfejű Rákosi elhalad, működésbe hozzuk a gránátokat”

Feltételezem, hogy lelki és fizikai erőszakot is alkalmaztak a vallomások kicsikarására.
Több tucatszor leíratták velünk, hogy mit csináltunk. Aztán odaszólt a kihallgatótiszt, hogy túlságosan egyforma a sok leiratom, biztos betanították nekem, mit kell mondanom. „Kicsit megmozgatjuk a memóriádat” – mondta, majd lefogtak, és a bal hüvelykujjam körömházán keresztül odaszegeztek az asztalhoz. Belém szakadt a hang a fájdalomtól, és csak a szégyentől oldódott fel, amikor éreztem, hogy a lábam szárán csurog a vizeletem. Akkor tudtam csak felüvölteni. Nehéz ezt elmondani.

 

Miféle emberek voltak ezek?!
Nem emberek, csak élőlények. Még vigyorogtak is hozzá. Furcsa, hogy amikor a börtönben volt az ember, mindig azt álmodta, hogy otthon van; amikor meg kiszabadult, azt, hogy bent van. Még a zsigereinkben is éreztük az iszonyatot.

Ez egy ÁVH-börtön volt?
Amikor átszállítottak a Markó utcába, akkor tudtuk meg, a Katonapolitikai Osztály tartóztatott le minket, és a Bartók Béla úti laktanyába vittek be bennünket. A Markó annyiban jobb volt, hogy ott legalább hagytak aludni. A zárkáknak nincs ablakuk, az ajtó felett folyamatosan égett egy égő – fogalmunk sem volt, mikor van nappal, mikor éjszaka –, a helyiségben volt egy priccs meg egy lópokróc. A kéznek mindig a pokróc felett kellett lennie, ha nem volt ott, a smasszerek úgy belerúgtak az ajtóba, hogy zengett az egész ház. Ennek is megvolt az oka: többen, akik már nem bírták fizikálisan vagy lelkileg, a priccs éles vasán feltépték a saját ütőerüket, és a pokróc alatt reggelig szépen elvéreztek. Ezt akarták a smasszerek megakadályozni.

Mansfeld Péter egyetlen dologban tévedett: azt hitte, mivel kiskorú, nem akaszthatják fel”

A verések ott is folytatódtak?
Igen. De talán hihetetlenül fog hangzani: a verést is meg lehet szokni. Az ember eleve úgy lép be a kihallgatóhelyiségbe, hogy megfeszülnek az izmai, mert tudja, hogy azonnal kapni fog egy marha nagy pofont.

Hány évet szabtak ki önre?
Első fokon mint negyedrendű vádlott nyolc évet kaptam. Másodfokon, tekintettel arra, hogy még kiskorú voltam, levették öt esztendőre. Rabságomat a ceglédi fiatalkorúak börtönében kezdtem, majd a tizennyolcadik évemben elvittek egy bányába, ahol keményen kellett dolgozni. Sári Ákost még a katpolos fogságunk alatt kivégezték a Margit körúti katonai fogházban.

 

A bányában, az ajkai munkatáborban milyen volt a politikai foglyok élete?
Igazából örültünk, hogy a börtön után oda kerültünk. A börtönben hetente tíz percünk volt fürdeni – a mai ember nem tudja ezt elképzelni, inkább csak az illúziónk volt, hogy fürödtünk. A táborban más volt. Először Kisgyónra kerültünk, barakkokban laktunk, ÁVH-s smasszerek vigyáztak ránk, az ávós pihenőben ki volt akasztva egy molinó, rajta a felirattal: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Persze ez kölcsönös volt: ugyanúgy gyűlöltük mi is őket. Amikor toltuk a csillét, sokszor a sínre dobtak egy fadarabot, a kisiklott többmázsás kocsit pedig iszonyatos nehéz volt visszabillenteni a sínre. Vagy a kétszáz fokra felhevülő karbidlámpát élvezettel nyomták neki a testünknek, úgy csinálva, mintha véletlen lenne.

Lefogtak, és a bal hüvelykujjam körömházán keresztül odaszegeztek az asztalhoz”

Szabadulása már a Nagy Imre-érában volt. Hogyan emlékszik rá vissza?
Úgy történt, hogy a bányából való visszatéréskor egy magánzárkába vezényeltek, és ott közölték, hogy elmehetek. Másnap reggel hatkor csapódott be a tábor acélajtaja a hátam mögött. Egy bányászba botlottam, kérdeztem tőle, hol van a vasútállomás, majd mikor elindultam, utánam kiáltott, hogy „hé!” – abban a pillanatban elengedtem a holmimat, és kiáltottam: „00A10148-as politikai elítélt, jelentkezem!” Feltételes reflex volt, ugyanis évekig ez volt a nevem. A bányász pénzt akart nekem adni, de nem fogadtam el, mert megkaptam három és fél évi fizetésemet, 812 forintot.

 

Milyen értéke volt ennek?
Egyhavi bányászkereset volt ez – három és fél év munkáért! A többit levonták a rabtartás költségeként. 1954 nyarán szabadultam, a foci-világbajnokság idején. Jelentkeznem kellett a lakhelyem szerinti rendőrség politikai osztályán. Leadtam a portán a szabaduló­levelemet, behívatott a kihallgatótiszt, hellyel és cigivel kínált, kávét hozatott nekem, gratulált, hogy a munkásosztály aktív tagja lettem. Nem értettem, de rövidesen kiderült a nagy kedvesség oka: arra kért, hogy időnként írjak jelentéseket másokról. Közöltem a tiszttel, hogy nem vállalom, mert kemény munkából is fenn tudom tartani magam, vamzernak nem vagyok alkalmas. Ekkor arasznyira az arcomhoz hajolt, és beleüvöltötte: „Te rohadt fasiszta, takarodj ki a szobámból!” Megtehette volna, hogy visszavitet a börtönbe, de végül szigorított rendőri felügyelet lett belőle, és kényszermunkahely a dorogi nyolcas aknában.

A forradalom híre hogyan találta meg?
1956 májusában behívtak katonának a munkaszázadba, a megbízhatatlanok közé. A bányából a miskolci laktanyába teherautóval szállítottak vissza, munka után mindig alakiztattak minket, seprűnyél volt a puskánk. Utána felmehettünk pihenni a zárkánkba, tíz-húsz személyes zárkák voltak. Amikor október 23-án beérkeztünk a laktanyába, a legnagyobb meglepetésünkre egyetlen tisztet sem láttunk a kapunál. Az egyik srác a körletben szerzett egy zsebrádiót, és mondta nekünk, hogy Pesten forradalom van; amikor a fülünkhöz tartotta a rádiót, tényleg lehetett hallani a háttérben a lövések zaját. Bogár Öcsi barátommal összenéztünk, és elhatároztuk, hogy megyünk. Lapátnyéllel lefeszítettük a garázsról a lakatot, a ZIL-re felpattant mind a huszonkét zárkatársunk, és a laktanya kétszeres drótkerítését áttörve indultunk el. Aszódnál kifogyott az üzemanyagunk, négyes csoportokra oszlottunk, úgy mentünk tovább gyalog, majd busszal, és október 25-én hajnalban megérkeztünk Budapestre.

Milyen szándékkal jöttek: kíváncsiságból vagy részt venni?
Ennyi idő után bátran elmondhatom: mindannyiunk­ban élt a kemény bosszúvágy. Bár nem értettünk egyet a kommunistákkal, nem követtünk el ellenük semmit. Gondolkodtunk – ez volt a bűnünk, ezért büntettek meg minket. Bogár Öcsi reggel jött, és mondta, hogy a Böszörményi úti rendőrlaktanyánál nemzetőrség alakult, ő indul jelentkezni. Édesanyám aggódott, figyelmeztetett, de Öcsivel tartottam, és persze én is beléptem. Tekintettel arra, hogy volt egy 100 köbcentis Csepel motorom, illetve budai srácként a környék minden fáját ismertem, arra kértek fel, hogy legyek az összekötő a Széna tér és a Böszörményi úti laktanya között. Október 28-án egy levelet kellett vinnem Szabó bácsinak (Szabó János, a Széna téri felkelők legendás parancsnoka – a szerk.), de nem találtam, leültem a metróépítkezés egyik kerítésére, és egy fiatal sráctól kérdezősködtem.

Ő volt Mansfeld Péter.
Igen. Tetszett a srác csodálatos hazaszeretete, a beszédéből sugárzó lelkesedés. Elmondta, hogy a szülei fod­rászok, de ő keményebb dolgokkal akar foglalkozni, eszter­gályos akar lenni, illetve hogy az édesanyja ragaszkodik hozzá, hogy maradjon otthon, de ilyen időkben „nem ülhetünk az anyánk szoknyája mellett”. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy én pont ennyi idős voltam, amikor letartóztattak, de nem akartam neki elmondani azt a sok borzalmat, keserűséget, amit át kellett élnem – inkább a lányokra tereltem a szót.

Negyven éven keresztül minket nem tekintettek embernek”

1959 elején a Markó utcai börtönben látta viszont Mansfeldet. Márciusban végezték ki, miután betöltötte a tizennyolcadik évét. Sejtette, hogy baj van, szembesült azzal, mi lesz a sorsa?
A 354-es zárkában voltunk együtt három napig. Két év telt el a két találkozásunk között, de Péter ezalatt tíz évet érett. A gondolkodása, a stílusa, az egész habitusa megragadó volt, olyan kemény felnőtté vált, hogy azt gondoltam magamban, tizenévesként én is ilyen akartam lenni. Péter egyetlen dologban tévedett: azt hitte, mivel kiskorú, nem akaszthatják fel. Nem ismerte az új törvényt, amely szovjet mintára kimondta, már tizenhat éves kortól halálra lehet ítélni valakit. De ha tudta volna, akkor sem tett volna másképp. A bírók elvárták, hogy meakulpázzon nekik, megígérje, hogy jó kommunista lesz, de ezt tőle nem lehetett elvárni. Kemény srác lett, nagy tisztelettel őrzöm az emlékét.

Milyen hangulat uralkodott a Széna téren a forradalom napjaiban?
Az volt a hangulat, hogy győztünk, és most a saját elképzeléseink szerinti demokráciát fogunk építeni. Azóta sem tapasztaltam olyan felszabadultságot, idegenek átölelték egymást, az emberek biztatták a fiatalokat, hogy „csináljátok!”. Heroikus hangulat volt. Október 28-án tehát találkoztam Szabó bácsival. A hóna alatt hozott egy nagy zászlót, amelynek már ki volt vágva a közepe. A műegyetemnek volt a zászlaja, amelyet a forradalom vérbe fojtása után Németországba vittek, és végül a rendszerváltozás után került vissza.

Milyen körülmények között sebesült meg?
Október 29-én jött egy telefonértesítés a nemzetőrséghez, hogy az Agárdi úton egy villából lövöldöznek a közeli pékséghez igyekvőkre. Utasítást kaptunk, hogy számoljuk fel ezt a gócot. 
Kimentünk, a kertkapun keresztül bejutottunk, de a villa főbejárati ajtajánál már lövéseket adtak le ránk. Átlőtték a bal csuklómat, a lövedék átment a kezemen, a baj az volt, hogy a csontsérülés mellett a golyó az ütőeremet is feltépte. Csak azt vettem észre, hogy elzsibbadt a kezem, és amikor lenéztem, láttam, hogy kétoldalt spriccel a vér belőle. A kocsiparancsnok egy konyhában talált inggel elkötötte a sebem, egy zsinórral pedig könyök alatt az alkaromat, és azonnal bevitetett a közeli Sportkórházba. Ott minden elsötétedett, két nap múlva tértem csak magamhoz, akkor már túl voltam a műtéten. Egy gyönyörű fiatal nő mosolygott rám, kérdezte, hogy vagyok. Veronikának hívták, másodéves orvosi akadémista volt. Egyre több időt töltött az ágyam mellett, sok közös vonás volt a sorsunkban, szerelem lett első látásra.

A forradalom leverésének hírét hogyan tudta meg?
November 6-án az engem kezelő orvos, Réthelyi Péter professzor odaült az ágyam szélére, és ő mondta, hogy „vége van”, nekem pedig el kellene rejtőznöm egy biztonságos helyen. Telefonáltak ugyanis nekik a János-­kórházból, hogy pufajkások járják a kórházakat, elkérik a naplókat, és a lőtt sebesülteket elviszik, mint hasábfát dobálják fel őket a teherautókra. A bátyám bejött, és elvitt egy nemrég disszidáló barátjának az üres lakására a Beethoven utcába. A ruhámat elégették, a fegyveremet a bátyám magához vette. A professzor oda jött fel ellátni, Veronka maradt mellettem, vigyázott, nehogy a sebem felszakadjon. Decemberig ebben a lakásban tartózkodtam. A kórházban még meglátogatott a hat bajtársam, akikkel a lövöldözésben részt vettem; ők utólag mesélték, hogy a villából két részeg ávós lövöldözött, a tulajdonos belügyminiszter-helyettest pedig később a rekamiéban elbújva találták meg. A nemzetőröknek kellett megvédeniük őket, mert a házhoz gyülekező több tucat ember lincselni akart.

 

A bátyja disszidált, ön miért nem?
A lőtt sebem miatt. Nem voltam utaztatható állapotban, ha felszakadt volna a sebem, elvéreztem volna.

1957-ben hogyan kezdte újra az életét, hol tudott el­helyezkedni?
Egy kedves ismerősöm az óbudai hajógyárban kocsikísérői munkakört szerzett nekem. Egy évig tudtam dolgozni. 1958 ok­tóberében tartóztattak le.

Milyen információjuk volt önről, és honnan tudtak az érintettségéről?
A kezükbe kerültek olyan személyek, akikkel kapcsolatban voltam. Kiverték belőlük az információkat. Elém tettek egy hamisított fotót, amely engem ábrázol a Köztársaság téren – ez alapján akartak felakasztani. De az időpontot nem sikerült egyeztetniük, mivel a pártházat október 30-án ostromolták meg, én pedig 29-én délben már a Sportkórházban voltam sebesülten – amikor ezt megtudták, nagy haragra gerjedtek, hogy ezt miért nem mondtam. Azt válaszoltam, hogy nem vagyok köteles saját magamra terhelő vallomást tenni. Erre nekiálltak hárman, és elkezdtek iszonyúan verni.

A módszerek a régiek voltak.
Addig ütöttek, míg a végén összerogytam, aztán elkezdtek rugdalni, ebben pedig megsérült a gerincem, a bal lábam félig lebénult.

Milyen vádpontok alapján hány évet kapott?
Az első ügyemben a BHÖ I/2., a második ügyemben a BHÖ I/1. alapján ítéltek el. Az első vádpont a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom előmozdítása, a második az államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel volt. Öt évet kaptam, de az 1960. évi 10. törvényerejű rendelet alapján a részleges közkegyelem során április 9-én szabadon engedtek.

Milyen következményei voltak az ötvenhatos stigmának a Kádár-korszakban?
Állandóan ellenőriztek a lakóhelyemen és a munkahelyemen, az utolsó ellenőrzésem 1989 augusztusában volt.

Hol tudott elhelyezkedni a rendszerváltásig?
Kazánfűtő lettem a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd kineveztek a lakatosműhelybe, aztán a kollégiumnak lettem a nem hivatalos műszaki vezetője. Miniszteri és rektori dicséretet is kaptam, miután egy balesetet, a kazánház berobbanását meg tudtam akadályozni.

Volt olyan pillanat az életében, amikor el tudta felejteni, mit tettek önnel? 
Az elkövetők nem kértek bocsánatot, de van megbocsátás? A feleségem éjszakánként sokszor felkeltett, hogy ébredjek fel a rémálmomból, nem a börtönben vagyok, hanem itthon. Örökké ugyanazok a rémségek jutottak eszembe. Ezt nem lehet elfelejteni, az egész életemben végig fog kísérni. Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Nem tudom megbocsátani, hogy a meghurcolások során a feleségem elvetélt a három hónapos magzatunkkal, majd később a minket ért kegyetlenségekbe ő is belehalt. Negyven éven keresztül minket nem tekintettek embernek.

Igaz, hogy egyszer az utcán konfrontálódott Biszku Bélával?
Igaz. Tudtam, hogy ő írta alá azokat a papírokat, amelyek alapján emberek százait felakasztották. A velünk szemben lévő házban lakott, és igyekeztem mindig kikerülni. Egyszer azonban egymásba botlottunk az utcán – úgy összeszorítottam az öklömet, hogy elfehéredett, első indulatból agyon akartam ütni. De hirtelen megszólalt bennem egy hang, hogy nem lehetek olyan, mint ezek voltak… Szembe köptem.

A rendszerváltozás utáni igazságtétel elhozta a megnyugvást?
Az igazságtétel nem történt meg, ugyanis a Zétényi–­Takács-féle törvényjavaslat nem léphetett hatályba. Emiatt a rendszerváltozás számunkra csak szimbolikus volt, a kommunistáknak nem kellett felelniük, a vagyont is át tudták menteni. Pozitívum viszont, hogy három évtizede olyan államformában élünk, amilyenhez hasonlót 1956-ban szerettünk volna megteremteni.

Fotók: Mandiner / Ficsor Márton

Schrötter Tibor
1933-ban született. 1950-ben államellenes szervezkedés miatt négy és fél évet töltött munkatáborban, az 1956-os forradalomban a budai nemzetőrség és a Széna téri felkelőcsoport összekötője volt, a megtorlások során ezért öt év börtönbüntetést kapott, 1960-ban a részleges amnesztiával szabadult. Az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének alelnöke. 2023. augusztus 20-án a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét adományozták neki.

Ezt is ajánljuk a témában

 

Összesen 77 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
tuttle005-2
2023. október 23. 17:13
Hát, nem sok ész szorult Tibi bácsiba és ellenállótársaiba, ha azonnal kifecsegték egy külsősnek a merényletkísérletet. Kicsit is okosabb összeesküvők az anyjuknak sem mondanak semmit, sőt, egymásnak is csak álneveken mutatkoznak be, így még véletlenül, kínzás hatására sem tudják beköpni egymást.
I feel the earth move under my feet
2023. október 23. 16:19
A bal keze hüvelykujján nyoma sincs annak, hogy elmondása szerint keresztül vertek egy szöget.. pedig annak a szögnek a csontot is roncsolnia kellett volna, nem beszélve a körömház sérüléséről.. De jó sztori, a 40 lefejezett csecsemőt persze nem übereli.. de egészen jó.
Zolotarjov
2023. október 23. 15:55
Kun páter fütyköst is szegezett az aszralhoz..
Csigorin
2023. október 23. 15:51
gyilkossagi kiserletert 5 ev meg atlagember eseten se tekintheto aranytalanul soknak, nemhogy az orszag vezetoje ellen. ehhez kepest a "demokratikus" gyurcsany-era Budahazit hany evre is ultette le joval kevesebbert? most akkor fleto rosszabb Rakosinal is?
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!