Borban az igazság

Te hülye.

Tévedsz Para-Kovács, itten a zsidókat a Horthy Miklós vezetésével állandóan vérebekkel üldözték, akiket utolértek, azokat nyomban rozsdás késekkel élve megnyúzták lámpaernyő céljából, utána mérgezett karókkal teli krematóriumba dobálták őket, végül hamvaikat unkóser disznóbőr zsákocskákba varrták, hogy még halálukban se nyugodhassanak. Én legalábbis így tanultam.

Kicsit utánanézhetnél fiam ezeknek a semleges országoknak a II. vh idején. Tán nem is voltak annyira semlegesek...

Részlet Horthy István kormányzóhelyettes özvegye, Gróf Edelsheim Gyulai Ilona Becsület és kötelesség című művéből 1944. március 19. Életem egyik legszörnyűbb napja. Szolnokon kaptuk a hírt, hogy a németek nagy katonai erőkkel több helyen átlépték a határt. (…) A nácik azt hitték, ujjongva várja őket az ország. Ebben csalódtak, a nép nem integetett, nem üdvözölte őket. Nekem többen mondták, hogy ezen a napon inkább megbotránkozást és ellenszenvet lehetett kiolvasni az emberek viselkedéséből. (…) A németek nagyon ügyesen és körültekintően hajtották végre az akciót. Március 19-e vasárnapra esett, így senki sem tartózkodott a hivatalában. Felmérhetetlen, hogy mi lesz a következménye egy német megszállásnak. Mintha fejbe vertek volna! Európában javában dúlt a háború, Magyarország oázis volt, ahol nemcsak békés állapotok uralkodtak, de ahová a német fogságból, a nácik által megszállt országokból menekültek zsidók, lengyelek, francia és angol hadifoglyok, és menedéket találtak nálunk. Kállay miniszterelnök először arra kérte a kormányzót, mondjon le. Azt felelte ő nem mondhat le, azt a széket, amelyen ül – s itt rácsapott a székre – ő üresen nem hagyhatja, nem engedheti meg, hogy valami bitang üljön a helyére. Ő megesküdött az országnak, hogy nehéz óráiban nem fogja cserbenhagyni, ő még ma is tengerész, aki nem hagyja el a süllyedő hajót, hanem az utolsó percig kitart a helyén. Ki fogja megvédeni a hadsereget, egymillió magyar fiút, hogy el ne vigyék őket az oroszok ellen? Ki fogja megoltalmazni az országnak azt a becsületes rétegét, amely mindaddig vakon bízott benne? Ki fogja megvédeni a zsidókat, a külföldi menekülteket, ha ő elhagyja a helyét? Amikor Horthy Miklós 1944 júniusának elején megtudta, hogy nem munkára, hanem kiirtásra viszik a zsidókat, akkor fel sem merült, hogy kit vihetnek, kit nem; a budapesti zsidók közül nem válogatott, az egész fővárosi zsidóságot mentette meg. Tragikus, hogy a német összeomlás késett, s amikor végre lehetősége volt a cselekvésre, a vidéki zsidóságot már nem tudta megmenteni. (…) Minden másképp alakult volna, ha a kormányzó lemond, vagy elhagyja az országot. Akkor már márciusban az ország száz százalékig a németek szolgálatába került volna. A 200 000 ezer budapesti zsidónak is menthetetlenül a deportálás lett volna a sorsa. (…) Németországban a háború után, amikor már kiszabadultunk a német fogságból, felkeresett minket dr. Ruben Hecht, egy meggyőződéses cionista, aki később évekig Begin izraeli miniszterelnök tanácsadója volt. Azért jött, hogy megköszönje a kormányzónak, amit a zsidókért tett.