Amikor Hunyadi Jánoson volt a világ szeme – így zajlott a nándorfehérvári diadal
2023. július 22. 10:20
Segítség nem jött 1456-ban, maradt a jó öreg magyar virtus, a szerencse, a bátorság, na meg Hunyadi zsenialitása. A magyar történelem egyik legfantasztikusabb fejezetére emlékezünk.
2023. július 22. 10:20
17 p
23
0
61
Mentés
Sokaknak talán csak címszavak kavarognak a fejében a világtörténelmi jelentőségű nándorfehérvári diadal kapcsán: Hunyadi János, harangszó, törökök, magyarok. Ez mind igaz, a történet valóban ezekről a címszavakról, pontosabban ezekről is szól. Az egész Európa számára meghatározó magyar győzelem emléknapját július 22-én, vagyis a mai napon ünnepeljük, összeszedtük tehát a fő tudnivalókat, hogy képet kapjunk múltunk arany fejezetéről – mert ilyen is volt, hajlandóak vagyunk megfeledkezni róla.
Bizánc elesett, irány Európa?
Rögzítsük a tényeket: 1456. július 22-én Hunyadi János vitézei és Kapisztrán János keresztesei csúnyán elverik a Nándorfehérvárt ostromló II. Mehmed szultán hódítani igyekvő hadait. Nemrég írtunk arról, hogy ez a bizonyos, Európát fenyegető oszmán hódítás 1453-ban már összeroppantotta Bizáncot, mikor is elbukott a történelem egyik legnagyobb jelentőségű, sokáig legstabilabb birodalma. Ennek fényében különösen csodálatosnak tűnik, hogy magyar őseink, hőseink, ha ideiglenesen is, de megállították a törököket. Fölmerülhet a kérdés: valóban ennyire nagy dolog volt mindez? A válasz, hogy igen. Elképesztően nagy dologról beszélünk.
Ötszázhetven éve, 1453. május 29-én bukott el a történelem egyik legnagyobb jelentőségű, sokáig legstabilabb birodalma. De honnan hova jutott Bizánc, és mi közünk nekünk, magyaroknak mindehhez?
Az ambiciózus, tehetséges szultán, II. Mehmed Konstantinápoly bevétele után egyenesen leszögezte a korabeli hírek szerint: következő háborúja során reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani. A győzelem súlyát növeli, hogy a magyar belpolitika, micsoda meglepetés, meglehetősen pocsék állapotban volt akkoriban: a nemesek V. László király és az ország „erős embere”, Hunyadi János körüli ligákba tömörültek, illetve ezek között lavíroztak – a Hunyadi törökverő sikereire féltékeny főurak pedig ott gáncsolták őt, ahol tudták: nem számított az sem, hogy az oszmánok speciel a saját országukat akarják bekebelezni.
Ha ez nem lett volna elég, kijelenthetjük, hogy a korábbi évszázadokban Európát összekötő keresztény ethosz, a keresztes eszme, ez a különleges, legalább kifelé egységet mutató kulturális, vallási habarcs elveszítette jelentőségét, meglazult:
a különböző európai államok sokszor csupán marketingfogásnak használták a török elleni, ímmel-ámmal folytatott küzdelmet,
apró segítségeket, de a villantások mögött olykor önös érdek állt, nem a keresztes királyok egykori hite. Ide kapcsolódik: hiába került végre egy cselekvőkész pápa a Vatikán trónjára, minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.
És hogy miért éppen Nándorfehérvárra fájt a törökök foga, útban Buda és Bécs felé? Egyrészt a földrajzi helyzet és a vízellátás miatt: útban volt, meg egyébként sem lehetett kikerülni, hiszen a 15. századi hadjáratok legnagyobb problémáját az ivóvízellátás jelentette, ezért a csapatok igyekeztek folyóvíz közelében maradni – a Duna itt megoldotta a dolgot. Másrészt az élelem- és hadianyag-utánpótlást is lebonyolíthatták vízi úton: két legyet egy csapásra.
Seregszemle: nagyjából nulla segítség északról és nyugatról, Kapisztrán János színre lép
A fent részletezett teszetoszaság azt eredményezte, hogy
maradt a jó öreg magyar virtus a nemzetközi, vagy akárcsak belföldi összefogás helyett:
Szilágyi Mihály várkapitány és sógora, Hunyadi János saját költségen nézett szembe a török támadással, és a minden forrás szerint hangoztatott, többszörös túlerővel.
Nézzük a számokat: az új kutatások a korabeli török hadsereg reguláris állományát 20-30 ezer főre becsülik, amit nagyszámú irreguláris erő kísért. A jelen pillanatban legmérvadóbb becslések szerint a szultán csapatai 40 ezer fő reguláris, 30 ezer fő irreguláris erőt számláltak, ami 70 ezres oszmán sereget jelent – páran ezt a számot alacsonyabbra teszik. A magyar seregek létszámát némileg biztosabban tippelhetjük meg: a várvédők 5-7 ezren lehettek, Hunyadi hozott 12 ezer embert, ehhez jöttek Kapisztrán János keresztes hadai, 30-35 ezres nagyságrendben.
Summa summárum: a török hadsereg a teljes létszámot tekintve kétszeres, és ami fontosabb, a reguláris erőket tekintve háromszoros túlerőben lehetett.
Ehhez jött a kor legfejlettebb, átütő erejű tüzérsége, egy viszonylag vékonyabb falú várral szemben.
Pár szó Kapisztrán Jánosról:
az eredetileg itáliai teológus és hitszónok hamisítatlan fanatikus volt, véresszájú inkvizítor,
aki nem riadt vissza attól, hogy embereket pörköljön lassú tűzön, ha úgy látta jónak, de a zsidóüldözésekből is kivette részét. A sors fintora, hogy vallási fanatizmusa, sikeres toborzása igencsak jól jött a török ellen, sőt, még a „bénázásai” is jól sültek el.
A csata első felvonása: a hajózár megsemmisítése
II. Mehmed szultán logikusan megalapozott koncepciója az volt, hogy csúcskategóriás tüzérségével lerombolja a várfalakat, majd egy nagy rohamban beveszi a várat, megkímélve seregét a fölösleges áldozatoktól. Kezdetben úgy tűnt, bejön a számítása: török és itáliai hadijelentések szerint az ágyúzások szinte a földdel egyenlővé tették a vár falait. Mindeközben, hogy az utánpótlástól elvágja a várat és a magyar felmentő seregek bejutását megakadályozza, a törökök hajózárat állítottak a vártól északra.
Ez ugyancsak jó ötlet volt,
a szultán azonban elkövetett egy nagy hibát: nem szállták meg a Duna és a Száva szemben fekvő partjait,
így Hunyadi kiépíthette saját állásait, majd öldöklő küzdelemben – kihasználva a mozgékonyság adta lehetőségeket az egymáshoz láncolt török hajókkal szemben, valamint segítséget kapva a vár felől, a Szilágyi Mihály kezdeményezésére indított rác hajók képében – a dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték, így megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt.
A csata második felvonása: a török roham visszaverése
Hunyadi az éjszaka során – ezzel is összezavarva a törököket, akik nem tudták pontosan, mekkora erősítés jutott be – élelmet és katonákat juttatott az a várba. A szultán táborában ugyanekkor járványok törtek ki, Kapisztrán magyar-szerb keresztesei pedig megjelentek a Száva túlpartján. Alapvetően jó érzékkel, hogy a kezdeményezést visszavegye, Mehmed döntő rohamra szánta el magát,
kicsi hiányzott hozzá, hogy megkaparintsák a várat. De nem kaparintották meg.
A legenda szerint Dugovics Titusz hősiessége fordította meg az ostrom irányát, aki „mélybe rántotta a lófarkas zászlót kitűző katonát”, és akiről máig nem tudjuk egyértelműen, hogy létezett-e a mondabeli formájában, vagy csupán toposz volt, vagy mindkettő: simán lehet, hogy valaki megtette, amit korábban is megtettek már a várvédő hősök szerte a világon. Annyi biztos, hogy a védők elszántsága és Hunyadi lovasrohama a janicsárok ellen végül megtörte meg az oszmán rohamot.
A csata harmadik felvonása: mesébe illő véletlen és Hunyadi sasszeme
A szultán, elméletben megint csak jól sakkozva, még aznap újabb támadást akart indítani, pontot téve az ügy végére, hiszen végtére is még mindig túlerőben voltak a seregei. A döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő, és Hunyadi zsenialitása zárta le: a korabeli beszámolókból kiderül, hogy Kapisztrán fegyelmezetlen keresztesei közül páran, Hunyadi határozott kérése ellenére, átkeltek a folyón, és nyilazni kezdték a törököt. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, mire a szpáhik és janicsárok hadrendbe álltak.
Aztán kezdődött a teljes őrület: Kapisztrán csónakba szállva akarta megakadályozni az összecsapást, ám a katonái úgy érzékelték, a szerzetes rohamra buzdítja őket,
ezért követték példáját, és átúsztak, áteveztek, átözönlöttek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel. A meglepett oszmánok a csata hevében „őrizetlenül hagyták táborukat és tüzérségüket, Hunyadi János pedig élt az alkalommal, kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta az állásokat. A meglepett topcsiknak arra sem volt idejük, hogy hasznavehetetlenné tegyék ágyúikat, így hamarosan a törökök azt tapasztalhatták, hogy a frontális támadás mellett ágyútüzet kaptak a hátukba. Rövid, öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták a támadókat, és megfutamították őket” – foglalja össze a lényeget a Rubicon.
A következmények és a déli harangszó
A győzelem legfontosabb és legátfogóbb következménye az volt, hogy „az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant”,
Hunyadi János neve ugyanakkor nemzedékekre szóló traumaként égett bele a törökök tudatába.
A szakértők szerint ez idő alatt az európai hadszervezés átesett válságán, egyben kiütköztek a török hadszervezet hiányosságai – megszűnt a hadseregek hatékonysága, fejlettsége közötti döntő különbség, ami addig a törökök javára billentette a mérleget.
Érdemes helyre tenni a déli harangszó „ügyét”. A déli harangozást elrendelő pápai bulla eredetileg csupán azt a célt szolgálta, hogy imára szólítsa Európa szerencsésebb felét: ezt III. Kallixtusz egyik bullájában hirdette ki a nándorfehérvári győzelem előtt, a lényege pedig az volt, hogy a hívők
„imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak” – ha már a gyakorlatban segíteni képtelenek voltak,
tehetjük hozzá. A győzelem híre azonban sok európai városba röviddel a pápai bulla kihirdetése után érkezett, vagy éppen megelőzte a pápa levelét: így történt, hogy a déli harangszót sokan kezdettől fogva a nándorfehérvári diadallal kapcsolták össze.
Július elsején Vajdahunyad váránál zászlót bontott Böjte Csaba ferences rendi szerzetes missziója a békéért és a béke gazdaságáért a déli harangszó jegyében.
Mark Galeotti szerint az Orosz Föderáció államfője megváltoztatta kormányát, egyesítette az ország védelmi és polgári gazdaságát, hogy állandóan mozgósított állammá váljon.
Milyen jól jött volna, ha akkor Hunyadiéknak lett volna HIMARS rakéta rendszerük, drónos felderítésük, és Leopard tankjaik :)
Azthiszem a Törököknek örökre leckét adhattak volna :)
Hunyadi rendkívül felelőtlenül választotta az ellenállást a fegyverszünet és a béketárgyalások helyett, ezzel feleslegesen kockáztatva a magyar életeket a mindössze jogos biztonsági igényeit érvényesítő Oszmán Birodalommal szemben.