Új Burke-kötet: Kötelesség harcolni a jakobinusok ellen

Mostanában lépten-nyomon előkerül Edmund Burke, az angolszász konzervativizmus alapító atyjának neve, aki Töprengések a francia forradalomról című, 1790-es munkájával indította el a politikai konzervativizmust (magyarul: Atlantisz, 1990). A Töprengések szerzője megjósolta a jakobinus diktatúrát és leszedte a keresztvizet a francia forradalomról. A modern jobb- és baloldal felosztása is a francia forradalomnak köszönhető, pontosabban előzményeinek, hiszen az akkori francia törvényhozásban jobboldalon ültek a királypártiak, baloldalon a királyellenesek. 

Burke ekkoriban pártja, a whigek vezérszónoka volt, de minden számítás szerint már túl volt élete zenitjén (az 1729-es születésű ír-angol politikus 1797-ben távozik az élők sorából). Whigek ma nem nagyon vannak a brit parlamentben, a whig párt utóda ugyanis a Liberális Demokrata Párt, ám a 19. század nagyobbik felében még a tory/whig törésvonal határozta meg a brit politikát, a whigek a saját maguk által szorgalmazott választójogi reformnak estek áldozatul, s adták át helyüket a Munkáspártnak. 

Azonban Burke-nek számos más fontos írása is van, amelyek ezidáig nem voltak olvashatóak magyarul. A Századvég most pótolta ezt a hiányosságot azzal, hogy kiadta Burke négy fontos értekezését: Fellebbezés az újaktól a régi whigekhez; Gondolatok a francia helyzetről; Levél William Elliothoz; s Levél egy nemes lordhoz. Ezen írások többsége az európai civilizáció védelmében született, az azt romboló jakobinizmus ellen.

Tulajdonképpen mind a négy levél annak a következménye, hogy Burke gyakorlatilag a whig párton belül árulónak lett kikiáltva azzal, hogy nekiment a francia forradalomnak, amit a whigek az 1688-as angol forradalomhoz hasonlatos, kívánatos fejleménynek tartottak. Ezután Burke együttműködött a tory kormányfővel.

A whigeknek válaszul született meg a Fellebbezés, miben Burke azt bizonyítja, hogy az angol forradalom nem hasonlítható a franciához (ahogy az amerikai szabadságharc sem), s kora whigjeit szembeállítja a régi whigekkel – utóbbiak pártjára állva. Szerinte ugyanis 1688 nem forradalom volt, hanem a forradalom megakadályozása – hívja fel a figyelmet bevezető tanulmányában Molnár Attila Károly. - Ugyanis  az angolok megőrizték az ősi intézményeket, s csak az önkényeskedő monarchát távolították el. 

Míg korábban Burke nem igazán dicsérte az ancien régime-t, s azt írta, hogy a francia alkotmányt meg lehetett volna reformálni forradalom nélkül is, most. A Fellebezésben már arra az álláspontra helyezkedett, hogy a franciáknak volt egy jó alkotmánya. Emellett az esszé Thomas Paine felvilágosult-racionalista emberi jogi doktrínájának is kritikája, konkrétan Paine Az ember jogai című esszéjére adott válasz is – Paine Burke fő vitapartnere volt. Burke szerint nincsenek a társadalmat megelőző emberi jogok, ahogy népszuverenitás sincs. 

Minthogy a francia forradalomban Burke külpolitikai veszélyt is látott, ezért egyre inkább az intervenció, a beavatkozás híve lett, s tartotta a kapcsolatot a francia ellenforradalmi emigrációval is: „Burke kezdettől fogva támogatta az ellenforradalom gondolatát és az emigránsokat – jó viszonyban volt a francia emigráció angliai fejével, Charles-Alexandre de Calonne-al.” A forradalom elleni háborút, beavatkozást Burke egyrészt brit önvédelmi harcnak, másrészt vallásháborúnak tartotta: az ateizmus elleni vallásháborúnak. (Mindez nem támasztja alá azt a bevett narratívát, ami szerint míg a brit konzervativizmus szép, jó és mérsékelt, addig a kontinentális ellenforradalmi konzervativizmus a diktatúra és a fasizmus veszélyét rejti magában – valójában az azonosságok sokkal jelentősebbek, mint a különbségek, s a személyes kapcsolatok, szinpátiák, hivatkozások sem hiányoznak.)

Burke élete vége előtt két évvel, 1795-ben is azt írta, hogy – Molnár Attila Károly szavaival – „a jakobinizmus elleni harc joga és kötelessége mindenkinek, mert itt a társadalom és a keresztény Európa léte forog kockán”.

Edmund Burke: Fellebbezés az újaktól a régi whigekhez és más írások. Századvég, 2019. (Fordította: Katona László.)