Túlélni a túlélhetetlent

2016-01-19 15:26:08

Stumpf Anna
Mandiner
Az olyan, svábok által sűrűn lakott vidékeken, mint Tokaj-Hegyalja, az elhurcolás a falvak brutális megcsonkítását jelentette. Mindenkit vittek, lányokat, asszonyokat, papokat és az olyan, doni katasztrófát épphogy túlélő férfiakat, mint dédapámat.
„Bús magyarok imádkoznak égi Atyánk hozzád,
Fordítsd felénk, magyarokra Jóságos, szent orcád! 
Sírva sírunk, fohászkodunk, hozzád sír a lelkünk.
Ennyi tenger sok fájdalmat, miért is érdemeltünk. 
Bús magyarok imádkoznak, hallod Atyánk, hallod?
Sem testünkkel, sem lelkünkkel nem kívánunk harcot! 
Megbocsájtunk mindazoknak, akik reánk törtek. 
Csak még egyszer add vissza a Drága Magyar Földet.”
 

(Stumpf Lászlóné Nagy Mária: A rabok imája; Hercegkút, 1945. január 2.) 

 

Három napi élelem, két váltás ruha, ágynemű és evőeszköz. Ennyit vihetett magával az a 135 férfi és nő, akit 1945. január 2-án a Magyarországot „felszabadító” szovjet csapatok a tokaj-hegyaljai Hercegkút községből összegyűjtöttek és bevagonírozva elhurcoltak szülőföldjükről. 

„Mészoc raboti”, pár nap közmunka a debreceni gyufagyárban - ebben a tudatban indult útnak a falu összes munkaképes, 17–45 év közötti férfija és 18–30 közötti nője a didergető télben. Két héttel később, és 1600 kilóméterrel keletebbre, a mai kelet-ukrajnai harcok helyszínén álló, Sztálin megyei csisztyakovoi lágerbe érkezvén világossá vált, hogy a három napos helyreállító „közmunka” helyett beláthatatlan ideig tartó, testi-lelki terrorral nyomorított kényszermunka várt a hercegkútiakra a Hitler csapatai által berobbantott ukrán szénbányákban. A szovjetek már a háború lezárta előtt megkezdték a jóvátétel behajtását.

Az internáltak feladata a szénbányák működőképes állapotba hozatala, később a szovjet ipar számára az üzemszerű termelés beindítása volt. A brigádok addig nem jöhettek fel a bányából, amíg az előírt normát nem teljesítették, ha ez nem sikerült, volt, hogy három napig nem látták a földfelszínt. 

Élelmük gyér, munkakörülményeik életveszélyesek voltak. A nyirkos bányákból szabadulva órákig gyalogoltak a rájuk fagyott vizes ruhákban a lágerekig. Azt a hideget és fagyot, ami hosszú hónapokon keresztül a mindennapok része volt, mai fejjel egyszerűen elképzelni sem tudjuk. A tífusz, a malária, a vérhas fertőzés folyamatosan szedte áldozatait.

Az elpusztultakról pontos nyilvántartást nem vezettek, a helybeli elhunytak névsorát az elhurcoltak imakönyvének vége rejtette, már ha az egyáltalán megmaradt. Az áldozatok temetési helye csak hellyel-közzel ismert, az egykori munkatáborok melletti névtelen sírok jelzik földi maradványaikat.

Az elhurcoltak egyetlen bűne, hogy svábok voltak. 

A faji alapú megkülönböztetés hitleri módszere a szovjet megtorlás és az orosz hadigazdaság biztosításának alapvető eleme volt. Sztálin 1944. december 16-án kiadott frontparancsa, amely minden munkaképes német származású férfit és nőt egyaránt kényszermunkára fogott, Magyarország akkori lakosságának majd egytizedét érintette. 

Az olyan, svábok által sűrűn lakott vidékeken, mint Tokaj-Hegyalja, ez a falvak brutális megcsonkítását jelentette. Mindenkit vittek, lányokat, asszonyokat, papokat és az olyan, doni katasztrófát épphogy túlélő férfiakat, mint dédapámat. Mindenkit, aki képes lett volna a térségen átvonuló front utáni újjáépítésben segíteni a faluban, elvittek. A parancsot megtagadókat vagy ellenszegülőket családjuk kiirtásával fenyegették.

A Hercegkútról elvitt 135 sváb közül tizenöten már soha nem térhettek vissza a festői zempléni dombok között nyugvó, 1750-ben alapított, ma a világörökség részét képező pincesorok által ölelt kis faluba. Aki visszatért, lelkileg megtörve, testileg meggyengülve ért haza; és csak keveset, ritkán de leginkább egyáltalán nem beszélt a gulag borzalmairól. A szovjetek minden hazatérőt megfenyegettek: ha beszélni mernek, a családjuk bánja és indulhatnak vissza a bányába. Az utolsó 13 fő 1949. október 20-án érkezett haza.

Az elhurcolás szörnyű emlékét a túlélők annak minden lelki terhével együtt inkább magukban tartották. Történetük az utánuk jövő generációk számára egy fájdalmas, de elnyomott és nagyon homályos emlék maradt, ahogyan lassacskán a német nyelv használata is. 

A Hercegkútról elhurcolt németek története csak egy a sok közül. 

Azt, hogy egy származása miatt meghurcolt, meggyötört és megtizedelt közösség végül hogyan volt képes saját talpára állni, hogyan volt képes keresztyén hitében megerősödni, szívében megbocsátani és arccal büszkén a jövő felé fordulni, csak a Kegyelem magyarázza. 

Hogy hogyan jut el egy, a kollektív bűnösség skarlátbetűjét évekig magán hordozó közösség oda, hogy ma, több mint hetven évvel az elhurcolások után a környék egyik legdinamikusabban fejlődő faluja, amely arccal büszkén a jövő felé fordulva szervezi identitásában egyre erősebb közösségi életét, fejleszti világörökségi pincesorai által nyújtott páratlan élmények tárházát, építi keresztény hagyományainak emlékeit - egy igazi modern feltámadástörténet.

Hercegkút túlélte a sokak által túlélhetetlent. De mindez a kis közösségek ereje, a hit, az emberi akarat és a munka hagyományos becsülete nélkül lehetetlen lett volna. 

Stumpf Anna