A Ferenc Jóska-szindrómáról

2016. október 6. 14:02
Lengyel Dániel

Így lett a haza árulójából a húszezresen ránk mosolygó haza bölcse, a véreskezű zsarnokból pedig mindenki Ferenc Jóskája.

Olvasónk, Lengyel Dániel írása

 

Gerő András már sokadik alkalommal vetette fel azt az ötletet, miszerint Ferenc József egykori magyar király már igazán megérdemelne egy köztéri szobrot (Szobrot érdemel Ferenc József - Gerő András a Mandinernek). Kétlem, hogy Gerő a jó királlyal kapcsolatban „mindent meggondolt és megfontolt” volna. Egy hozadéka viszont biztosan van a felvetésnek: Gerő állatorvosi lóként mutatja meg a jelenkori magyar társadalom betegségének legalapvetőbb okát.

Gondolom, mindenkinek ismerősen cseng az a szólás-mondás, hogy „nem engedünk a 48-ból”. Ennek a mondatnak akár a ’gránit szilárdságú’ Alaptörvény preambulumában is helye lehetne, de ideális esetben legalább Magyarország nem hivatalos mottójaként kellene szolgálnia.

De mit is jelent az, hogy „nem engedünk a 48-ból”? Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem talán legigazabb és legdicsőségesebb eseménye, amelyre méltán lehetünk büszkék. Legalább annyira fontos történelmi esemény ez számunkra, mint a franciáknak az 1789-es párizsi forradalom, vagy az Amerikai Egyesült Államok számára a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása.

Magyarország fellázadt a zsarnok Habsburg-rezsim ellen, kiterjesztette az alapvető emberi szabadságjogokat, és a nemzeti célok elérése érdekében példátlan egységet kovácsolt. Beleértve ebbe az egységbe Széchenyit és Kossuthot is, akik talán még jobban utálták egymást, mint Orbán és Gyurcsány.

A szabadságharc az oroszok beavatkozásának köszönhetően elbukott, a harcok magyar vezetőire és résztvevőire pedig a kivégzések és börtönbe zárások borzalma várt. Történt mindez Ferenc József jóvoltából, aki ráadásul Haynau személyében ráuszított az országra egy véres kezű dilettánst is. Magyarországon ekkor kezdett elterjedni a „nem engedünk a 48-ból” szólás-mondás, amely egyértelműen elutasította annak lehetőségét, hogy a véres kezű Ferenc Józseffel és a Habsburgokkal bármiféle kiegyezés történjen. A „nem engedünk a 48-ból” tehát nem más, mint a magyarok egyenes gerincének szimbóluma.

Azonban ez a gerinc 1867-ben elkezdett meghajlani. Deák Ferenc vezetésével az ország engedett a 48-ból és nyélbe ütötték Magyarország halálos ítéletét, a kiegyezést. Kossuth ugyan Cassandra-levelében próbálta felhívni a közvélemény figyelmét a végzetes következményekre, de nem hallgattak rá. Pedig Cassandrának megint igaza volt.

A Cassandra-levél kapcsán mindenki arról beszél, hogy Kossuth megjósolta Trianont. De hol marad el az a felismerés, hogy Magyarország gerince a kiegyezésnek köszönhetően ferdült el? Persze önmagában a kiegyezés még kevés lett volna. Az érezhetően emelkedő életszínvonal és gazdasági fejlődés elfeledtette a magyarokban a megtorlások borzalmait, és az elveket jólétre váltották fel. Így lett a haza árulójából a húszezresen ránk mosolygó haza bölcse, a véreskezű zsarnokból pedig mindenki Ferenc Jóskája. Ennek a gerincferdítésnek a rövid távú következménye lett az I. világháború és Trianon, a hosszú távú pedig az, hogy ez a nép szép lassan hozzászokott a meghunyászkodó mentalitáshoz. Ez a fajta társadalmi magatartás – hatalmuk megszilárdítása érdekében – ugyanúgy nagy segítségére volt Horthynak és Kádárnak, mint Gyurcsánynak és Orbánnak. Na, ezt hívom én úgy, hogy Ferenc Jóska-szindróma, és ez a magyarok igazi keresztje.

A ferde gerinc jelen van a mindennapjainkban: a meghunyászkodás, a félelem, a dögöljön meg a szomszéd tehene, az elvekért való kiállás és a szolidaritás teljes hiánya jellemzi hazánkat. A gerincferdülést magunknak köszönhetjük, viszont ne feledkezzünk meg Ferenc József szerepéről. Ha bekövetkezne az a borzalmas állapot, hogy Ferenc Jóskának szobrot emelnek, akkor az utolsó szó jogán legalább egyetlen kérésem hadd legyen: kerüljön Budapest legméltóbb helyére, a Szabadság téri szoborcirkuszba.

A bejegyzés trackback címe: https://tortenelem.mandiner.hu/trackback/25348