Jelképpé avatás vagy kegyeleti munka? A Donáth-ügy eddigi mérlege

2016. március 21. 10:06

Máthé Áron
Donáth Györgynek szobrot állítani egyáltalán nem bűn. De hogy a Hóman-ügy után hiba volt-e az eseményt állami elismerésnek tűnő részvétellel emelni, az már egy másik kérdés.

Jelképpé avatás vagy kegyeleti munka?

A Donáth-ügy eddig mérlege


Történelem és identitás elválaszthatatlanul össze vannak kötve.” (de Volkskrant, vezércikk, 2016. március 12.)


Idén, a kommunizmus áldozatainak emléknapján történt néhány olyan esemény, amely elütött az állami kultusz megszokott rendjétől. Legelőször is, intézményem, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága nyilvánosságra hozta majd’ félezer kommunista hatalombirtokos fényképes életrajzát. Annak idején, amikor a Terror Háza Múzeum megnyílt és a baloldali írástudó értelmiség egy része szembesült azzal, hogy a kiállításon létezik „Ávós előszoba” illetve „Tettesek Galériája”, óriási volt a felháborodás. Idén a reakció más volt: egy korábbi ávós tiszt (majd állambiztonsági vezető) fia a Facebookon publikálta bocsánatkérését, amit a Heti Válasznak adott interjújában is megerősített. A kétfajta reakció között jól érezhető a különbség, jóllehet, a két prezentációs forma is eltért egymástól.

A másik, sajnos nem ennyire felemelő esemény a Donáth György-szobor felavatásának (átadásának) megakadályozása volt, úgymond, „antirasszista” tüntetők részéről. 

Állításom szerint Donáthnak szobrot állítani egyáltalán nem bűn – különösen nem úgy, hogy azt egy civil szervezet, vagyis a Politikai Elítéltek Közössége kezdeményezte. De hogy a Hóman-ügy után hiba volt-e az eseményt állami elismerésnek tűnő részvétellel emelni, az már egy másik kérdés.

Az ügynek ugyanis különös súlyt adott a volt miniszterelnök és az Országgyűlés alelnökének tervezett részvétele. Az pedig, hogy a Páva utca sarkára tervezték a szobrot, a Holocaust Emlékközpont tőszomszédságába, már bizonyos emlékezetpolitikai érzékenység hiányára utal. A szobor elszállítása viszont már egyenesen politikai vereségnek tüntethető fel. A történeti vita helyett ugyanis az egész eseménysorozat politikai mezőbe került át. A jelen dolgozatban az ügyben megszólalók eddigi állításait szeretném összevetni és összefoglalni.

Elhamarkodott ítélet vagy társadalmi vita?

A szobor miatt már az avatás előtt két nappal megindult a vita, az egyik baloldali-liberális portálnak nyilatkozva Ungváry Krisztián elmondta: „Donáth György ártatlan volt abban, amivel 1947-ben vádolták, miközben tényleges felelősségét a bíróság nem is firtatta. Holott lett volna mit. Donáth az antiszemita törvények egyik szorgalmazója volt. Azonban több volt mint egyszerű antiszemita: a német nemzetiséggel szemben is faji intézkedéseket követelt. Igencsak sajátos, hogy a kormány közülük mindig csak azokat kanonizálja, akik a fajelméletek felé is mutattak nyitottságot. Giesswein Sándor, Slachta Margit vagy Márai Sándor helyett rendre beteges antiszemitákat, kisszerű írokat és notórius fajvédőket preferálnak”.

Nos, úgy tűnik, Ungváry némileg elhamarkodottan tört pálcát Donáth György fölött, legalábbis két nappal későbbi saját Facebook-bejegyzése (pontosabban egy bejegyzésre írt válasza) szerint, amelyben Nagy Imre kérdésére is utalt: „Nagy Imre esetében szoborállítását és kanonizációját megelőzte egy széles körű társadalmi vita és párbeszéd, míg ez a szobor a derült égből pottyant ide. Nagy Imréről előtte könyvek és tanulmányok tucatjai jelentek meg, míg Donáthról azt sem tudjuk hogy eszik vagy isszák. Még én sem tudnám megmondani hogy Donáth pontosan mit is csinált mint budapesti pártelnök, milyen beszédeket mondott a parlamentben stb. Tehát az egész egy fekete lyuk”. 

Az bizonyos, hogy Nagy Imre kérdésében volt széles körű vita, de hogy ezért került-e be a történelmi kánonba, az már más kérdés. Nem lehet, hogy a tárgyalásos rendszerváltozás egyik, mára nehezen megkérdőjelezhetővé vált történelmi örökségéről van pusztán szó?

A továbbiakban annak ellenére, hogy Ungváry Krisztián saját tudásán túlmutatónak nevezte a Donáth-kérdést („még én sem tudnám megmondani”), sőt „fekete lyuknak” minősítette a történetet, mégis, néhány nappal később egy meglehetősen visszás szöveget publikált, amelyet egy hosszabb verzióban is nyilvánosságra hozott, ismét a Facebookon. A szövegben gúnyos hangvétellel Francia Kiss Mihályt ajánlja a kormány „emlékezetpolitikusainak” figyelmébe, mint a Donáth után következő lehetséges kanonizálandó figurát. Tulajdonképpen Donáth és Francia Kiss között egyenlőségjelet tett, illetve anakronisztikus, de logikai ok-okozati viszonyt tételezett fel közöttük, és úgy általában véve analóg jelenségként mutatta be őket.

A meglehetősen bornírt és ízléstelen szöveg elemzése helyett érdemes egy pillanatra megállni, és átgondolni a társadalmi vita fogalmának kérdését. Vajon mit jelent ez a kifejezés? Lehet, hogy egyszerűen csak azt jelenti, hogy a politika egyes részei – csúnya kifejezéssel élve, az egyes szakpolitikák – iránt érdeklődők különböző fórumokon hozzászólhatnak egy-egy témához, és megpróbálhatják befolyásolni a döntéshozókat. De máshonnan nézve vajon nem jelenti-e azt, hogy az értelmiség kiírja magából a félelmeit, és megbarátkozik a politikusok által igazgatott világ új jelenségeivel – például egy szoborral? Vagy pedig azt jelenti, hogy amit Rainer M. János egyik, a jelen dolgozat fő tárgyára (is) vonatkozó tanulmányában („A keresztény középosztály és demokrácia reménye”) a Teleki-féle eszmeiség egyik attribútumaként jellemzett, vagyis a kompetencia érvényesítése a demokrácia rovására, mégiscsak bír valamiféle megalapozottsággal?

Nagy Imre és Donáth György – a kettős mérce gyanúja

Nagy Imre a kérdés kapcsán a nagy nyilvánosság előtt Gulyás Gergely, az Országgyűlés és a Fidesz alelnöke „El nem mondott beszédében” bukkant fel, amelyet szintén a Facebookon publikált. Ebben a következőket írta Nagy Imréről: „Amikor a moszkovita kommunista Nagy Imre szobra előtt fejet hajtunk […] annak a néhai miniszterelnöknek adjuk meg a tiszteletet, aki politikai bűnök sorozatából álló életét képes volt megtagadni azért, hogy igent mondhasson a XX. század legnagyszerűbb magyar eseményére, az 1956-os forradalomra, és aki ezt az elhatározását önmagával szembeni kegyelmet – Donáth Györgyhöz hasonlóan – nem ismerve a bitófa árnyékában sem másította meg és kitartott a nemzet addigra már sajátjának érzett igazsága mellett”.

Ungváry erre is reagált az említett bejegyzésre írt reakciójában: „Nagy Imre szörnyű dolgokat követett el, de a forradalom alatt szembefordult korábbi önmagával, ráadásul ezt követően lett volna módja, hogy bűnbánattal bőrét mentse. Donáth semmit sem tanult és semmit sem felejtett a bírósági tárgyalás alatt. Neki ráadásul nem is volt opciója, mert mindenképp kivégezték volna. A Kubinyi-cikk meglehetősen elfogult pozitív értelemben Donáthhal szemben. Végül pedig arra hívnám fel a figyelmet, hogy vannak fokozatok: rehabilitálás, egy sír megkoszorúzása, új helyen emléktábla, új helyen szobor. Donáth rögtön a maximumot kapta, miközben eleve kétséges, hogy ez az ügy megér ennyit. Aki szelet vet, vihart arat”.

Nagyon érdekes ez az érvelés, és abban igaza van, hogy Nagy Imrének egy bizonyos pontig valóban volt lehetősége menteni a bőrét. A per megindulása után már nem volt erre lehetősége. Az, hogy a Kubinyi-cikk pozitívan elfogult Donáthtal szemben, abban valószínűleg nagy igazság van – mint ahogyan abban is, hogy Ungváry viszont negatív értelemben elfogult Donáthtal szemben. Abban Ungvárynak teljes igazsága van, hogy „vannak fokozatok”, és az is megfontolásra méltó, hogy „kétséges, hogy az ügy megér-e ennyit”. Az viszont már kissé fenyegető, hogy „aki szelet vet, vihart arat”.

A Donáth-ügyben megszólalók közül Sebes Gábor a Magyar Időkben publikált írásában (Antiszemiták és antiszemitázók) szintén Nagy Imrével (illetve Horn Gyulával) hasonlította össze Donáth kérdését. „A kommunista diktatúra támogatói – mint Horn Gyula, aki fegyverrel vett részt az ’56-os forradalom leverésében, vagy a svábok kitelepítésében és a padláslesöprésekben oroszlánrészt vállaló, az NKVD-nek saját elvtársait besúgó Nagy Imre – elfogadhatóak és köztiszteletnek örvendhetnek. Azt megállapíthatjuk, hogy a Donáthnak szobrot állítók méltatlanul estek az antiszemitázók áldozatául”. Viszont az ebből a felületes nézet szerint következő állítással szembeni konklúzióra jut: „Azt jelentené ez, hogy a jövőben bátrabban és határozottabban kellene antiszemitáknak szobrot állítani? Semmiképpen. Nem kellene a balliberálisokat éppen elvtelenségükben követni”.

Ugyanő – t.i. Sebes Gábor - még korábban közzétett egy másik írást, amelyben Hóman Bálint és Nagy Imre tevékenységét is összeveti. Itt ezt írja Nagy Imre emlékezetéről: „Az országban legalább 15 utca, tér van róla elnevezve. Budapest központi terén szobra áll. Nem hogy az nem merült fel, hogy Nagy Imre érdemtelenül, tudományos teljesítmény nélkül megszerzett akadémiai tagságát ideje lenne törölni, hanem egyenesen az MTA tartja fenn az Orsó utcai (zsidóktól elrabolt) Nagy Imre-emlékházat. Vessük mindezt össze a Hóman-szobor körüli vitákkal”. Mielőtt valaki azt hihetné, hogy a Hóman-ügy-, és ezzel kapcsolatban a miniszterelnök évértékelő beszédében említett „veszélyes ingovány, vizenyős, lápos és lidérces vidék” irányába tévednénk el, inkább vegyük szemügyre az „antiszemitizmus” fogalmát.

Antiszemitizmus és antiszemitizmus – a különbségekről említés tétessék

Rainer M. János említett tanulmánya – amelyet az ügy kapcsán Facebook-profilján kivonatosan és egészében is megosztott – tárgyszerűen és higgadtan fogalmaz Donáthról. „Donáth szerint a Magyar Közösség ideológiája a magyar faj védelmén nyugodott. Elhatárolta magát a német nácizmus fajelméletétől, de a magyar összetartozást faji alapon magyarázta, a honfoglalók és a jelenkori parasztság genetikai azonosságának – szerinte tudományos – bizonyítása alapján. Nem hirdetett felsőbbrendűséget, csupán elkülönülést, hozzátéve, hogy »a jövő nacionalizmusa […] bizonyos fokig faji nacionalizmus lesz«. A faji mellett a másik meghatározó gondolat a népi – a középosztály és a magyar parasztság azonossága (magyar faji alapon). […] Donáth ellenezte a köztársaság kikiáltását, korrigálta volna a földreformot és jogellenesnek minősítette a népbíróságok létrehozását (a koalíciós politikai alapon kiválasztott laikus népbírákat eleve elfogultnak tartotta). A konzervatív reformpolitika céljait hangoztatta. […] 1944 és 1945 történéseit azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A szövegekben nyomon követhetők e gondolkodás sajátosan 1945-ös elemei. Ezek közül az első a középosztályi-értelmiségi lelkiismeret-furdalás és az ezen kilombosodó felemás önkritika. Ezt az önkritikát azonban nem annyira a háborús események, a végkifejlet váltotta ki, hanem a harmincas-negyvenes évek önvizsgálatának és útkeresésének a folytatása volt. [1945 után] a régi és új félelmek lettek úrrá a korábbi lelkifurdaláson, s fojtották el csírájában a keresztény középosztályi önvizsgálatot”.

Mindez egy vita kiindulópontja lehet az egyik oldalról. Kőszeg Ferencnek a Népszabadságban megjelent, „Mártír és antiszemita” című cikke már a címében is jelzi, hogy szintén lehet kiindulási alapot találni a párbeszédre. Az írás egyfajta távolságtartással indul: „Átgondolatlan döntést hozott a Magyar Politikai Elítéltek Közössége azzal, hogy a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján éppen Donáth György szobrát kívánták felavatni. Átgondolatlanul cselekedett az antirasszisták, antifasiszták csoportja, amely hangos kiáltozásával és szirénázással megakadályozta a szobor felavatását”. Kőszeg a politikai helyzetet is, a maga módján a lehető legelfogulatlanabbul mutatja be: „Az antifasiszták felháborodása azon, hogy a volt politikai elítéltek orbánista politikusok részvételével szobrot avatnak az antiszemita Donáth Györgynek – érthető. Csakhogy a flashmob, a szirénázás, esetleg a résztvevők tudtán kívül, akaratuk ellenére azt is sugallja, hogy a Magyar Közösség pere az igazságszolgáltatás elemeit is magában hordozta, hiszen egy antiszemita politikust büntetett halállal”. 

Igen, pontosan ezt az üzenetet hordozza. És éppen ezért azt az üzenetet is hordozza, hogy Bayer Zsoltnak lehetett valami igazsága, amikor a Magyar Hírlapban a tiltakozókat „az 1919-es és az 1945 után söpredék mai utódainak” nevezte. Aki akar, az persze antiszemitizmust is érthet ezekbe a mondatokba. De talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt tételezzük fel, hogy mindössze eszmei utódlásról van szó. Egy erre távolról emlékeztető megjegyzést Donáth György is tett az utolsó szó jogán: „Meg lehet érteni, hogy sokakban bizonyos idegességet ébreszt a »kommunista« szó és a »kommunizmus«, mert akik felnőttek voltak 1919-ben – én például 15 éves voltam – azokban a »kommunista« kifejezés az 1919-es »kommün« eseményeivel asszociálódott”.

Itt egy pillanatra kanyarodjunk vissza ahhoz a megállapításhoz, amelyet Rainer M. János írt le Donáth Györgyről: „Elhatárolta magát a német nácizmus fajelméletétől, de a magyar összetartozást faji alapon magyarázta”. Nemrég a Lánchíd Rádión a Szabad Gondolat című műsorban a Magyar Közösség perének szakértőjét, Szekér Nórát kérdezték a Donáth-ügyről. Tett egy nagyon fontos megállapítást: „Ez az antiszemitizmus nem egyenes út a hitleri antiszemitizmusig”, majd arra is rátért, hogy Ady is használta a „faj” kifejezést. Nos tehát láthatjuk, hogy antiszemitizmus és antiszemitizmus között van különbség. Mielőtt bárki azzal gyanúsítana, hogy bizonyos antiszemita felfogás pártját fogom, legyen világos: itt mindössze arra szeretnék rávilágítani, hogy a történeti tisztánlátást nem segíti elő, ha szimpla megbélyegző jelzőket alkalmazunk egy-egy olyan esetben, amely jóval összetettebb, mint ahogyan azt a felületes, mondjuk úgy: politikai nézőpontból látni lehetne.

A Kőszeg-cikk címe pedig rezonál Donáth utolsó szó jogán elmondott beszédének egyik pontjára: „Azt mondotta az ügyész úr, mindnyájunkról, hogy a „vádlottakból nem lesznek mártírok. Tiszteletreméltó elvek szolgálatában lesznek mártírok és hatóerőkké váltak, de akiket bűncselekmény miatt vontak felelősségre – mondotta az ügyész úr – akik megsértették az erkölcsi és jogi törvényeket, azok nem lesznek mártírok”. Márpedig, Kőszeg Ferenc írásának címe szerint („Antiszemita és mártír”) az antiszemitizmus ellenére a fővádlott mégiscsak mártír lett. Szoborral, vagy szobor nélkül.

Donáth György és az antiszemitizmus

A Donáth-ügyben Gellért Ádám közölt egy alapos válogatást Donáth György 1945 előtti országgyűlési felszólalásaiból, amelyek kifejezetten alátámasztják, hogy származási („faji”) alapon gondolkozó antiszemizmusról van szó. Gellért nem felejti el megemlíteni, hogy Papp István szerint Donáth György utolsó szó jogán elmondott „beszéde hamis legendák alapjává vált, s bár a per koncepciós volta Donáth egyéni tragikumát igazolja, nem teszi semmissé korábbi vállalhatatlan és elfogadhatatlan nézeteit”. Én viszont nagyjából-egészében Rainer M. János idézett megállapításaival értek egyet: „1944 és 1945 történéseit azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A szövegekben nyomon követhetők e gondolkodás sajátosan 1945-ös elemei. Ezek közül az első a középosztályi-értelmiségi lelkiismeret-furdalás és az ezen kilombosodó felemás önkritika. Ezt az önkritikát azonban nem annyira a háborús események, a végkifejlet váltotta ki, hanem a harmincas-negyvenes évek önvizsgálatának és útkeresésének a folytatása volt.”. Nos, itt arra gondolok, hogy talán nem merész feltételezés kijelenteni: az 1944-1945 előtti Donáth György nem teljesen azonos az 1944-1945 utáni Donáth Györggyel. 

Éppen ezért érdemes az utolsó szó jogán elmondott beszédéből néhány idevonatkozó tételmondatot idézni: 

„Hangsúlyozni kívánom azt, amit vádlottársaim is hangsúlyoztak, hogy ebben az ideológiában támadók nem voltunk. Igenis hangsúlyozom én is, hogy ez pro volt és nem anti.”

„Mi elfogadtunk itt mindenkit az együttélésre.”

„Vádlott-társaim megmondották, hogy adott esetben, ha választani kellett két ember között, és az egyik értékesebb volt faji szempontból, a másik kevésbé értékes,  s a kevésbé értékes volt az, aki faji szempontoknak megfelelt, s az értékesebb volt, aki a faji ideológiának nem felelt meg, mi mégis az utóbbi mellé álltunk, mert az objektív szempontok voltak döntőbbek ebben a tekintetben.”

„Amikor a kihallgatás során elhangzott a katonai vádlottak szájából, hogy amikor tizennégy embert szemeltek ki vezető állásra, akkor ezek közül volt négy zsidó származású. Hogy lehet akkor mondani, hogy mi nem álltunk a faji, vagy emberi jogegyenlőség alapján?”

„Nem akartunk disszimilálni és a hasznos, és általunk is elfogadott asszimilációs folyamatot érzékenység felkeltésével akadályozni.”

„A Közösség nem volt fasiszta.”

Donáth György és az extrémizmus

Mivel a közgondolkodásban még mindig erős pozícióval bír az a felfogás, amely az „antiszemita” bélyeggel sújtottakat a különböző szélsőjobboldali áramlatokhoz sorolja be, továbbá a két világháború közötti konzervatív áramlat (jobb híján nevezzük így) sokszor még mindig a kommunista korszakban kialakított, súlyosan elmarasztaló ítélet képzetét idézi fel, talán nem haszontalan Donáth György néhány erre vonatkozó kijelentését idézni:

„Mindenesetre érdekes, hogy valamennyien szembekerültek a jobboldali szélsőségesekkel azok kik »fasiszták«»lelkiismeretlenek«»szélsőségesek« stb. voltak. Valamennyien szembekerültek a jobboldali szélsőségekkel és sokan közülük szembenállónak érezzük magunkat a mai baloldali szélsőséggel is.”

„Ezek a vádlottak olyan emberek akik igenis szembeálltak a jobboldali szélsőséggel, szembeálltak a baloldali szélsőséggel, vagyis szembeállnak minden forradalmi szélsőséggel.”

„De a mai kommunista és szocialista vezérek beszédeik során hangsúlyozták, hogy „ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért”. Így nem biztos, hogy a demokrácia-ellenességet meg lehet-e állapítani, de legalábbis súrolja, mint ahogy – állítólag – mi súroltuk a problémát.”

„Tevékenységünk inkább a baloldal fékezésére és nem a demokratikus fejlődés akadályozására irányult.”

Ha már egyszer konzervativizmust említettünk – persze egy olyan hozzáállás esetében, amely általában szemben áll az „izmusokkal”, ez kissé erőszakolt kifejezés – , idézzük fel Donáth valamelyest ide köthető gondolatait: „Egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam hogy az emberiség ott tévesztette el az utat, amikor a nem egészen bizonyos de mégis hihető igazságtól elfordulva kézzel foghatóbb igazságokat keresett. Magyarán mondva, amikor az Istentől az észhez menekült, amikor a rációt istenítette és az észnek és a szellemnek akart oltárt emelni. Ezért jutott bele egy mérhetetlen erkölcsi kátyúba, amely erkölcsi kátyú szükségképpen végződött azokkal a dolgokkal – ha végződött – amelyeket az elmúlt évtizedekben végig kellett élnünk”.

A sors furcsa fintora, hogy mindez felületes átnézés alapján mintha emlékeztetne a magát Donáth-ügyben exponáló Ungváry Krisztián felfogásához, amelyet két évvel ezelőtt fejtett ki egy Mandineren megjelent interjúban: „Magamat hívő keresztény embernek tartom, akinek alapvetően konzervatív értékrendje van, és nem feltétlen hisz abban, hogy a világ megváltható az ész elterjedése által. Szkeptikusabb álláspontot képviselek”. Ez persze inkább csak arra utal, hogy a „konzervatív” mint minőség, sokféle következtetésre adhat lehetőség, leginkább annak a kérdésnek a mentén, hogy mire vonatkozik a konzerválási szándék.

Antifasiszták és antikommunisták – a vonatkoztatási csoportok

A Donáth-ügynek mintegy ellentétpárjaként hozhatjuk fel az egy évvel ezelőtti Ságvári-vitát, jóllehet erre a párhuzamra igazán illik a szólás, mely szerint „minden hasonlít sántít”. Ebben az ügyben a szintén markáns véleményt kifejtő Ungváry önkritikát gyakorolt – egy egyébként meglehetősen valószínű, de történelmietlen – felvetése után. A feltételezése arra vonatkozott, hogy Ságvári, ha megéli 1945-öt, milyen szerepet játszott volna a kiépülő kommunista diktatúrában – Ungváry szerint akár az ÁVH vezetője is lehetett volna. Az önkritika viszont így hangzott: „Tévedtem. Ságvári antifasisztaként halt meg”. Valóban antifasisztaként? Vagy inkább kommunistaként? (Ungváry szóhasználatával: sztálinistaként). Ennek mentén jogosan merül fel a kérdés: vajon Donáth György hogyan halt meg? Ungváry önkritika utáni logikáját követve: antikommunistaként. Vagy pedig a jelen esetben használt logikáját követve: „fajvédőként”?

A különbségeket ezúttal az utolsó üzenetként az utókorra hagyott szavakból próbáljuk meg rekonstruálni. A kommunista mitológia szerint, mikor az őt őrizetbe venni akaró, majd tűzharcban lelövő nyomozók odaértek a haldokló Ságvárihoz, a nevét tudakolták. Ságvári - utalva az illegalitásban használt álneveire - csak ennyit mondott: „Harminckét nevem volt. Találjátok ki, melyik az igazi”. Ezzel nehéz mit kezdeni, talán a dacos ellenállás utolsó jelképe lehet, a kommunista mitológia építői esetleg a hős mozgalmár a nyomozókkal szembeni intellektuális fölényét akarták megmutatni – vagy éppen azt, hogy halálában is szabad ember maradt, „megfoghatatlan”. Azonban, mint minden a kommunista hiedelemvilágban, a józan ész szerint nézve ilyen utolsó szavakat adni valakinek a szájába, kissé groteszk.

Ami Donáthot illeti, az ÁBTL Facebook-profilján közzétett dokumentumok szerint, amikor búcsúzott családjától, ezt mondta: „Magyar voltam és magyarként halok meg a szabadságért!”. Kivégzésénél utolsó szavai pedig ezek voltak: „Meghalok a hazámért, a magyar szabadságért!”. Egyértelmű tehát, hogy a magyarsággal, a magyar hazával azonosította magát. Mivel azonban az antiszemitizmus és a magyar „fajiság” problémája Donáth kapcsán erős megalapozottsággal merült fel, ezért jó kérdés, hogy mit értett a magyarság alatt. Ugyanakkor ezek az utolsó szavak pusztán fogalmilag – általános értelemben - nehezen kérdőjelezhetőek meg.

Tekintve, hogy különös hangsúllyal került szóba Nagy Imre is, érdemes az ő utolsó szó jogán mondott szavait szintén idézni: „Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek”. Nos, annyi bizonyos, hogy Nagy Imre és a magyar néphez és a nemzetközi munkásosztályhoz fellebbezett, illetve kissé naív (?) módon bírósági tévedésről beszélt. Kérdés persze, hogy mit értett „magyar nép” alatt? Itt ne felejtsük el a nemzetközi munkásosztályt sem, mint vonatkoztatási csoportot.

Kit és mit fogad el a baloldali-, illetve másfelől a jobboldali közösség?

Jól láthatóan arról van szó, hogy a kommunizmust meg nem tagadó, de a forradalom történelmi igazságát felismerő Nagy Imrét a közösségi emlékezetben érdekelt társadalmi csoportok közül a jobboldali politikai család nagyjából-egészében elfogadta ’56 egyik mártírjaként, míg egy másik esetben az úgymond „faji” gondolatokat meg nem tagadó („semmit sem tanuló és semmit sem felejtő” – micsoda frázis!) Donáth Györgyöt a baloldali-liberális politikai közösség képtelen elfogadni a kommunista hatalomátvétel egyik áldozataként.

Külön érdekessége az ügynek, hogy nemrégiben felállított Horn Gyula-szobrot ugyanaz a szobrász készítette, mint Donáth Györgyét. Hogy ennek van-e bármilyen üzenetértéke, nem tudom. Annak azonban biztosan van, hogy a jelenleg hivatalban levő miniszterelnök Horn Gyula temetésén részt vett. Adódik tehát a kérdés: Horn Gyula vajon hogyan halt meg? De még ennél is fontosabb: hogyan tudunk a másik oldal halottaira mégis úgy tekinteni, mintha a sajátunk is lenne?

Sajnos azonban a képlet – leegyszerűsítve, hiszen egy történeti, illetve emlékezetpolitikai kérdésből sikerült szimbolikus, közpolitikai ügyet csinálni – úgy néz ki: Nagy Imrének, és Horn Gyulának lehet szobra, míg Donáth Györgynek nem. Izgalmas kérdés, hogy mindezen egy „társadalmi vita” mit változtatott volna, vagy változtatna.

Mellesleg, a másik oldalról nézve, az Ungváry által antiszemitának és rasszistának tartott Szabó Dezsőnek és Németh Lászlónak is van szobra, az utóbbinak nem is egy. Minden erőfeszítés ellenére, Németh László kétséget kizárva a magyar irodalmi kánon része maradt, sőt, a maga módján Szabó Dezső is. Mint ahogyan a „népi mozgalom” is kétségtelenül része a magyar történeti hagyománynak.

Ami Kőszeg Ferenc írásában kifejtett további javaslatait illeti, t.i., hogy kinek kellene szobrot állítani, nos, úgy tűnik, hogy ezekre a történelmi alakjainkra van fogadókészség a jobboldalon: például Slachta Margit nevét rakpart viseli. Richter Gedeonnak pedig egyenesen „élő” emlékműve van: a kormánnyal stratégiai együttműködésben levő cégbirodalom. Magáról Richter Gedeonról ráadásul egy megrázó film is készült 2014-ben, a magyar állam közreműködésével.

A kettős mérce múltja és jelene

Gulyás Gergely idén február 25-én a Polgárok Házában mondott beszédet. Ebben a kettős mércére is kitért: „Sokszor úgy érezzük, hogy nem mi nem értjük Európát, hanem Európa nem ért bennünket. Nehéz lenne máshogy megmagyarázni azt, hogy Európa egésze miért elnézőbb a több mint százmillió ember halálát okozó kommunista diktatúrával szemben, mint ahogyan a földrészt a második világégésbe taszító nácizmussal szemben. […] Ma Európa nem tud megfelelően viszonyulni a kommunizmus borzalmas örökségéhez. Ez azonban bennünket, magyarokat nem kell, hogy elkeserítsen és különösen nem szabad, hogy reménytelenseggel töltsön el. Akkor is mi járunk a helyes úton, amikor egyformán és egyforma súllyal emlékezünk meg gyilkos ideológiákról és a nevükben megvalósított diktatúrákról, ha Európában ma kisebbségben vagyunk. Az igazság ugyanis nem többség kérdése”.

Ezek a megállapítások a kettős mérce nemzetközi vonatkozásairól szólnak. Mi a helyzet itthon? Gellért Ádám egy másik cikkében, amely a Biszku-perről szólt, idézte az egyik ítéletet: „A bíróság kiemelte, hogy az MSZMP különböző testületi ülésein valóban elhangzottak »drasztikus kijelentések«, ám ezek »túlnyomórészt nem léptek túl az abban a korban bevett általános szólamokon«. Az ítélet indokolása szerint amellett, hogy a kijelentések az ellenforradalmárokkal és a munkástanácsokkal szembeni erélyesebb fellépésre irányultak, nem volt kiolvasható, hogy azok a békés polgári lakosság elleni megtorló fellépésre hívtak volna fel.”. Nem kicsit meghökkentő, hogy egy magyar bíróság 2016-ban ilyen megállapításokat tehet. „Ellenforradalmárok?” Drasztikus kijelentések? A korban bevett általános szólamok? Eltekintve attól, hogy az MSZMP vezető testületein a drasztikus kijelentések szinte mindig súlyos következményekkel jártak, különösen is 1956-57-ben, a megtorlás legkeményebb időszakában, próbáljuk meg ezt Donáth György éppen Gellért Ádám által idézett, 1945 előtti parlamenti felszólalásaira alkalmazni. Hiszen ezek alapján azok is csak drasztikus kijelentések voltak, de nem léptek túl – messze nem léptek túl! – a korban bevett általános szólamokon.

A kettős mérce eredete ideológiai értelemben tehát a kommunista diktatúra által ránk hagyományozott történelemkép maga. Ennek a megalapozását – tényszerűsítését – idehaza a népbírósági eljárásokban végezték el. Hogyan is olvassuk Donáth utolsó szó jogán elmondott beszédében? „Az mondta az ügyész úr ennek alapján, hogy „tulajdonképpen nem is kizárólag Dr.Donáth György és társai ülnek itt a vádlottak padján, hanem az, ami mögöttük van: egy másik rendszer, az a sok mindenféle háttérben működő erő, amelyekre ők támaszkodni véltek, vagy amelyek maguk közt éreztek, vagy akikkel érintkeztek. Sokan vannak a város határain túl is, különösen vidéken, akik a vádlottakkal szimpatizálnak”. Egyes bírósági eljárásokban, jól kiválasztott, védhetetlen, vagy nehezen védhető fővádlottakkal a színpadon, a kommunizmust építő (nép)ügyészek sokszor elmondták, hogy egész társadalmi osztályok, illetve társadalmi rendszerek ülnek a vádlottak padján. Ennél többről is szó volt azonban, illetve ezt másként is megfogalmazhatjuk. Az „a sok mindenféle háttérben működő erő” ugyanis egyszerűbben is összefoglalható: ez a történeti magyar identitás, a szervesen ki- és átalakuló önképünk volt. 

Nem a Horthy-rendszer „rehabilitálásáról” van szó tehát, amikor Donáth Györgyről és másokról szó esik – bár tegyük hozzá, a fölött az időszak fölött eddig leginkább a kommunista diktatúra felépítői, működtetői és megmagyarázói mondtak ítélet. Tovább idézzük Donáthot: „Ez a vád a nyomozó hatóságoknál született meg. Ennek eredete az, hogy az egész ország állandóan hangos attól, hogy »reakció, reakció, fasizmus, fasizmus«. Pedig nincs sehol sem egy kézzel fogható reakciós, sem egy kézzel fogható fasiszta, akit bíróság elé lehetne állítani. Felfedeznek egyszerre egy társaságot, amely sűrűn jár össze. Heuréka, mondja erre a nyomozó hatóság, megtaláltuk a nagy „reakciót”. A sajtó a bírói eljárást hónapokkal megelőzően már annyit ír róla, mintha az már elintézett bűncselekmény lett volna”.

Ebben a konkrét esetben azonban a jogi rehabilitálás már megtörtént. Egy szobor állítása – ahogyan Ungváry is fogalmazott – egy további fokozat a közösségi emlékezetben elfoglalt helyet illetően. Jelen esetben azonban egy kisebb méretű mellszoborról van szó, és ahogyan arra utaltam is, egy civil szervezet kezdeményezésére, Donáth György egykori lakóhelyén állítva. Hogy ezt meg kellene tőle tagadni? Egy pillanatra lépjünk hátrébb, és vegyük szemügyre a közép-európai képet.

Richard Overy brit történész 2015-ben, a Szolidaritás és Emlékezet Európai Hálózatának (ENRS) szokásos évi szimpóziumán a következőket mondta az antikommunista ellenállókról: „A különbség az itteni [közép-európai] ellenállás és a dél-, illetve nyugat-európai ellenállás között, hogy az itteniek nem tudták megbuktatni egyik rendszert sem, és az ellenállást brutálisan fojtotta el mind a két diktatúra. Ebben az értelemben úgy tekinthetjük azokat, akik mind a két totális rezsim ellen küzdöttek, mint a korábbi kommunista blokk országainak felszabadítási mozgalmainak előfutárait. De az emlékezet még ebben az esetben is problémás lehet, mivel egyes esetekben ezek a korábbi lázadók aligha lehetnek a mai, toleranciára épülő demokratikus értékek megtestesítői”.

Nos, igen. Donáth György a maga módján kétségtelenül problémás. Ráadásul még szimbólumnak sem az igazi, ugyanis a legtöbben azt sem tudják róla, Ungváry szavaival, hogy eszik-e vagy isszák. Fel kell tenni tehát a kérdést: Donáth egyáltalán lehet-e szimbólum, és ha esetleg mégis, akkor minek a szimbóluma?

Donáth mint szimbólum?

Gerő András „Az elveszett kezdet” című írásában az emlékezetpolitikáról így írt: „Az emlékezetpolitika célja az adott politikai tábor identitásának, önazonosságának kinyilvánítása, adott esetben új tartalommal való feltöltése. Az emlékezetpolitika tehát arról szól, hogy a soft-politikai térben határozottan megmutassuk, hogy kik vagyunk, s kik nem vagyunk; az idő sodrában kiket vagy miket tartunk tradíciónak, előzménynek, folytatandó hagyománynak, mércének”. Hozzátehetjük: van egy olyan soft-kategória is, amelyben az oda eső személyiségeket nem feltétlenül tartjuk előzménynek egyéb okok miatt, de mégis kegyelettel fordulhatunk emlékük felé.

Az a kérdés tehát, hogy politikai táborokon túlmutató közös nemzeti létezésünkben vajon átléphetetlen sérelmet okoz-e Donáth Györgynek, mint mártírnak az elismerése, pusztán a politikai térfél egyik oldalán. Másképpen is feltehetjük a kérdést: azok, akik a szobor avatását szóval vagy tettel megakadályozták, vajon miért nem toleránsak annyira, hogy elfogadják: a társadalom egy részének – mondjuk úgy, hogy a keresztény középosztály nem „faji”, hanem történeti örökösei számára -, ha egyáltalán szóba kerül, Donáth mégiscsak egyfajta szimbólum. Nem az antiszemita politika szimbóluma, hanem az a jelképpé vált személyiség, aki a kommunista diktatúra brutalitásának, igazságtalanságának és igaztalanságának áldozataként és leleplezőjeként vonult be a magyar történelembe. Úgy, ahogyan azt Faggyas Sándor egy nappal az elmaradt szoboravatás után le is írta: „Ha el is maradt szerdán a szoboravatás, ez nem változtat a történelmi igazságon: még ha nem is vállalható ma minden szava és tette, az Istenéhez és népéhez mindhalálig hűséges Donáth György ártatlan áldozata volt az 1945 utáni kommunista terrornak”. És éppen ezért szükséges, hogy emlékét kegyelettel őrizzük. Egy kisméretű mellszobor, amelyet egy civil szervezet állít, nem valószínű, hogy ezen túlmutatna.

A per főhőse

De végül is mit csinált Donáth ebben a perben? Először is magára igyekezett vállalni a felelősséget, hogy társait a legrosszabbtól megmentse. Ez nagy lelkierőre és alázatra vall, azonban ennél sokkal többről volt szó. Szekér Nóra a Lánchíd Rádióban ezt így foglalta össze: „Nagyon bátran viselkedve, […] a kommunista diktatúrával szemben, a kialakulóban levő kommunista diktatúra mechanizmusait pontról pontra összegzi […] egy diktatúrával szembe mert helyezkedni, a legkeményebb megfélemlítés közepette. Azt lehet tudni, hogy ezeket az embereket milyen formában készítették ki teljesen, ahogyan ezt minden más koncepciós perben megtették. Ebben az értelemben ez mindenképpen egy hőstett volt. A diktatúrának a kialakulóban levő vonásaira rámutatott, minden alku nélkül. Amikor koporsóját kivitték a börtön udvaráról, olyan tisztelet övezte őt ezért, a börtönőrök is levették a sapkájukat és tisztelegtek előtte”. 

Kőszeg idézi a perről annak idején tudósító Kende Pétert: „Nos, Donáth György az első perctől fogva lenyűgözött. Ő volt ennek a pernek – az én szememben – a legfőbb érdekessége és csodálni való hőse”. Ehhez – az élmény fontos tanulságaként – a Kozák Gyulának adott életútinterjúban hozzáfűzte: „Engem ez a per bizonyos fokig megrázott, mert első ízben kerültem szembe azzal a ténnyel, hogy a politikai ellenfeleimnek is lehet igazuk”. Az már a non plus ultra, hogy a legkeményebb ávós verőbrigádba tartozó Princz Gyula pedig, az ÁBTL Facebook-profilján közzétett dokumentumok szerint, úgy jellemezte Donáth utolsó perceit, hogy „keményen tartotta magát, az ítélethirdetés alatt állandóan a jelenlevőket nézte. […] Utána keményen ment a bitófa alá, oda szólt a lelkésznek, hogy ha nem fél, jöjjön közelebb. Amikor fellépett a zsámolyra, már látszott a félelem rajta”. Ezután viszont valami borzalmasra utaló dolog következik: „Az ítéletvégrehajtó perceken belül végzett vele, a halál azonban 13 perc múlva állt be”. Lehet, hogy hagyták szenvedni, fulladozni majd’ negyed óráig?

Mégis lehetséges a közös, nemzeti emlékezet?

Sokszor és sokat emlegetett problémának a kétféle történelem. Ezt mégis lehetséges bizonyos kitüntetett pontokon, bizonyos kegyelmi pillanatokban egyesíteni. Kőszeg többször idézett írásában így írt augusztus 23-ról: „Ezen a napon jobboldali és baloldali demokraták együtt emlékezhetnének a jobboldali és baloldali diktatúrák áldozataira. Ehhez már csak az kellene, hogy mind a két oldalon demokraták emlékezzenek. Olyan demokraták, akik tudják és elfogadják, hogy a másik oldalon is demokraták emlékeznek”.

Másfelől Sebes Gábor korábbi – nem a Donáth-ügyre reflektáló – cikkében felhívta a figyelmet: „Ha csak azokkal az áldozatokkal érzünk együtt, akikkel a fennen hangoztatott együttérzés jelen idejű politikai haszonnal jár, az képmutatás. Ezért írtam, hogy a baloldalnak az emlékezetpolitika csak cinikus, a kettős mércén és az áldozatok iránti teljes közömbösségen alapuló eszköz a kormány elleni harchoz”. Az utóbbi megjegyzés bár számos baloldali-liberális gondolkodóval szemben valószínűleg igaztalan, de egyelőre sajnos a Donáth-ügy politikai mezőben való átkerülése miatt talán érvényes lehet. A megoldás véleményem szerint az, hogy Donáth ügyét kivesszük a politikai mezőből, és visszahúzzuk a történeti- és a kegyeleti ügyek kérdéskörébe.

A helyzet tehát úgy áll, hogy nem is elsősorban arról van szó, hogy a jobboldalnak meg kell találnia a saját hőseit a mai korban nehezen vállalható figurák helyett. Itt egyébként olyan hősökre gondolok, akikre nem csak kegyelettel lehet emlékezni, hanem előképként is fel lehet őket mutatni. Ez sem kis feladat, de a másik oldalon viszont, amennyiben a baloldal érdekelt identitásunk visszaszerzésében és helyreállításában – vagyis abban, hogy az egészséges nemzeti öntudat erős gyökeret verjen – akkor a jobboldal kegyeletének ilyetén megnyilvánulását is el kell fogadnia. Talán azért is, hogy az ne kerüljön át a valódi szélsőség terepére. Ami nemcsak mocsaras, lidérces vidék, de egyenesen a Holtláp.

Összesen 73 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"... mert egy koncepciós per áldozata volt valaki" - pont húsvét előtt ilyent állítani.

Itt az inga-elv újabb megnyilvánulása.
Egyszer csak beáll középre.

Ő is egy mai Lenin-fiú, hogy egy másik mandi-cikkre utaljak...
A mai Lenin-fiúk és -lányok a bőrkabátot felcserélték filozófusi, történészi, jogvédői stb. mezre...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában