John Lukacsról

2016. január 27. 16:01

Gágyor Péter
John Lukacs úgy írja meg a huszadik század rövid történetét, mintha részletes függeléket írna a saját életrajzához.

AMERIKA SZÁZADA

A történész optimizmusa

John Lukacs személyében valóban optimista és tárgyilagos történésszel van dolgunk, hiszen életének meghatározó élményei áthidalják a századot, sőt, a rokon lélek politikus George F. Kennan /1904-2005/, a megbízható barát segítségével többet is megismerhetett erről a rettenetes századról és mégis optimista maradt.

Lukacs úgy írja meg a huszadik század rövid történetét, mintha részletes függeléket írna a saját életrajzához. Mint ahogy ezt tőle megszokhattuk, váratlan fordulatok és értelmezések gazdagítják tudományos prózáját, elemzéseit. Olykor viszont ki is tekint a vizsgált századból a múlt századok és az eljövendők felé, mert a „történelemnek nincs vége”. A történelem tehát sosem ismétlődő folyamat, melyben ciklikusan vissza-visszatérnek a sorsfordító események, csupán hasonló motívumok ismétlődnek meg benne. A mi feladatunk az volna, hogy ezekről szándékozzuk levonni a tanulságokat. Talán minden történészt az a vágy hajtja át, hogy sikerüljön úgy felmutatnia, sőt, oly módon kidomborítani a múlt tévedéseinek, kihagyott lehetőségeinek palettáját, hogy a ma társadalma végre okuljon belőle.

John Lukacs is ezen az úton halad A huszadik század rövid története című könyvében, és bár idézi a portugál közmondást („Isten görbe vonalakkal ír egyenesen”), ez „nem jelenti azt, hogy a világtörténelem menete és buktatói elkerülhetetlenek voltak” – fűzi még hozzá a szellemes közmondáshoz. Mintha csak azt sugallná a tragikus események, amik nyilván a rossz döntések eredményei – mind a múltban, mind a mában – s nem sorsunk megváltozhatatlan eseményeiként zuhannak ránk. Ennyi volna az optimizmus, ami az elmúlt század szörnyű jelenségei dacára gondolatai nyomán reánk maradhat.

Valamilyen demokrácia

Vajon miért borzadtak el a diktátorok a monarchiák rendszerétől, az általuk őrzött alkotmányos, olykor demokratizálódó társadalmi berendezkedéstől? Vajon a diktátorok uralomra jutása miért demokratikus választások által történt meg a művelt világban? Igen, a művelt Európában is. (Németországban volt a század első felében az általános műveltség a legmagasabb színvonalon földrészünkön.)

A huszadik század ideje John Lukacs szerint az első világháború kirobbanásától a hidegháború befejezéséig tart, és „egyúttal az európai kor végét” is jelenti a századok sorában. Márai, Fejtő, Lukacs és a nagy, felelősen gondolkodó magyar nemzedék többi képviselője, de a külföldi kortársaik is Svédországtól Portugáliáig bizony Toqueville-ig nyúlnak vissza a demokrácia visszásságainak értelmezésében. A többség a kisebbség ellenében átveszi a hatalmat, de általa megjelenik a többség zsarnoksága is, a patriotizmus olykor átvedlik nemzeti kizárólagossággá, végül náci (eredeti terminológia szerint „nazi-sozi”, ami propagandisztikus megfontolásokból „nazi” lett) csorda-hangulattá és politikai erővé válhat. Vagy akár a másik oldal sztálinizmusa (konkrétan Sztálin nacionalista szólamai a Nagy Honvédő Háborúban), mely céljaiban és módszereiben a nácizmushoz hasonult. Sőt a sztálinizmus még antiszemitizmusában is félelmetesen hasonlított a hitlerizmusra.

Mind a két irányzat tulajdonképpen a népet államosította. Sloterdijk szerint nem is véletlenül történt ez így, hiszen ezek a totalista struktúrák egymástól vettek át a diktatórikus módszereket. Európa gyenge volt és egyre gyengébbé vált a század folyamán. A szövetségesek már az első világháborút is csak az amerikai hadba lépés segítségével voltak képesek megnyerni, a másodikat csak az USA és a Szovjetunió együttes haderejével vitték győzelemre.

Európa tehát egyre inkább gyöngült, míg Amerika egyre erősödött. Mert például ma az Egyesült Államok világviszonylatban 900 támaszpontot birtokol, míg a hagyományos európai gyarmatbirodalmak fokozatosan megszűntek birodalomként hatni a világra. Európa egykori nagyhatalmi országai nem valódi nagyhatalmak többé. Ráadásul a huszadik századi demokráciák mumusa, a Szovjetunió is megszűnt már. Sőt, Kína társadalma is, a piacgazdaság révén „valamilyen demokrácia” irányába fejlődik. Hiszen „ha akarjuk, ha nem, egymástól eltérő társadalmi struktúrákba illeszkedve élünk, és ezek a struktúrák döntően befolyásolják a világhoz való viszonyunkat” (Claude Lévi-Strauss). Vagyis, mindenképpen toleránsabban kellene szemlélnünk a tőlünk mindig valamiben különböző népek és népcsoportok tőlünk eltérő társadalmi próbálkozásait, kísérleteit.

A szellem különös ereje

Amerika dinamizmusa a század elejétől Amerika középosztálya optimizmusában rejlik. Ez a középosztály egyre erősebb lesz a húszas évek végére és az amerikai családoknak már kétharmada rendelkezik személygépkocsival. Európában elképzelhetetlen jele lett volna ez a jólétnek. És amíg Európa két világháború ember-veszteségeit, rombolásait szenvedi el, többek közt ezen okok miatt is végletesen alulmarad a gazdasági versengésben.

John Lukacs ugyan nem tér ki részletesen arra az elhanyagolhatatlan tényre, hogy az Egyesült Államok hadba lépésének letagadhatatlan mozgatója volt a profitéhség is. Vitathatatlan, ha nem is ildomos a sok áldozat árnyékában erre hivatkozni, de az USA nagyipara, kereskedelme a két háborúval behozhatatlan gazdasági előnyökre tett szert Európával szemben. Az is bizonyos, hogy ez az előre sejthető nyereség legalább annyira hadüzenetet motiváló erő volt, mint a humanizmus és a szolidaritás.

Szerzőnk azonban inkább az amerikai szellem erejét domborítja ki, hiszen idegen nemzetekért, földrészekért haltak fiatal férfiak ezrei hősi halált. És a nagy döntő pillanatokban valóban a nagy egyéniségek ethosza döntött a sorsdöntő kérdésekben. „Ha 1914-ben Roosewelt az elnök (és nem a nálánál jóval tájékozatlanabb Woodrow Wilson), az első világháború egész története másképp alakul, és talán rövidebb ideig tart. /…/ Az 1918-ban és azután a béketeremtésnél elkövetett súlyos hibák közül sok tulajdonítható Wilsonnak.” És ebben a vetületben nem csak a Monarchia (s benne Magyarország) abszurd sorsa, hanem a végtelenül törékeny és tarthatatlan (valóban fegyverszünetnél alig több) béke tragikus következmény tömege is benne foglaltatik. Az sem véletlen, hogy sok történész, politikus és politológus befejezetlen háborút emleget az első világháborúval kapcsolatban. A győztes hatalmak által diktált, a háborút végül is le nem záró béke új társadalmi, politikai és hatalmi igazságtalanságai a második világháború kitöréséhez vezettek. A két háborút és a közötti időszakot többen is a „második harmincéves háború” időszakának nevezik. 1946-ban Charles de Gaulle különös szavakkal jellemezte a két világháború kapcsolódását: „A mi győzelmünkkel végződött harmincéves háború drámája számos váratlan eseményt foglalt magában”. Sigmund Neumann könyvében is azt olvashatjuk, hogy az első harmincéves háborúhoz hasonlóan a 20. század eleji nagy háború is több kisebb konfliktus eredménye.

Szarajevótól Szarajevóig

Akaratlanul is felmerül a történelmietlennek vélt kérdés. Bekövetkezett volna ez a végtelen sok tragikus következmény, Mussolini, Hitler és Sztálin harcai a hatalomért, az antiszemitizmus burjánzása, a katonasírok erdeje, a civil áldozatok sosem látott tömege, a holokauszt szörnyű és megbocsáthatatlan szégyenfoltja, a koncentrációs táborok, a gulagok, a fogolytáborok, a lerombolt városok, a határeltolások, a kitelepítések, a tisztogatásnak nevezett tömeggyilkosságok, az identitászavarok és ideológiai agymosások …  Egyszóval: bekövetkezett volna Európa arcvesztése?

John Lukacs végigsorolja ebben a könyvében a következményeket Szarajevótól Szarajevóig, sőt, tovább Koszovóig (ahol Európa tehetetlenségét bizonyítandó az Egyesült Államok légiereje teremtett ismét „rendet”); sőt azon is túl megy, egészen az európai migránsjelenség kezdeteiig. És bár nem marad ki könyvéből semmi borzalom, mégis „amerikai optimizmussal” vallja, hogy nem volt szükségszerű a huszadik század tragédiáinak láncolata. Bohr és Heisenberg határozatlansági relációja alapján arra következtet: „a megismerhető nem különíthető el a megismerttől – mi ezen a jó kis bolygónkon (ismét?, újra?) a világmindenség középpontjában vagyunk. /…/ a humanizmus abból a hitből fakadt, hogy az emberi tudás és annak alkalmazásai elvileg határtalanok. /…/ az emberi alázatból erednek /…/ tudásunk határai nem korlátoznak, hanem gazdagítanak bennünket”.

A konzervatív John Lukacs, akinek majd húsz kötetnyi életműve magyarul is olvasható, elsősorban a huszadik századdal foglakozik, s teszi ezt könyveiben mindig tömör élvezetes, olvasmányos formában, mint ahogy ebben az új kötetében is. 

John Lukacs

A huszadik század rövid története

Fordította Komáromi Rudolf

Európa Könyvkiadó 2014

 

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Vajon a diktátorok uralomra jutása miért demokratikus választások által történt meg a művelt világban? Igen, a művelt Európában is. (Németországban volt a század első felében az általános műveltség a legmagasabb színvonalon földrészünkön.)"

Vajon milyen "békét" írattak alá Németországgal az I. Vh. után? Vajon miért akartak a németekkel 1980-ig jóvátételt fizettetni abban a "békeszerződésben"?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés