Rólunk a szégyent − Bauer Sándor emlékezete

2016. január 20. 13:27

Stumpf András
Mandiner
Bauer Sándor tűzhalála a huszadik századi magyar történelem legkrisztusibb pillanata.

bauer_sandor_1.jpg

Délután egy óra körül, 1969. január 20-án egy 16 éves autószerelő-tanonc leszállt a villamosról a Kálvin téren, bebattyogott a Nemzeti Múzeum kertjébe, táskájából elővette a benzines palackot, leöntötte magát, aztán gyufát vett elő. Nem vesztette el a lélekjelenlétét. Arra is volt ereje, hogy a magával hozott két kis nemzeti színű zászlót lobogtassa. Akkor a teste már lángolt.

Bauer Sándornak hívták.

Búcsúleveleket is hagyott. Írt barátainak, szüleinek is. Utóbbiaknak szóló levelében van az alábbi sor.

„…szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.”

Én meg azon morfondírozom ma, tettének évfordulóján, pontosan negyvenhét évvel később, hogy volt-e tényleg. Látszólag ugyanis a nemzetnek pont semmi szüksége nem volt Bauer Sándor mártíromságára. Sírja nem lett zarándokhely, nevét nem sutyorogták halkan január 20-adikákon, nem emlékeztek rá titokban, pedig még a szélesebb közvélemény is tudhatott a tettéről.

Akármilyen furcsa ugyanis, a kommunista diktatúrában, a párt által egészében ellenőrzött állam és sajtó időszakában a lapok nem hallgatták el teljesen az önégetés tényét. Nem volt persze címoldal, nem voltak nagy publicisztikák, de magáról a hírről beszámoltak az újságok: a cenzúra vagy öncenzúra a teljes elhallgatásig még akkor sem jutott. A Magyar Nemzet például így írt szerdán, két nappal az eset után.

„Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, s ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Állapota válságos.”

Aki tudott olvasni a sorok között, ennyiből is rájöhetett, mi történt és miért történt. A Nemzeti Múzeum kertje – Bauer Sándor a helyszínválasztással gondoskodott arról, hogy egyértelmű legyen: tette nem magánügy, nem pillanatnyi elmezavar következménye. Sejtette talán azt is, hogy a hírszerkesztés alapszabályait az újságok még a kommunizmusért sem írják felül, tehát a „hol?” kérdésre megadják a választ mégoly nyúlfarknyi beszámolójukban is. Aztán: önégetés – csupán néhány nappal az után, hogy Prágában Jan Palach felgyújtotta magát a szovjet megszállás és a kommunista uralom elleni tiltakozásképpen.

Bauer Sándor az ő példáját követte, a múzeumkertben köré gyűlő, érdeklődő tömegnek is azt válaszolta: hazaszeretetből gyújtotta fel magát, tiltakozásból az orosz megszállók ellen, illetve mert „a cseh testvér is megtette”.

Minthogy Palach tettéről beszámolt a magyar sajtó is (persze igyekezett jelentékteleníteni), a szükségszerűen szemfüles olvasó számára a fenti mínuszos hírből is egyértelműen kiderülhetett, milyen cél vezette Bauer Sándort, amikor meggyújtotta azt a három nappal később bekövetkező kínhalálához vezető gyufaszálat.

Haláláról csak jóval később számoltak be a lapok, február 5-én. Addigra már le is zárult a Fáklya-ügy – merthogy lett ám ilyen is pillanatok alatt. A Fáklya című dossziéba gyűltek az adatok az utolsó óráiban rendszerellenes felforgató tevékenység miatt még eljárás alá is vont haldokló ellen, aztán barátai ellen is eljárás indult, Bauer Sándor sírját pedig éveken át figyeltette a hatalom.

Nagyjából felesleges volt. A sír nem lett zarándokhely, nem játszott szerepet semmiben.

Lehet persze, hogy Bauer Sándor tűzhalála benne volt az enyhülésben. Kádár tudatalattijában. Abban, hogy diktatúrája tovább puhult, hogy engedélyezte a háztájit, a gmk-kat, hogy igyekezett gulyással korrumpálni a népet. Ha így volt, akkor viszont még annál is fölöslegesebbnek tetszik Bauer Sándor tűzhalála – kesereghetnék most.

Kádár ugyanis sikerrel járt.

De nem kesergek. Bauer Sándor rövid élete és kínhalála ugyanis egyáltalán nem volt hiábavaló. Bauer Sándor tűzhalála a huszadik századi magyar történelem legkrisztusibb pillanata.

Túl emelkedett lennék? Nem hiszem. Ez a fiú annyira szerette a nemzetét, hogy meghalt annak bűneiért. Magára vette azokat, felfeküdt az áldozati oltárra – és levette népéről a szégyent. Akkor is ez történt, ha a nép, a nemzet nem tudott vagy nem akart tudni róla.

Ez a fiú tényleg az volt, ami dossziéján állt aztán. Fáklya. Emléktáblája, szobra ma már van, de nem ez a lényeg. Hanem hogy elvilágít-e a mába is. Mártírhalála akkor nem volt hiába, ha nem történelmi eseményként és főleg nem pártpolitikai gyúanyagként tekintünk rá. Szégyen lenne történetet egy jóízű kommunistázással letudni.

Bauer Sándor példája ugyanis mélyen személyes. Nem arra világít rá, hogy mindenkinek fel kell gyújtania magát. Arra viszont igen, hogy ha sokan vagyunk egy kicsit tisztességesebbek, gerincesebbek és vállalunk kisebb áldozatokat, ha hajlandók vagyunk a másikért és az igazságért tűzbe tenni mondjuk a kisujjunkat, azzal talán elkerülhetjük, hogy egy-egy kiválasztottnak kelljen majd leégetnie magáról a bőrt.

És rólunk a szégyent.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 68 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Stumpf túltragizál / túlmitizál egy olyan esetet, ami Orbánisztánban mindennapos:

"Felgyújtotta magát egy 60 év körüli férfi Százhalombattán, a polgármesteri hivatal előtt csütörtök este, a férfit kórházba vitték – közölte a Pest megyei katasztrófavédelem szóvivője az MTI-vel. A férfit a körülötte tartózkodók a szökőkútba dobták, de testfelületének 30 százaléka így is megégett. Súlyos égési sérüléssel vitték kórházba." (index.hu, 2015.12.03.)

Katona voltam és Népszabadság-olvasó - mert a Népsport mellett ez a két lap elérhető, olvasható volt a seregben.
Akkor, a rövid hírecske olvasásakor szégyen, nagy fájdalom járt át - erre emlékszem.
Szégyen, mert bárki más megtehette volna.
És a magyarok közül egyetlen volt, akiben megvolt ehhez a tisztesség, Bauerban.
És mérhetetlenül szomorú fájdalom.
Hogy egy ilyen arany gyereknek így, ilyen fiatalon meg kellett halnia.
Ezek a gondolataim, azóta sem változtak.

Ez nem kérdés.
Csak el kell olvasni korábbi kommentjeit (is).

"Azt ugye felejtsük el, hogy a súlyos elnyomatás tolult fel annyira benne, hogy így ölje meg magát."
Ne, ne felejtsük el.
Mert 100-ban ez - és nem más - lehetett a motivációja.
Mai szemmel nehéz megérteni azt a kort.
Pl. majd minden egészséges fiú gyermek - de még akár a nem teljesen egészséges is - arról álmodozott, hogy a világbajnoki döntőben ő rúgja a győztes gólt, amivel Magyarország győz.
Aztán az új mechanizmussal alapjaiban megváltozott a hangulat, elkezdődött a "Kaparj kurta, neked is jut" korszak.
És Jancsó Szegénylegények-je: jobb, ha kussolsz, mert egy pillanat és ottmaradsz...
Így történt, az ország pedig a Dimitrov téri, meg a Fekete János-szerű fiúk vezetésével elindult a lejtőn, a kifosztás és meggyalázás felé...

Válaszok:
OberEnnsinnen | 2016. január 20. 17:00
Tündér_Lala | 2016. január 20. 17:12

Elékszem az esetre. Megdöbbenés és sajnálom érzés kavargott bennem.
Ugyanakkor téves helyzetértékelés vezetett ennek a jóravaló gyereknek a halálához. Van amikor van értelme az élet feláldozásának és van amikor nincs.

A magyar társadalom abban az időben kifáradt. Az emberek tudomásul vették, hogy nincs esélyük másfajta életre és az adott lehetőségek között a lehető legjobbat akarták kihozni életükből. Ezért hajlandóak voltak dolgozni és elösször hallhatták Kádártól, hogy "aki nincs ellenünk az velünk van". Vagyis nem kellett kollaborálni ahhoz, hogy valaki nyugodtan élhessen és munkájával boldogulhasson. (Legfeljebb az elöbbre jutása volt korlátozott, de már ez is jelentős előrelépés volt a megelőző időkhöz.) 68 pedig bebizonyította, hogy továbbra sincs esély.

Az sem igaz, hogy bármi változást hozott volna az áldozat. Az új gazdasági mechanizmus elindult, amely felemás módon ugyan, de mégiscsak korelációt jelentett gazdaságirányítási szempontból. (Akkor még a kiforgatását nem lehetett látni, csak a legtapasztaltabbak sejtették: az elvtársak a saját zsebük szabadabb és akadálytalanabb tömésére használják majd.)

Összességében az a véleményem, hogy bár tiszteletre méltó, de értelmetlen áldozat volt.

Mind igaz, de ezt egy 16 éves gyerek nem hiszem, hogy átláthatta.

A kilátástalanság érzése nem hülyeség. De az önpusztítást nem értjük, nem érthetjük meg.

Valóban, szinte a kutya se emlékszik Bauer Sándorra.
A jobboldalnak őt kellett volna példaképül felemelnie inkább (hiszen ő bűntelen volt és saját akaratából vállalta a mártíromságot), és nem a Mansfeld gyereket, aki végül is egy deviáns köztörvényes bűnöző volt és csak a megtorló rendszer "gyártott" belőle mártírt.

Kro-no-ló-gia...
Számodra hasznos lenne, ha ismerkednél ezzel a fogalommal.

András!

Olvasd el újra a cikked utolsó bekezdését, nézz bele a tükörbe, és próbálj meg elgondolkodni azon, mi a szereped, mint kormánypárti, hatalomközeli, közpénzből élő újságírónak a mészárosok és farkasflórik által összeharácsolt milliárdokban, az erőszakkal szétvert oktatásban és egészségügyben, a megfélemlített kisemberekben, a visszamenőleges hatályú jogalkalmazásban, a vállalkozási szabadság és a magántulajdon szentségének felszámolásában.

Hogy a szégyent ne másnak kelljen rólad lemosni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés