A sváb kitelepítésekről

2016. január 19. 13:56
Éreztem, hogy ha most a zsidóirtás után egy csaknem olyan svábirtás következik, ezúttal tisztán saját üzemben, ez csak a magyar névhez kapcsolódó gyalázat mennyiségét fogja szaporítani.

Ezzel nekem nagyon sok dolgom volt, pedig úgy kerültem bele, mint Pilátus a credóba, noha mégsem véletlenül. Mondhatnám úgy is, hogy az okok láncolatában kiváltó oka vagyok annak, hogy Magyarországra nézve a németek kitelepítése Potsdamban határozatba ment.

1945 májusától én már a pesti Belügyminisztériumban voltam. Nyár elején, lenn Tolnában-Baranyában teljességgel magánjellegű akciók kezdődtek a svábok kitelepítésére, amelyeket néhány parasztpárti és néhány kommunista kezdeményezett a Jugoszláviából elüldözött bukovinai székelyek elhelyezése érdekében.
 
Ez abból állt, hogy egész falvakat kihajtottak egy környező rétre, ahol azok esőben, hóban, teljes ellátatlanságban voltak. Mikor én erről az első híreket megkaptam, felháborodtam az emberiesség nevében, de azt is éreztem, hogy ha most a zsidóirtás után egy csaknem olyan svábirtás következik, ezúttal tisztán saját üzemben, ez csak a magyar névhez kapcsolódó gyalázat mennyiségét fogja szaporítani. Akkor nem volt tudomásom arról, hogy a cseh nemzet, a lengyel nemzet ezt a gyalázatot az időben vígan elviseli, de hát ennek volt némi előzménye, ami az ő esetükben sok mindent megmagyarázott, s tudatában voltam annak is, hogy minél több helyet csinálunk mi a sváb területen, annál több magyart fognak a csehszlovákok ide átdobni.
 
Bementem Erdeihez Keszthelyi Nándorral együtt, aki akkor a belügy nemzetközi osztályát vezette, és próbáltuk őt ebben a dologban felbolydítani. Elsőre meghökkenve fogadta ezt, majdnem hogy meggyanúsított, hogy sváb szépanyám és szépapám motoszkál bennem, s talán úgy érezte, hogy ez csak egyike a sok kilengésnek, amivel rendőrségi tárgykörben őt naponta ostromolták. De aztán rájött, hogy miről van szó, és bevitte az ügyet a Minisztertanácsba. Ahol először is leszögezték, hogy az esetleges sváb kitelepítések és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése között semmiféle organikus összefüggés nincs. Ez elég szamár megállapítás volt, hiszen ez ténykérdés volt, s már jelek voltak arra, hogy a csehszlovákok erre hivatkoznak. De egyben úgy is határoztak, hogy a kérdést a legegyszerűbb a potsdami értekezlet elé terjeszteni, s megkérdezni, van-e szándékuk német kitelepítést elrendelni Magyarországon is.
 
A potsdami értekezletnek, gondolom, minden eszébe jutott, csak az nem, hogy Magyarországon ilyet elrendeljen, hiszen nem rendelt el Romániában, Jugoszláviában sem. Ezzel azonban a magyarországi svábok ügyéből akta lett, s ha már felelni kellett a magyarok kérdésére, a legegyszerűbb az volt, hogy a lengyel és a cseh kitelepítésre vonatkozó határozatok mellé hozzácsapják a magyarországi németek kitelepítését is.
 
De ez akkor egyelőre még messze volt, közben már nem tudom, hogy a Minisztertanács megbízása alapján vagy még előbb, a mi rábeszélésünkre, Erdei kibocsátott egy kétsoros rendeletet, melyben ezeket az önkényes kitelepítéseket megtiltotta, mire azok azonnal megszűntek; úgy látszik, az ország többsége abban az időben inkább felsőségtiszteletre, mintsem forradalomra volt beállítva. A minisztertanácsi határozat következtében a belügyminiszter feladata volt továbbá, hogy elkészíttessen egy rendeletet - azt is én csináltam, aki akkor, júniusban még a törvény-előkészítő osztályt vezettem -, mely a svábok számonkérését aránylag rendezett eljárásban szabályozta.
 
Az ebben előírt eljárás rendkívül egyszerű volt: egy minisztérium által kiküldött megbízott s egyben elnök kijelölt egy svábellenes és egy svábbarát intézményt, amely lehetett a Parasztpárt vagy a szociáldemokrata párt, vagy lehetett valami magyar vagy német helyi közművelődési szervezet, s ezek jelölték ki a két ülnököt. Előfordult, hogy mindkét oldalra egy svábellenes intézményt jelöltek ki. Mégis az egész dolog eljárásszerűsége óhatatlanul aránylagos igazságosságra vezetett, s végül a sváboknak körülbelül tíz százalékát minősítették valamilyen módon számon kérhetőnek, öt százalékát érdemet szerzettnek, a többit ártatlan semlegesnek, s ez reális volt. Három elítélő kategória volt, a Volksbund-vezető, a Volksbund-tag és Volksbund-támogató; ez utóbbira azért volt szükség, mert szinte teljesen megsemmisítették a taglistákat. A negyedik kategória azoké volt, akik se rosszban, se jóban nem találtattak, az ötödik azoké, akik fasisztaellenes érdemeket szereztek.
 
Az első három kategóriát aztán lakhelyen kívül vagy lakhelyen munkaszolgálatra lehetett behívni három fokozatban. Így a svábok, pontosabban az emberiesség érdekében való fellépésem eredményeképpen először is a svábok számonkérését szabályozó jogszabályok készítője - hiszen én voltam a belügyi törvény-előkészítés vezetője augusztusig - és a sváb számonkérés apparátusának az irányítója lettem, amihez igazán nem volt semmi kedvem. Mikor aztán Potsdamban határozatba ment a németek kitelepítése, akkor ez az egész kategorizálás tárgytalanná lett, de tudomásom szerint rendezett formában ment, padokkal ellátott, nem zsúfolt vagonokban, ellentétben a cseh és lengyel kitelepítéssel, mely tudomásom szerint hitleri jellegű vagonba gyömöszölés formájában történt.
 
De a svábkérdés újból megjelent számomra az év végén, amikor már Nagy Imre volt a belügyminiszter. Akkorra tudniillik megalkotta a törvény-előkészítő osztály - melyhez már nem volt közöm, hanem a kitűnő Szitás Jenő vezetése alatt állott - utasítás szerint a sváb kitelepítésről szóló törvényjavaslatot. Hogy ennek alapelveit merőben a svábokkal szemben ellenséges kommunista álláspont szerint adták-e meg, vagy pártközi megállapodás volt, azt nem tudom: annyi bizonyos, hogy a tervezet az ádázabb kommunista - és parasztpárti - álláspont szerint a statisztikai bevallás alapján mindenkit kitelepítendőnek ítélt, aki 1941-ben német anyanyelvűnek vallotta magát.
 
Ezt én is, a rendeletet kötelességszerűen elkészítő öreg jogászok is - a régi liberális Szitás Jenő és a német fogságból vagy koncentrációs táborból akkor visszatért Dabasi Halász - egyaránt igazságtalannak tartottuk. Az 1941. évi népszámlálásnak volt ugyanis – Teleki Pál kezdeményezésére – egy olyan kategóriája, amely szerint az emberek külön nyilatkozhatnak a nemzetiségi és külön az anyanyelvi hovatartozásukról.
 
A magyarországi nemzetiségiek több mint kilencven százaléka ennek alapján ugyanazt a nemzetiségi és anyanyelvi hovatartozást jelölte meg, kivéve a svábokat, akiknek az egyharmada magyar nemzetiségűnek, bár német anyanyelvűnek vallotta magát. Ez az akkori helyzetben antihitlerista állásfoglalás volt. Persze ez csak nagy vonalakban volt helytálló, sok helyen az döntötte el a kérdést, hogy hol volt magyar érzelmű és hol volt Volksbund-érzelmű jegyző. De mégis ez volt az egyetlen kritérium, ami szerint egyáltalán kategorizálni lehetett volna, hiszen mindenki, aki a svábok közül magyarnak vallotta magát, kitette magát bizonyos terrornak a jelen lévő vagy pláne a fenyegető német hatalom részéről. Ha már kitelepítésnek lennie kell, akkor ez szorítkozzon azokra, akik német nemzetiségűnek vallották magukat.
 
Annak persze szintén nem örültem, hogy a népszámlálási ívek ilyen következmények alapjául szolgálhatnak, mert hiszen ez a népszámlálásnak évtizedekre való hitelvesztését jelentette; de ezen aztán végleg nem is próbálhattam segíteni. Ellenben csináltam egy ellentervezetet, amiben bevezetőül kifejtettem, hogy a kitelepítést a német nemzetiséget vallottakra kell szorítani, és ezt elküldtem a Minisztertanács általam ismert tagjainak. Ma sem értem, hogy én akkor először miért nem Nagy Imréhez vittem az ellenvéleményt, akivel barátságos érintkezésben voltam. Mikor aztán Nagy Imre a Minisztertanács elé vitte a belügy hivatalos javaslatát, akkor ott a többi miniszter megkérdezte, hogy vajon most a belügynek két javaslata van-e?
 
Végül is keresztülment a hivatalos javaslat, és az én elképzelésemet leszavazták. Érdekes, hogy Nagy Imre nekem ezért egy rossz szót sem szólt. Utóbb tudtam meg, hogy hosszas tanácskozások voltak a tekintetben, hogy nem kellene-e ellenem ezért fegyelmit indítani, minden normális hivatali helyzetben ezért járt volna egy kiadós fegyelmi, hogy valaki, akinek feladatkör szerint nincs köze a törvény-előkészítéshez, a saját miniszterének a minisztertanácsi javaslata ellen csinál a többi miniszternél propagandát. Ezúttal nem lett semmi, talán a koalíciós helyzet miatt, mert Erdei, mikor távozott, kikötötte, hogy az én főosztályvezetői helyem parasztpárti pozíciónak számítson. Annál humorosabb volt ez, mert az én ellenjavaslatom egyáltalán nem volt parasztpárti álláspont, hiszen ebben a kérdésben Kovács Imre is a legélesebb svábellenes álláspontot képviselte, és ő bocsátotta ki azt a jelszót, hogy egy batyuval menjenek el a svábok, ahogyan jöttek. Ezzel végződött az én közepes értékű, de tisztességes szándékú közbelépésem a sváb kitelepítés ügyében.
 
 
Bibó István (1911-1979). Életút dokumentumokban. A dokumentumokat válogatta, a kötetet összeállította Huszár Tibor. A felhasznált interjúkat készítette Huszár Tibor és Hanák Gábor. Szerk. Litván György, S. Varga Katalin. Bp., 1956-os Intézet-Osiris-Századvég, 1995, 252-254. o.  
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mosakodás. A lényeg, hogy nyakig benne volt.

Ami engem illet, eléggé Lánczi igazát látom pl. abban, ahogyan Bibó a zsidókérdést értékelte 1946-ban. Úgy elítélni a magyar középosztály németbarátságát, hogy a szerző nem is céloz arra, hogy azért a szovjet megszállástól volt félnivaló, nos az egy erősen elfogult középiskolai történelemtanár vagy méginkább egy elég rémes kriptokommunista pártocska politikusának a nívója.

Olyan félelem, amely barátnak tudja láttatni a megszállóvá lett szövetségest, és hihetetlen háborús rémhírek az általa elkövetett zsidóirtást. Magyarországot valóban nem úgy szállták meg a németek, mint mondjuk Hollandiát, de a döntő különbség talán mégsem az, hogy Hollandia szabad liberális demokrácia, Magyarország meg nácifasiszta hörr-hörr - ahogy pl. Bibó láttatja és utána az egész baloldali történetírói kánon - hanem hogy a hollandok az amerikaiakat várták, mi meg a szovjeteket.

Ja, ha szerinted patologikus valóságtévesztés, hogy a szovjet megszállástól minden okunk megvolt félni, akkor kétségtelenül az 1946-ős Bibó elvtársának mutatkozol, de ne légy rá túl büszke.

Ő maga meg részt vett benne. Elmondja a posztban. Ízléséhez képest túl széles körű volt, meg túl kegyetlen, de csinálta. Ha az amik az elhurcoltakat koncentrációs táborba zárták és legyilkolták volna, nézne bociszemekkel.

Mondtam én ilyet? Viszont ahogy Bibó nem tételezte föl az amerikaiakról, hogy halomra ölnék a kitelepített svábokat, úgy nem tételezte ezt föl az 1944-es közvélemény a németekről.

Szemben Hollandiával, amelynek megszállására semmilyen értelmes oka nem volt a németeknek, ezért - ha már mégis megtették - volt ok azt gondolni, hogy ezek bármire képesek, Magyarország német megszállásának volt értelmesen kommunikálható katonai oka. 1944 tavaszán, jóval Normandia előtt még nem volt nyilvánvaló a németek teljes katonai összeomlása.

Azt kell mondanom, hogy ha a nácik nem irtják ki a zsidókat, hanem mondjuk egy I. világháborús stílusú német vezetés vágott volna bele a II.-ba, egészen másképp nézne ki ma is a katonai történések erkölcsi megítélése.

Be kell neked valljam, számomra meggyőző az az amerikai szöveg, hogy "háború volt".

Az alternatíva egy amerikai és/vagy egy szovjet partraszállás lett volna a japán szigeteken, és az járt volna ugyanennyi civil áldozattal. Teccettek volna a japánoknak korábban megadni magukat.

1945 tavaszától augusztusig volt idejük, hogy rádöbbenjenek: ebben a háborúban nem nekik áll a zászló. Erre elkezdték küldeni a kamikázékat.

Válaszok:
Csomorkany | 2016. január 19. 20:11

Akkor már Drezda terrorbombázása pár hónappal a teljes német összeomlás előtt sokkal kevésbé menthető katonai érvekkel. Na, az sima szövetséges kegyetlenkedés volt.

1. Neked, 2016-ban. Na jó, nekem is. 2016-ban. De még 2016-ban is azt mondom, hogy vereség és vereség között is van különbség. Normandia előtt lett volna esély valamiféle különbékére a szovjettel. Hitler sem volt örökéletű... Szóval én nehezen tudom hibáztatni azokat az eleimet, akik 1944-ben bíztak valami másban, mint a totális szovjet megszállás. Ja, és a bizakodásukba a németeket is belekalkulálták, akár megszállók, akár senem.

2. Itt most a nóvum eddigi vitáinkhoz képest Bibó könyve a zsidókérdésről. Na, Bibó a magyar úri közvéleményről ír olyan dermesztő megvetéssel, mintha saját kézzel nyitogatták volna a gázcsapokat. Ha Bibót értékeljük, akkor az a kérdés, hogy helyesen értékeli-e a magyar középosztály szerepét. Pl. (emlékezetből, nincs itt most nálam a könyv)
"a szovjet megszállás, kényszermunka, kifosztás semmiféle ténylegesen átélt szenvedése nem hasonlítható ahhoz a sorshoz, ami a magyarországi zsidóknak jutott a németek részéről"

Írja mindezt úgy, hogy a "nemi erőszak", a "malenykij robot" és pl. a "szerb partizán" kifejezések nem fordulnak elő a szövegeiben.

Pedig ha az 1944-es országterületben gondolkodunk, akkor százezres népirtás is (a szerb partizánok részéről), százezres szexuális abúzus is társult a fölszabadítás Bibó által is meglátott örömeihez, ráadásul Bibó középiskolás történelemtanár nívóján utólag értékel, az 1944-es magyarságnak pedig előre kellett volna a véralgebrát elvégeznie.

Szóval részemről Lánczi nyert. Talán azzal a megszorítással, hogy az 1956-os és azutáni szerepét még mindig becsülöm Bibónak. De az 1956-os és azutáni szerepe még Nagy Imrének is rendben van, pedig ő írta alá a németeket kitelepítő rendeletet.

Szóval Bibó, mint '56-os hős, utcákat érdemel, de Bibó, mint történelemfilozófus, sok szót nem.

Add össze légyszíves a magyar áldozatok 50 000-re becsült számát és a német áldozatok 70 000-re becsült számát ebben a Wikipedia szócikkben:
https://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%A9lvid%C3%A9ki_v%C3%A9rengz%C3%A9sek

Az igazság az, hogy a 70 000 fő sváb áldozat nagyon óvatos becslés, a tágabb szakirodalom becslései 60 és 120 000 meggyilkolt áldozat között szórnak.

Nem vagy te Holokausztrelativizáló?

Bibó főművének Az európai társadalomfejlődés értelmét szokták tartani, egye fene, az tényleg nem is olyan szar, mert kellően általános a megközelítése, de abban nem sok jogbölcseletet találék. Az szerintem tiszta történelemfilozófia. De megengedem, hogy ebben benne lehet az én olvasói szemüvegem is.

Na, részemről azzal tudnám lezárni, hogy néhány értelmes filozófiai megközelítése miatt, meg 1956-os hősiessége miatt a Bibó István Szakkollégiumnak nem kell szégyenkeznie a névadó miatt.

Viszont amit politikusként és közíróként művelt 1945 és 1948 között, az akkor is súlyos szellemi és erkölcsi mélypont. Akkoriban afféle "jó német"-ként valamiféle kollektív lelkiismeretfurdalást átérezve és hirdetve lényegében kiszolgálta a kommunista diktatúra minden mocskát. Jó, kicsit néha a fejét is csóválta, valahogy úgy, mint a Kontroll Csoport dalában:

"ne
a csikket ne az arcán nyomjátok el
ő érzékeny
vele vigyázni kell

ne menjetek át rajta tízen
megszakad érte a szívem"

Bibó István 1945 és '48 közötti életművének ez az esszenciája.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés