Horthy, Szálasi és Auschwitz

2016. január 7. 11:53
A konzervatív álláspont (Horthy Miklós, Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc vagy Kozma Miklós) szerint a magyar zsidóság nagyobbik része az ország és a társadalom hasznos alkotórésze – a rendszer ellenségeivel szemben.

Eredetileg nem terveztem, hogy Karsai László és Ungváry Krisztián újabb, cikkemet cáfolni igyekvő írására, továbbá a szintén november 2-i cikkemre ugyanezen a napon, november 9-én reagáló Gellért Ádám jogtörténész cikkére válaszolok. Azért nem, mert érdemi kérdéseket tettem fel, amelyekre a szerzőpáros nem válaszolt, ehelyett megismételte azt, amit korábban állított. Ennek nem a vitához, hanem az agitációs-propagandához van köze.

Gellért Ádámmal egy ponton van lényegi vitám – amiben ő egyébként a szerzőpárossal egyetért –: bizonyító erejűnek tartja azt az 1943-as találkozót, ami viszont szerintem nem az. Viszont Gellért Ádám cikke segít sok mindent megérteni abból, ami 1944-ben történt.

Szelektív és diffúz antiszemitizmus

A nála idézett példa, a Pester Lloyd főszerkesztője és Sztójay Döme későbbi miniszterelnök polémiája kiváló példája annak, ahogy a Horthy féle konzervatív magyar elit a zsidókérdésről gondolkodott és azt is ragyogóan ábrázolja, hogy szelektív antiszemitizmusuk (Turbucz Dávid megfogalmazása) miben különbözött a Sztójay által képviselt – ha úgy tetszik, diffúz (saját megfogalmazásom) – antiszemitizmustól. A konzervatív álláspont (Horthy Miklós, Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc vagy Kozma Miklós) szerint a magyar zsidóság nagyobbik része az ország és a társadalom hasznos alkotórésze – a rendszer ellenségeivel szemben. A rendszer ellenségei közé sorolták a hazaárulónak tartott, ám elenyésző számuk miatt nem különösebben veszélyes magyar kommunistákat, valamint a szintén hazaárulónak, ám növekvő társadalmi befolyásuk miatt egyre riasztóbbnak tekintett nyilaskereszteseket, akiknek mozgalmát „zöld bolsevizmusként” jellemezték.

(Ennek 1944-ben azért volt jelentősége – és itt ismét a polémiát elindító, a Mandineren október 16-án megjelent Horthy István-interjúban közöltekre utalok –, mivel 1939-ben, amikor bővült a választójog Magyarországon, „a szélesebb demokráciával (valóban! – G.G.) németbarátabb lett a parlament”. Az 1939-es általános titkos választásokon ugyanis – a jelentős kormányzati nyomás ellenére – a döntő többségében antiszemita magyar szélsőjobboldal söpörte be a szavazatok 25 százalékát, amiből a nyilaskeresztesek 15 százalékot tudhattak a magukénak. A maradék 10 százalékon egyéni képviselők és jelentéktelen nemzetiszocialista pártocskák osztoztak – ez is mutatja a választásokat a szegedi Csillag Börtönből figyelő Szálasi Ferenc mozgalmának komoly politikai tényezővé emelkedését. A vallásnak egyébként a magyar nyilasoknál – a távol-keleti emigrációban szárnyra kapott orosz náci mozgalomhoz hasonlóan – komoly szerepe volt, nem úgy, mint a német nemzetiszocialistáknál.)

A nyilaskeresztes mozgalom – és ezzel a Karsai-Ungváry páros mostani írásaiban sajnos nem foglalkozik – jelentősége a magyar politikai jobboldalon annak ellenére nőtt 1939 után folyamatosan, hogy 1943 decemberére a taglétszámuk visszaesett. Szálasi ugyanis 1940-es szabadulását követően könyörtelenül leszámolt a mozgalmon belül mindazokkal, akik a hatalmát megkérdőjelezhették volna – nem kegyelmezett még az imázsát megteremtő olyan jelentős ideológusnak sem, mint Málnási Ödön.

Mikortól tudhatott Horthy az Auschwitz-jegyzőkönyvekről?

Komoly történész akkor állít dolgokat, ha bizonyítékai vannak rá. Karsai László és Ungváry Krisztián nem azt állítják, hogy Horthy Miklós „szerintük”, netalán „valószínűleg” 1944. április végén, május elején tudott az Auschwitz-jegyzőkönyvekről, amelyek – ebben nincs köztünk vita – hitelt érdemlően, megkerülhetetlenül bizonyítják azt, hogy a láger területén szervezett népirtás zajlott, hanem azt, hogy már ekkor tudott róluk. Sőt – és ebben Gellért Ádám is egyetérteni látszik velük – azt, hogy mint a Hitler-Ribbentrop-Horthy 1943. április 16-17-i klessheimi találkozón elhangzottak „bizonyítják”, hogy a kormányzónak „tudomása volt” a német népirtási programról.

Gellért Ádám cikke egyébként hasznos, mivel részletesen idézi, hogyan hangzottak el Hitler, illetve Ribbentrop szájából a zsidóság sorsával kapcsolatos – finoman szólva – igencsak barátságtalan a mondatok. A végeredményt ismerve persze ma könnyű kijelenteni, hogy ezek a mondatok a zsidóság szisztematikus fizikai megsemmisítésére utaltak, ám azt feltételezni, hogy Horthy már akkor tudhatta, hogy szinte kivétel nélkül halálgyárakban fogják kivégezni őket, túlzás. Tegyük hozzá gyorsan: hírszerzési jelentések sem támaszthatták alá ekkor e kijelentések valóságtartalmát. A lengyel zsidók kiirtása gyakorlatilag eddigre már befejeződött, de ne felejtsük el, hogy a németek hasonló elszántsággal ritkították a nem zsidó lengyelek sorait is, és a kívülálló számára nem volt egyszerű kideríteni, hogy éppen ki is volt pontosan soron.

Az viszont kétségtelen, hogy a magyar politikus számára is világos volt, hogy a nemzetiszocialisták a német fennhatóság alatti területeken nem bántak kesztyűs kézzel a zsidókkal. A Gellért Ádám jóvoltából a Pester Lloyd főszerkesztője által közölt sorok kiválóan érzékeltetik, hogy miért nem volt szimpatikus a zsidóság ilyen fajta üldöztetése a Horthy-féle konzervatív magyar vezetésnek. Ismételten hangsúlyozni vagyok kénytelen: ezek nem zsidó szempontok voltak. Számomra paradoxnak hat, hogy – főként Karsai László – minduntalan zsidó, már-már liberális szempontok érvényesítésének a hiányát veti a kormányzó szemére, holott ő sem zsidó, sem pedig liberális nem volt, a maga szempontjai szerint gondolkodott.

Ez 1944. március 19-e után sem változik: Horthy Miklós nem válik sem diffúz antiszemitává, sem pedig olyan politikussá, aki elkezd hirtelen feltétel nélkül hinni a német fegyverek győzelmében. Karsai László – nem itt, a Mandiner hasábjain, hanem másutt – bevallja, hogy számára sem teljesen érthető, miért változott meg a kormányzó politikája a német megszállás után. Korábbi írásomban kíséreltem meg érzékeltetni, hogy nem a kormányzó politikai attitűdje, hanem a helyzet változott meg a német megszállással. Kétségtelen, hogy nem akkora mértékben, mint majd a szovjettel, de a magyar elit nagyobbik részét ez is sokkolta, miközben a kisebbik részét – ebben sincs vita köztünk – aktív együttműködésre késztette.

Mennyire volt jelentős a nyilasok szerepe?

A szerzőpáros egy félmondatra sem méltatja azt a rendkívül fontos másik kritikai észrevételemet, amit én ugyan virágnyelven jeleztem, de úgy látszik, nem talált értő fülekre: ez a nyilas mozgalommal kapcsolatos, azt semmibe vevő álláspontjukra vonatkozó kérdésem, ami koncepciójukat – szerintem legalábbis – nyílt történelemhamisítássá változtatja.

Korábbi cikkemben már hivatkoztam rá, de most megpróbálom más szavakkal érzékelhetőbbé tenni: a német vezetés, Edmund Veesenmayer birodalmi megbízottal az élen, 1944. március 19-e után – mai szakkifejezéssel élve – széleskörű „népfrontos szélsőjobboldali kormányt” látott volna szívesen az ország élén, aminek megalakítását március és augusztus között részlegesen sikerült is elérnie, de valójában mégsem, mivel annak létrejöttét éppen Szálasi hiúsította meg azzal, hogy nem vett részt benne! Saját szempontjukból ez érthető volt, lévén a tervezett koalíció valódi ereje ők, vagyis a nyilasok lettek volna, Szálasi pedig nem kívánt osztozkodni a hatalmon senkivel. Ő totális hatalmat akart.

Kétségtelen, hogy a „Mi lett volna, ha?”-kategóriájába tartozik az a lehetőség, hogy mi történt volna akkor, ha az október 15-i eseményekre esetleg 1944 tavaszán vagy nyarán kerül sor – ám ezt soha nem tudjuk meg. Ha a kormányzó józan ítélőképességének a birtokában volt – ezt a szerzőpáros sem vitatja – és a német csapatok távollétében nem szorgalmazott drasztikus zsidóellenes intézkedéseket, akkor – a német megszállás után – miért változott volna hirtelen meg? (Ismétlem: számos forrás tanúsítja, ő nem hitt a feltétel nélküli végső győzelemben, mint például Szálasi.)

Imrédynek, vagy más szélsőjobboldali politikus kormányalakításának – Horthy hozzájárulása nélkül, különösen Horthy ellenére – az egyetlen Szálasi Ferencen kívül nem volt esélye.

Horthy vs. Szálasi

Ki az, aki úgy gondolja ezek után, hogy az „aszemita”, vagyis zsidómentes Magyarország vágyképében élő Szálasi október 15-énél korábbi hatalomátvétele kevesebb áldozattal járt volna, mint az az alternatíva, amely végül megvalósult?

Az pedig, amint arról Karsai László számtalan írása tanúskodik, hogy zsidó ügyben Horthy Miklós tevékenységét összességében kártékonyabbnak tartja Szálasi Ferencénél, kiemelve azt, hogy Szálasi országlása alatt nem öltek meg annyi magyar zsidót, mint korábban – még a „végeredmény” ismeretében is – egészen abszurdnak tűnik. Különösen akkor, amikor Karsai Szálasi Horthyra vonatkozó kritikáját is idézi. Már-már az az érzésünk, hogy a zsidóság szempontjából Szálasi pozitívabb figura, mint Horthy volt. Persze, ilyen szempontból lehet játszani a gondolattal, és akár Adolf Eichmannak is lehet emléktáblát javasolni, hiszen a deportálási sorrend meghatározásával neki is volt szerepe abban, hogy a budapesti zsidóság túlélte a második világháborút – Endre László ugyanis a deportálásokat a budapesti zsidósággal kívánta elkezdeni. (Sőt, akár Heinrich Himmlernek is lehet szobrot javasolni, hiszen Horthy Miklós deportálásokat leállító döntését – német részről – 1944 nyarán végül ő hagyta jóvá. Természetesen mindez a rossz vicc kategóriájába tartozik.)

Az 1944. június 26-i koronatanács jegyzőkönyve ugyan nincs meg, de a Karsai-Ungváry páros itt mégis úgy fogalmaz, hogy Horthy ekkor „Pilátusként mosta kezeit a deportálásokkal kapcsolatban”. Amennyiben ez egyáltalán igaz, Eliezer Rabinovich, az Amerikai Egyesült Államokban élő holokauszt-kutató arra kíváncsi, hogyan lehetséges, hogy a Karsai-Ungváry páros számára ez a fontos, nem pedig az, hogy rá egy hétre a kormányzó leállította a deportálásokat és ennek következtében megmenekült a magyar főváros zsidósága?

Forráshiány

Egyébként elszomorító, amire Gellért Ádám is utalt, hogy – Romániával és Németországgal is összevetve – a korszakkal foglalkozó hazai dokumentáció jelentős része még a második világháború során megsemmisült. Hasonló gondokkal küzd Kolozsváron az utóbbi években ilyen kutatásokat végző erdélyi újságíró-történész: Tibori Szabó Zoltán, hiszen az egyesek szerint négy, mások szerint hat példányban készült Jaross-féle összeírási jegyzőkönyvek – az ő tapasztalatai szerint – szőrén-szálán eltűntek.

További probléma, hogy az 1941 és 1944 közötti időszakban nemcsak Kamenyec-Podolszkban, illetve a keleti fronton zajló harci cselekményekben játszott konkrét magyar szerepvállalás nem kellő mélységben tisztázott, hanem feldolgozatlan a különböző magyar kormányok és a magyar katonai vezetés főként ukrán, de orosz és belorusz viszonylatban folytatott tevékenysége.

Eliezer Rabinovichnak egyébként nemcsak a Karsai-Ungváry szerzőpárossal van komoly vitája, akik – szerinte – nem tudni honnan vették azt, hogy Horthy Miklós már április végén-május elején tudta, mi található az Auschwitz-jegyzőkönyvekben, hanem Tibori Szabó Zoltánnal is, aki tanulmányában azzal foglalkozik: ki mikor kapta meg ezt a dokumentum-csomagot. A kormányzó – Tibori Szabó szerint – és itt burkoltan neki is vitája van a Karsai-Ungváry szerzőpárossal – 1944 májusának végén-június elején, vagyis az említett két szerző által vallott időponthoz képest egy hónappal későbbre teszi az idejét annak, amikor Horthy Miklós hozzájutott az említett dokumentum-csomaghoz.

Thomas Sakmyster, az Admirális fehér lovon című kötet, az egyetlen kifejezetten a kormányzó életével foglalkozó komoly, egyébként az Amerikai Egyesült Államokban 1994-ben, nálunk 2001-ben megjelent tudományos Horthy-monográfia szerzője szerint Horthy viszont 1944. június 19-én vagy 20-án kapta meg az Auschwitz-jegyzőkönyveket – Török Sándor közvetítésével – özv. Horthy Istvánnétól, ám – ahogy Eliezer Rabinovich fogalmaz –, nem zárható ki, hogy Sakmyster álláspontja módosul. Viszont érdemes megjegyezni, hogy a történészek nagyobbik része, így például a német levéltárakban szorgalmasan dolgozó kolozsvári kutató, Ottmar Trasca, a Román Tudományos Akadémia George Barit Történeti Intézetének főmunkatársa is ekkorra tartja valószínűnek, hogy a kormányzó szembesült a gázkamrák valóságával.

Végül azt sem lehet tudni, hogy a Horthy-hagyaték fokozatos publikálása során nem jutunk-e esetleg olyan dokumentumokhoz, amelyek közelebb visznek a valóság megismeréséhez. Ennek első darabját, Horthy Miklósné 1944-45-ös naplóját novemberben mutatta be kiadója a Kossuth Klubban.

Gecse Géza

Összesen 40 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Mi az antiszemitizmus?-----Az,ha valaki a kelleténél jobban utálja a zsidókat."

A fenét, az az antiszemita, akit a kelleténél jobban utálnak a zsidók!

:-)

Dilettáns és demagóg szerecsenmosdatás.

"A konzervatív álláspont (Horthy Miklós, Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc vagy Kozma Miklós) szerint a magyar zsidóság nagyobbik része az ország és a társadalom hasznos alkotórésze – a rendszer ellenségeivel szemben. "
Leegyszerűsített, sportban fellelhető alakjában:
MTK - asszimilációt elfogadó, célul kitűző, magyar államot szolgálni akaró zsidóság;
VAC - cionista zsidóság, az asszimiláció elutasításával, a magyar állam ellenségei

"1922. október 1-jén az MTK és a VAC szereplésével rangadót játszottak a Hungária körúton. A Vívó és Atlétikai Club kiválóan szerepelt a bajnokságban, a korszak egyik legjobb klubja ellen sem lépett esélytelenül pályára. A mérkőzés pikantériája volt, hogy sokan mindkét szereplőt "zsidó csapatnak" tekintették. A cionista mozgalom égisze alatt született VAC esetében ez kézenfekvő volt, az MTK-t pedig társadalmi beágyazottsága, a klub által hordozott jelentéstartalmak miatt tartották annak, aminek... A korai kezdés ellenére 8000 néző volt kíváncsi a találkozóra, ami azonban nem épp ünnepi hangulatban zajlott le: fél órával a vége előtt, 2-1-es VAC-vezetésnél a bíró tömegverekedés miatt lefújta a találkozót.

A botrány akkor tört ki, amikor a bíró 11-est ítélt az MTK javára. A VAC játékosai körbevették a játékvezetőt, többtucatnyi néző pedig a pályára rontott. A Nemzeti Sport tudósítása szerint "(a) tribünről csak annyit lehetett látni, hogy Opata nyargal ki az öltöző felé hatalmas iramban, és nyomában Fischer, a VAC kapusa rohan tettrekész hangulatban.
(...) Pár pillanat múlva négy ember vitte az öltözőbe az eszméletlenül fekvő Hermannt, a VAC balfedezetét. Ezután a publikum elállta az öltözők bejáratát és a tribün lejáratait, úgy, hogy a még künn rekedt játékosok határozott életveszély közt hagyták el a pályát, amelyen bizonytalanná tette a tartózkodást a világos- és sötétkékek elvadult hívőserege. A verekedés ekkor már átragadt a tribünre is, ahol lépten-nyomon parázs dulakodások és ütlegelések következtek. A kevés számban kivonult rendőrség az öltöző bejáratát védte, és így a közönség rakoncátlan része nyugodtan hódolhatott a bokszolás ilyenként kevéssé nemes sportjának. A szolgálatot teljesítő rendőrtanácsos ekkor segédcsapatokért telefonált és az autón megérkező rendőrosztag segítségével megtisztította a pályát."

A leplezetlenül antiszemita Magyarság számára a botrány igazi csemege volt: "Ezúttal egymás között játszottak a neológok és ortodoxok, és a nézőtér sokezer főnyi közönségén is meglátszott, hogy az MTK megszokott és mérsékelten viselkedő közönségével szemben teljes felkészültséggel vonultak fel a másik párt, a cionista voltát hangosan hirdető VAC fanatikusai, telve alig leplezett gyűlölettel az ellenfelük iránt, akiket hitehagyottaknak tartanak. (...) A nézőtér cionista népe a korlátokon keresztül a pályára rohant és a következő pillanatban botok és öklök emelkedtek a leírhatatlan üvöltéssel kavargó tömeg feje fölé. A cionisták vérszomjas dühvel rohantak ellenfeleiknek, akik természetesen szintén védekeztek. [...] A rendőrség megérkezése után sietve tűnt el a Dob utca csőcseléke, félve az igazoltatástól."

Teljesen nyilvánvaló, hogy az állam és polgárai túlélésének biztosítására a "Tanácsköztársaság" árnyékában törvényekkel kellett biztosítani a különlegesen egyedi helyzet lecsillapítását.
Egyszersmind a társadalmi béke megteremtését, legalább a működés alapszintjeiig.
Ebben az optikában mindenki, aki az ún. magyarországi törvényeket megszavazta - benne Hóman Bálint is pl., - bármennyire ellentmondásosnak tűnik: a magyar polgárok életét biztosította-védte, benne a zsidóságét, mint az egyik leginkább veszélynek kitettekét.
És ezért a Horthyk, Kállaik, Hómannok tiszteletet érdemelnek.
Azokat, akik bárkik - célzottan a magyar zsidóság ÉLETÉRE törtek, megvetjük, szégyent hoztak ránk, hogy a magyarságnak voltak ilyen tagjai is.

A vezető konzervatív magyar politikusok számára a mintakép a zsidó helyzete volt a császári Németországában. Az erős és határozott II. Birodalom jó úton haladt, hogy (mai kifejezéssel élve) integrálja az egyébként nem túl nagy létszámú (kb. 600 ezernyi, amelyből friss bevándorló mintegy 60 ezer fős) zsidóságot.

A német zsidók alkalmazkodtak a helyzethez. Keresztény neveket adtak gyerekeiknek (Albert, Regina [Regina Jonas az első rabbi nő]´). Még attól sem zárkóztak el, hogy vasárnapra tegyék át a 'szombatot'. Részt vettek a hadiipar fejlesztésében (pl. Fritz Haber, a 'vegyiháború atyja', Nobel-díjas [no, nem a mustárgázért]).

Meggyőződése alapján Horthy kormányzati körének minden oka megvolt, hogy ódzkodjon Hitler 'végső megoldásától'. Hogy nem állt erővel ellen 1944. márciusától a németeknek, más kérdés; minden esetre ezzel elkerültük az ország kétszeres elpusztítását.

Még tart a holokauszt év?
Vagy olyan, mint a 100 éves háború?

Aztán azt is vizsgálni kéne, hogy egy dokumentumot az olvasója mennyire talál hitelesnek.
Tehát egy kézbesítés dátuma nem az egész történet.

"1937-ben Eichmann és főnöke Herbert Hagen Palesztínába, a brit mandátum területére utazott, hogy megvizsgálják a nagyméretű zsidó bevándorlás lehetőségét Németországból Palesztínába. Haifában két napot töltöttek a hamis sajtóigazolványuk felhasználásával. Ezután Kairóba mentek, ahol találkoztak Feival Polkes-sel, a Haganah képviselőjével, akivel nem sikerült semmilyen megállapodást se kötni. Ezután Eichmann és Hagen már nem tudtak Palesztínába visszamenni, mert a brit hatóságok nem adtak nekik beutazási vízumot."
(Wikipaedia-ból 2013 január 28-án)

Nézzük mi történt azokkal, akik fegyveresen vették fel a németek elleni harcot, ami egy sikeres kiugráshoz elkerülhetetlen lett volna számunkra, mert ott aztán nem volt pardon:

Vegyük a Varsói Felkelést, ami 1944 augusztus 1-én kezdődött és október 2-ig tartott.
A harcok során 220,000 lengyel halt meg, közöttük 20,000 fegyveres. A felkelés leverése a németek számára 8,000 halott és eltünt, valamint 9,000 sebesült volt.
A harcok során Varsó házainak 25%-a semmisült meg, de a németeknek még volt erejük a lengyel ellenállás megszűnte után a város további 35%-át lerombolni. Miközben a Vörös Hadsereg egy kőhajításnyira állt Varsótól.

Tehát aki a magyar ellenállást ajánlgatja már 1944 márciusában, annak ezeket a számokat és erőviszonyokat is figyelembe kell vennie.

(Magyarországot egyébként a németek négy irányból 8 hadosztállyal plusz ejtőernyősökkel szállta meg 1944 március 19-én. Ez közel egy teljes hadseregnek megfelelő erő volt.)

És Lengyelország megítélése milyen lett? "Csak Lengyelország szuverenitását garantáltuk, nem határait" (Churchill) és szótlanul tűrték a hírhedtté vált majdaneki (halál)tábor továbbműködését a szövetséges lengyel kormány hadserege (Honi Hadsereg) tagjainak ottani fogságban tartásával. Mint ellenséges ország, még enyhe elbánásban részesültünk.

Én nem a kategóriák rosszaságáról, vagy jóságáról írtam, hanem arról:
pár évvel Trianon után egy szétszaggatott-meggyalázott (Magyar)országot mindenki, aki nem KIZÁRÓLAGOSAN mellénk állt;
szükségszerűen, törvényszerűen: TOVÁBB ROMBOLT.
Az, hogy éppen cionisták voltak, egy jelenség, egy károsan rossz jelenség az akkori magyarság - Kárpát-medence - számára!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés