Legyőzni a máig kísértő Trianont

„»Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera”, azaz „meg-újjúlnak a’ ditsőséges magyar nemzetnek régi sebei« – írta II. Rákóczi Ferenc az általa vezetett szabadságharc kezdetekor »a keresztyén világ minden fejedelmeinek és respublikáinak« 1703-ban. Közhely talán, hogy ahogy a pár évvel később elbukott szabadságharc, úgy megannyi más, korábbi és későbbi, lényegében a nemzeti önrendelkezésért folytatott magyar küzdelem dicső tragédiája beleégett az agyakba és szívekbe, még inkább erősítve a »sírva vigad a magyar« életérzését. Tény, jogosan érezzük úgy, nemhogy a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely, de nem is ért meg minket senki se a földkerekségen. Sőt úgy látjuk – hozzáteszem megint: jogosan –, hogy nemcsak megértés nincs a magyarság irányába, de mi magunk is képtelenek vagyunk elmondani, elmagyarázni történelmünket, nemzeti létünk értelmét, azt, hogy mi hogyan is suttogunk szépséget a bánatunkba.

Mert a történelemnek az a sajátossága, hogy bár hivatalosan és elviekben események, tények összessége, melyek »tárgyszerű« leírása a tudomány célja, valójában sokkal inkább személyes és kollektív emlékezetről van szó.”