Erre tessék gombot varrni, Magyar úr! Az Európai Bizottságnak pedig ezúton is hálásan köszönjük
Némelyeknek egyszerűen mindig sikerül olyan szögből nézni az eseményeket, ahonnan Magyarország egy merő lúzer. Francesca Rivafinoli írása.
Olyan korban élünk, amely nem kedvez az örökletes egyeduralom eszméjének, a tekintélynek és a hagyománynak. Mihály király hiába szabadította ki országát Hitler ölelő karjaiból, Sztálin halálos ölelése megsemmisítette a monarchiát.
Érdekesek a véletlenek. Minap azon tűnődtem, hogy Nicolae Ceauşescu mindössze három évvel volt idősebb a Hohenzollern-Sigmaringen-házból származó Mihály királynál, Románia minden bizonnyal utolsó uralkodójánál, aki huszonnyolc évvel élte túl a kommunista Conducătort. Ha 1947-ben nem fosztották volna meg a trónjától és állampolgárságától, Románia tegnap elhunyt királya lett volna az európai koronás fők doyenje. A híreket olvasva úgy tűnik, a románok őszintén meggyászolják néhai királyukat; mi, magyarok viszont arra sem voltunk képesek, hogy november 20-án megemlékezzünk Ottó trónörökös, magyar királyi herceg születésének 105. évfordulójáról.
Hogy amikor mi, magyarok, valamiféle vélt vagy valós kultúrfölény birtokában többnyire megvetően nyilatkozunk keleti szomszédainkról, vajon a lelkünk legmélyén szunnyadó románt gyűlöljük és féljük-e egyszerre, nem tudom, bár őszintén szólva, ebben nemigen hiszek és nem is kívánok a mélylélektan futóhomokjára merészkedni. Én ugyanis nem gyűlölöm a románokat; sőt, a magam módján talán respektálom őket: afféle szent borzadállyal becsülöm politikai éleslátásukat és legendás alkalmazkodóképességüket.
Tisztelem néhai uralkodójukat is, aki huszonkét éves fejjel, 1944. augusztus 23-án meghozta élete legmeghatározóbb döntését: elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a tengelyhatalmakkal szakítva, királyságának sorsát a Hitler-ellenes koalíció tagjaira bízta. Erre a sakkhúzásra csak egy másik koronás fő, III. Viktor Emánuel, Itália királya volt képes – későbbi sorsuk kísérteties hasonlóságot mutatott.
1945. március 6-án szovjet nyomásra a Petru Grozát nevezte ki miniszterelnökké. A kommunisták sorozatos jogtiprása ellen alkotmányos válság kirobbantásával válaszolt: 1945 augusztusa és 1946 januárja között megtagadta az elé terjesztett törvényjavaslatok kihirdetését, ám a szövetségesek arra kényszerítették, ne bénítsa tovább a kormányzást.
A gyász óráiban a megmaradt európai monarchiák sorsán tűnődöm. Olyan korban élünk, amely nem kedvez az örökletes egyeduralom eszméjének, a tekintélynek és a hagyománynak, holott érdemes lenne feltennünk magunknak egy fontos kérdést: ugyan miért lenne boldogabb bármely állam egy választott köztársasági elnökkel, mint egy olyan egyeduralkodóval, aki nem is viselhetné a koronát másképpen, csakis úgy, hogy felülemelkedik a pártérdekeken; akinek úgyszólván
akinek „hivatali kötelessége”, hogy erkölcsi feddhetetlenségével példát mutasson, élénk érdeklődést tanúsítson országa társadalmi, kulturális, gazdasági és – amennyire az alkotmány keretei megszabják – politikai ügyei iránt? Egy politikai közösségnek ebben az elárvult, anyátlan-apátlan korban nem a népboldogító ideológusok és egalitárius illúziókat kergető társadalommérnökök ideáira és reformjaira van szüksége, hanem magasztosságra, irgalomra és atyai tekintélyre.
Isten nyugosztalja Mihály királyt!