Hol vannak ma az aradi vértanúk?

2016. október 06. 21:20

Ezen a napon haltak vértanúhalált az aradi hősök és áldozták fel életüket meggyőződésükért, valami rajtuk túlmutató gondolatért, eszményért.

2016. október 06. 21:20
Partos Bence
Mandiner

Hol vannak ma az aradi vértanúk? Hol van ma Leiningen-Westerburg Károly? Tudunk csak egyetlen hozzájuk foghatót mutatni a nemzet élén? 

Hamvas Béla egyszer azt írta: „Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja”. A kitűnő író jól gondolta: apró porszemek vagyunk egy tomboló viharban. Nem lehetünk elég nagyok ahhoz, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Egyszer még a legnagyobb történelmi személyiségek is feledésbe vesznek. Életünknek tehát csak akkor lehet értelme, ha feláldozzuk azt valamiért. 

167 évvel ezelőtt, ezen a napon haltak vértanúhalált az aradi hősök és áldozták fel életüket meggyőződésükért, valami rajtuk túlmutató gondolatért, eszményért. Utolsó perceikkel is példát mutattak bátorságból, emberségből és hősiességből a világnak, a nemzetnek, nekünk. Pedig az osztrákok igyekeztek a lehető legmegalázóbb módon, a legnagyobb kegyetlenséggel kivégezni őket.

A 13 aradi halálra ítélt utolsó óráit a melléjük rendelt lelkészek beszámolóiból ismeri a történettudomány. Kivégzőik olyan akasztófát tákoltak össze számukra, amelyeknél a cölöpöket szándékosan megrövidítették. A vértanúk haláltusái így különösen hosszúra sikeredtek.

Elrettentésképp szépen sorjában végezték ki őket, hogy végig kelljen nézniük egymás szenvedését. Ők azonban utolsó óráikban is megmaradtak hősöknek, kivételes embereknek. „Nem félek a haláltól, mert ezerszer néztem én szemeibe” – mondta Damjanich János kivégzése előtt, aki olyan büszkén viselte a szörnyű halált, hogy a bitófán még odaszólt a hóhérnak: figyeljen oda a szakállára, mikor a nyakába akasztja a kötelet. De említhetnénk akár Poeltenberg Ernőt is, aki még a végső pillanatokban is megőrizte hidegvérét és humorérzékét, hiszen a kivégzéseket megelőzően állítólag így szólt: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje”.

A legbrutálisabb kivégzés, és a legkegyetlenebb halál kétségkívül a legfiatalabb vértanúnak, Leiningen-Westerburg Károlynak jutott. Egy megható, számunkra szinte elképzelhetetlen történtet is az ő nevéhez fűződik. A vezérőrnagy német származása ellenére csatlakozott a magyarok ügyéhez. A szabadságharc leverését követően – annak ellenére, hogy megtehette volna – nem menekült el, hanem inkább a büszke halált választotta.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Magyarország egyik első igazi politikusa, Kossuth Lajos is megtehette volna, hogy elmenekül. Meg is tette, csak előtte még árulónak nevezte és bemocskolta a szabadságharc egyik legkiemelkedőbb alakját, Görgey Artúrt. Most mégis Kossuthra emlékezünk, róla nevezünk el iskolákat, utcákat és tereket.

Na de vissza Leiningenhez: ő nem lépett meg, pedig rengeteg vesztenivalója volt, amelyekkel könnyen magyarázhatta volna tettét. Dúsgazdag hesseni grófként, kétgyermekes édesapaként, szerelmes házasságban élt, de beszéljenek helyettem búcsúlevelében megírt utolsó szavai:

A koczka eldőlt és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserű lépésre. A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állanék, de a gondolat reád, drága Lizám, és ártatlan gyermekeimre, súlyosan ne­hezedik lelkemre. A csapás nem ért engem elő­ készületlenül. Azt hittem, mindenre készen állok és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szivem azon gondolatra, hogy téged, legna­gyobb kincsemet, mindenkorra elvesztelek. (…)

Szívesen, oh mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, mi boldoggá teszi azéletet, oly boldog voltam a veled való frigyben, mint ember csak lehet. (…)

A gyermekek még meg vannak kimélve e fáj­dalomtól és ez jól van így. Ok majd atyjukat a te szavadból ismerik meg és ki mondhatná meg jobban, mint te, hogy apjuk, habár az emberi törvény elitélte, szívében becsületes ember volt, ki meggyőződéséért halt meg. (…)

Isten áldjon s oltalmazzon meg drága, nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen az ő örök békéjében. Édes, drága Lizám! gyermekeim, éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedtem. Még egy köszönet hű szerelmedért, mindenért, mit értem tettél. Iste­nem, Istenem! nem birom tovább. Isten veled éltem, mindenem.

Szóval ezt a fantasztikus embert végezték ki október 6-án megalázó kegyetlenséggel. A délceg hős lábai zsámoly nélkül is leértek a földre. Térdeit behajlították, a segédek rácsimpaszkodtak, a hóhér pedig a fejét ide-oda csavargatva próbálta kitekerni a nyakát. Haláltusája pokolira sikeredett, ezt már a többi vértanú sem bírta könnyek és indulatok nélkül végignézni. Damjanich oda is szólt a kivégzést vezető Tichy őrnagynak: „Mire jó ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?” Mire ő így felelt: „Mert így kell lennie”.

Valóban így kellett lennie, de hol vannak hát ma az aradi vértanúk? Hol vannak ilyen államférfiak, hősök? Hol van Leiningen-Westerburg Károly? Ki az ma a nemzet élén, aki ilyen hősként, képes lenne mindent feláldozni a meggyőződéséért, egy eszményért, a hazájáért? Mielőtt bemocskolnánk az aradi vértanúk emlékét gyorsan engedjük is el ezeket a gondolatokat. A szomorú igazság az, hogy nincsenek ma ilyen emberek az ország politikai elitjében.

Akkor hová lettek ezek a hősök? Eltűntek? Kihaltak? Nem. Itt vannak köztünk. Nap mint nap sétálnak el mellettünk orvosként, tanárként, sportolóként, vagy akár asztalosként és operaénekesként. Igen, operaénekesként. Az ukrán Vaszil Szlipak 19 éve élt Franciaországban, ahol a párizsi nemzeti opera tagja volt. Magas élet: gazdagság, hírnév és karrier. Aztán egyszer csak 2014-ben kitört a kelet-ukrajnai válság, Szlipak pedig mindent feladva visszatért hazájába, Ukrajnába, hogy részt vegyen a harcokban. Hónapokkal később ott vesztette életét. Egy eszményért halt meg.

Ilyen emberek tehát még ma is léteznek, és ha szükség úgy hozza, meg is mutatják majd magukat. És hogy mi ilyen emberek vagyunk-e? Hogy bennünk ott vannak-e az aradi vértanúk? Ott lakozik-e bennünk Leiningen-Westerburg Károly szelleme? Nem tudhatjuk. Csak reménykedhetünk, hogy eljön a pillanat, amikor kiderül.

 

Összesen 30 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
GV0917
2016. október 07. 18:42
Hol vannak az aradi vértanúk? A szívemben, az emlékezetemben. A Schweidel József utcában , a tábornok szülőháza előtt mentem két tanéven keresztül a Bercsényi utcai Állami Elemi Népiskolába.Az első és második osztályba.A hármadikat már a Krasznaja Armíja megakadályozta... Akkor még Magyarország volt.Később sok mindent megtanultam a vértanúkról. Kedvencem lett Bercsényi is-vele együtt II.Rákóczi Ferenc és kurucai. Ilyenkor fel szoktam sorolni magamnak a 13 aradi vértanú nevét- mintegy kontrollként, hogy megvan -e még a régi memória, elég gyors még, vagy "edzésbe kell kezdenem"-hála Istennek, még sikerül a dolog, pedig mostanában néha csak álok valahol és vissza kell térnem a kiinduló pontra-hogy bekattanjon.
TopKvark
2016. október 07. 12:13
A XXI. században a vértanúk helyett csak becsületes politikusokra lenne szükség szerte a világon. Bár fenti kitétel antagonisztikus ellentét és utópia.
atatürk
2016. október 07. 08:45
Leiningen a harcok közben tanult meg magyarul ( a monarchia katonaságában a német nyelv volt a szabályszerű) Még dandárparancsnokként (ha jól emlékszem) a Tápió - bicskei csatában - valami hídért ment a harc - egyedül maradt Jellasich határvadászai között, katonái ráébredtek, hogy ott hagyták a parancsnokot és egy szervezetlen, de hatásos rohammal "visszafoglalták" Leiningent, szerették. Aztán néhány hónappal később, Vácnál - Görgei rá bízta a rés fenntartását - négy zászlóaljjal eljátszott egy fergeteges sereget (bakái értették és benne voltak a játékban) ült a földön, néha megsimogatta lovát, néha felállt a nyeregben körülnézni ( az a kb. 1500 baka persze látta), most tüzeljetek és menjetek előre (rohamot mímelve), aztán vissza, ásított, kért egy kis bort, nevetgélt, de ez arról szólt, hogy a Görgei hadsereg átcsússzon, megcsinálta. Később, a cár, fogadva Paskievicset, udvariasan, de határozottan kérdezte: Kedves herceg, hogyan tudták megkerülni először a jobb szárnyát (Leiningen) aztán a bal szárnyát (ez már a működőképessé váló Görgei akciója volt.) Aztán jöttek a nehéz, szomorú napok...
tevevanegypupu
2016. október 07. 07:58
Elég sokan adták életüket 1956-ban is..senki nem gondolta, hogy sor kerül majd ilyesmire, és huszonéves fiatalemberek tucatjával, gondolkodás nélkül..pedig akkor is bizonyára úgy érezték sokan, hogy felesleges ezen töprengeni, ugyan miért kellene az életüket adni..most eltekintve Rákositól és az ő pribékjeitől, az emberek nagy többsége dolgozott és vidáman járt a csónakházakba meg népitáncolni..Aztán tessék, ugyan ezek a fiatal emberek azonnal, habozás nélkül fogtak teljesen reménytelen helyzetekben fegyvert..Ugyan ez megtörhet most is..szóval hagyjuk ezt a manapság nincsenek hősök meg gerinc. Kossuth egyébként nyomorult gazember volt..nem is azért mert meglépett, sokan elbujdostak, ezzel nem volt egyedül..igaz, ő állítólag vitte a kasszát is.. Hanem az a mocskolódás Görgey ellen..na az mutatta meg igazán jellemét. Féltékeny, irigy, buta, aljas ember volt. Az az utókor hibája, hogy mégis őt emelték a szabadságharc jelképévé..Mi magyarok is buták, aljasok, hülyék vagyunk emiatt.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!