„Hetven éve szabadult fel hazánk teljes területe a náci megszállás alól. A magyar politikai elit igyekezett megfeledkezni az évfordulóról, amely jelentőségét a »hivatalos« történészek is lebecsülik, félre magyarázzák. Pedig az ország 1945. áprilisi felszabadulása és a sztálinista diktatúra kiépülése közötti néhány évben nagyszerű dolgok is történtek az országban. Végrehajtották a földreformot, megtartották az ország első, valóban szabad választását, kikiáltották a köztársaságot, megszüntették a törvénytelen születés szégyenbélyegét, érvénytelenítették a zsidótörvényeket, és engedélyezték több, addig üldözött kisebb keresztény felekezet működését. És nem mellesleg: újjáépítették a lerombolt országot. Ez a békés forradalom milliókat megmozgatott, s nem ők tehettek róla, hogy a hidegháború kegyetlen logikája aztán négy évtizedre halálra ítélte a magyar demokráciát.
Utólag nehéz megmondani, hogy Horthy Magyarországának lett volna-e esélye elkerülni a Szovjetunió és az angolszász hatalmak elleni hadba lépést, és vele az ország szinte teljes pusztulását? Egy, az interneten is látható német dokumentumfilm már-már kigúnyolja a korabeli magyar és román vezetést, amely egymás elleni utálatában végül egymás kényszerű szövetségeseként csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz. A különbség persze az, hogy Romániának valós területi követelései voltak a szovjetekkel szemben, míg Magyarország potenciális ellenfele nem a Szovjetunió, hanem a »szövetséges« Románia lett volna. De a Horthy-rendszer antikommunista szellemisége és a német fegyverekbe vetett vakhit végzetesen rossz döntésbe rángatta bele az akkori magyar rezsimet. (...)
Sajnos a rendszerváltozás sem hozta meg a geopolitikai gondolkodásmód rehabilitálását. Bár az ország nyilvánvalóan a Szovjetunió széthullásával beállt nemzetközi fordulatnak köszönhette függetlensége helyreállítását, sokan tetszelegtek az „önfelszabadító” szerepében. Élükön a mai miniszterelnökkel.”