Temetni Sharont, nem dicsérni

2014. január 16. 17:34

Ariel Sharon életútját és örökségét mérlegelni nem éppen hálás feladat. 2006-os agyvérzését megelőzően számos publicista – köztük e sorok írója is - hosszú írásokat szentelt a „Bulldózernek” vagy „Mészárosnak” is gúnyolt Sharon bírálatának. Mégis most, hogy nyolc évig tartó kóma után Sharon végleg eltávozott az élők sorából, érdemes visszatekinteni a politikus életére és örökségére.

2014. január 16. 17:34
Sayfo Omar
Magyar Demokrata

Sharon, a megosztó

Ami tagadhatatlan: Ariel Sharon Izrael történetének legjelentősebb hadvezére volt. Milicistaként, majd katonaként és hadügyminiszterként ellenséges seregeket semmisített meg, lázadást provokált és vert le. A harctéren tökéletesre csiszolt taktikai érzékét kitűnően alkalmazta a politikában is. Miniszterelnökként bármilyen eszközt és tervet képes volt elfogadni, ha az Izrael biztonsági érdekeit szolgálta. Megalkuvást nem ismert, csakis saját szabályai szerint játszott.

Kizárólag képességeit és elhivatottságát tekintve Sharon olyan hadvezér és politikus volt, akit minden bizonnyal bármely nemzet szívesen fogadott volna történelmi panteonjába. Ha évszázadokkal korábban él, a történelemkönyvek szuperlatívuszokban szólnának róla. Népe iránti elkötelezettségét, stratégiai érzékét, politikai rugalmasságát még legádázabb ellenségei sem vitatták. Ezzel együtt még legelvakultabb hívei sem tagadhatták, hogy lelkén - ha nem is közvetlenül – de ezrek vére szárad.

Sharon negatív megítélésének legfőbb oka kulturális különbségekben volt kereshető. Az 1967 utáni Közel-Kelet politikai kultúrája és valósága ugyanis vajmi kevés egyezést mutatott az 1968 utáni Nyugatéval. A tűzben edzett férfi állhatatossága és kegyetlen módszerei teljes mértékben inkompatibilisek voltak a nyugati szalonok értékrendjével. Politikája leginkább azon izraeliek és nyugaton élő zsidók számára volt kínos, akik egy-egy palesztin falu vagy olívaliget legyalulása után reménytelenül magyarázták a világnak: Izrael nem egyenlő Sharonnal, és az emberek többsége ott is békét szeretne. Tettei ugyanis bőséges muníciót szolgáltattak az anit-cionistáknak és antiszemitáknak egyaránt, akik Sharon politikáját Izrael, és sokszor az izraeli emberek vagy a zsidó kultúra esszenciájaként értékelték. Ezzel egy időben Sharon politikája súlyos önellentmondásba sodorta támogatóit, akik noha a fasizmus és nacionalizmus minden fajtáját elvetették, mégis védelmükbe vették Izrael palesztinokkal szembeni kirekesztő és agresszív politikáját.

Számos támogatójával és kortársával szemben Sharon őszinte politikus volt. Nem szónokolt békéről, emberi jogokról, egyenlőségről és - sok nyugaton élő szimpatizánsával ellentétben - nem tett elvetélt kísérleteteket arra, hogy bebizonyítsa: amit tesz, az akár csak köszönőviszonyban is van a nyugati értékekkel. Sharon nem hitt abban, hogy a palesztinok békét akarnak, ezért ő sem törekedett rá. Elkötelezett és büszke cionista volt, aki számára egyedül népe biztonsága volt a cél. Ilyen módon erkölcsileg – már ha a politikában lehet erkölcsről beszélni – mindenképpen felette ált számos arab kollegájának, aki az egyik nap nemzeti egységet hirdettek, demokráciáról szónokoltak, a másik nap pedig fizikailag semmisítették meg ellenzéküket, ha kell kollektív büntetést alkalmazva.

Gyors felemelkedés – vitatott sikerek

Ariel Sharon, fehéroroszországi szülők gyermekeként született 1928-ban, az akkor még brit mandátum alatt álló, Tel-Avivtól északra fekvő Kafar Malal faluban. 1942-ben 14 évesen csatlakozott a Haganah milíciához, melyben fegyveres harcot folytatott arab fegyveresek és civilek ellen. Izrael 1948-as megalakításakor már gyalogos egységet vezetett, két évvel később pedig Egyiptom, Jordánia és Szíria területén hajtott végre kommandós műveleteket. Az 1956-os Szuezi-krízis idején a Sínai-félszigeten harcolt, az 1967-es hatnapos háborúban páncélos alakulatot vezetett, az 1973-as háborúban pedig hadosztályával megadásra kényszerítette az egész Harmadik Egyiptomi Hadtestet.

Egyenruháját öltönyre cserélve 1975-ben már Itzhak Rabin kormányában dolgozott a zsidó telepek kiterjesztéséért. Az 1980-as évek elején hadügyminiszterként ő felügyelte a dél-libanoni palesztin fegyveresek bázisai ellen indított támadásokat. Minden veszteség és nemzetközi támadás ellenére akciója siker volt, hiszen a Palesztin Felszabadítási Szervezet ezt követően kényszerült áttenni székhelyét Jordániába, majd további diplomáciai nyomásra Tunéziába. Pár évvel később jelentős részben szintén Sharonnak volt köszönhető, hogy Arafat fogatlan oroszlánná vált, aki Ciszjordánia, illetve Gáza ketrecébe kényszerült. A libanoni hadjáratnak persze kellemetlen hatásai is voltak: az izraeli megszállás nagyban elősegítette a síita Hezbollah megalakulását, mely a későbbiekben jelentős fenyegetést jelentett Észak-Izraelre. 1982-ben, miután egy független izraeli vizsgálóbizottság bűnösnek találta a Szabra és Satila menekülttáborokban keresztény milíciák által végrehajtott mészárlások miatt, Sharon le kényszerült mondani hivataláról. Évekig farmjára visszavonulva élt, majd kevésbé illusztris, de nem jelentéktelen kormányzati pozíciókat töltött be. 1990 és 1992 között ő nyitotta meg a kaput a volt szovjet tagországokban élő zsidók előtt. Sokan egyetértenek abban, hogy az egymillió zsidó befogadása létfontosságú volt Izrael zsidó többségének fennmaradására nézve. Az időközben megszaporodó palesztin merényletek új lehetőséget kínáltak Sharon számára. Ő ugyanis határozott fellépést ígért.

Miniszterelnök-jelöltként provokatív sétát tett a Templom Hegyen, melyet követően kirobbant a második Intifada. Mivel az izraeli polgárok többsége őt vélte a legalkalmasabbnak a biztonság helyreállítására, egy évvel később kormányfő lett. Sharon pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A biztonsági kerítés építésével, palesztin prominensek – köztük a Hamasz vezetői - elleni célzott likvidálásokkal pár év alatt viszonylagos biztonságot teremtett. Egy 2004-es felmérés szerint az izraeli zsidók 80 százaléka elégedett volt az Izraeli Védelmi Erők palesztin felkeléssel szembeni helytállásával. Sharon mindenek előtt realista volt. Felismerte, hogy a kopár, szakrálisan és gazdaságilag jelentéktelen Gázai övezetben lévő, másfél millió arabbal körülvett zsidó telepek védelme túlzott terheket ró az államra. A gázai kivonulás előtt így kilencezer zsidó telepest költöztetet ki otthonaiból. Noha a gázai kivonulás történelmi tett volt, mégis nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy népszerűsége erősen megcsappant az ultrajobb, de különösen pártja, a Likud támogatóinak körében. Hogy az esedékes választásokon sikerrel indulhasson, a Likudból és Munkáspártból kiszakadt centristákat egyesítve megalapította a Kadimát. Ezúttal azonban terve nem valósult meg. 2006 januárjában, újraválasztása előtt pár hónappal szélütést kapott.

Átalakuló erőtér

Míg Sharon kómában feküdt, a világ körülötte megváltozott. A palesztinok egymással hadakoznak, a nagy ellenség, Szíria polgárháborúba süllyedt, a legfőbb stratégiai szövetséges, az Egyesült Államok pedig egyre kevésbé érdeklődik a Közel-Kelet iránt. Az „Arab Tavasz” elsöpörte az utolsó karizmatikus arab vezetőket. Sharon halálával most az utolsó nagy közel-keleti politikus is eltávozott. Noha Mahmúd Abbász már 78-dik életévét tapossa, politikusi képességei és a körülmények nem teszik alkalmassá népe összefogására. Izraelben mára a 90 éves Simon Perez maradt az egyetlen, aki ott bábáskodott az állam megszületésekor. Az eggyel fiatalabb generáció, Ehud Barak, Ehud Olmert vagy Benjamin Netanjahu - noha mind tehetséges politikusok -, legitimitásukban és hitelességükben nyomába sem érnek az öregeknek. Pedig ahhoz, hogy egy politikus olyan drasztikus lépést tehessen, mint amilyet Sharon tett többek közt a gázai kivonulással, erős legitimitásra és hitelre van szükség.

*

(A cikk eredetileg a Magyar Demokrata hetilapban jelent meg, a cikket a szerző engedélyével közöljük)

Összesen 113 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
morog
2014. január 16. 22:26
Hogyhogy ennél a cikknél nem jelent meg a greyhound? Kómába esett?
tevevanegypupu
2014. január 16. 22:21
Azért a kedves szerző gondolja át azt amit írt..Izrael szempontjából kétségtelen, hogy ott a helye az ő panteonjukban, de hogy aztán a világ minden országa örült volna egy Sharon tipusu politikusnak..az nem valószinű. Talán még a zsidók is elgondolkodnának ezen a kérdésen, mielőtt válaszolnának rá határozott igennel..
timargabor
2014. január 16. 20:21
"az 1973-as háborúban pedig hadosztályával megadásra kényszerítette az egész Harmadik Egyiptomi Hadtestet." - na az pont Avraham Adan tábornok hadosztálya volt. Sharon az északi irányban tört át Afrikában és csak majdnem sikerült bekerítenie a 2. egyiptomi hadsereget. Ez azonban mit sem változtat az összképen. Köszi a posztot.
S0ma
2014. január 16. 20:13
Ha valaki meghal, akkor ödafönt oly mindegy, hogy mi volt idelent. Írhatnak neki bármilyen nekrológot, az igazat csak azok tudják róla, akik ismerik a szavait és tetteit.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!